Expresszionista remekművek kiállítása Bukarestben
Minden kor, minden nép művészetében voltak és vannak expresszionista vonások, hiszen minden időkben lehetséges az érzelmek túlfűtöttsége, feszültsége, a féktelenség és szorongás tragikus szembenállása. Ilyen értelemben az expresszionizmus, időn és téren kívül, az alkotó szellem általános hangulatának a meghatározója, valamely művészi magatartás jellemzője, azonkívül iskolát, stílust is jelöl: a XX. század eleji Németországban kibontakozó nagy expresszionista mozgalmat.
Századunknak ezt az egyik legnagyobb művészeti forradalmát számos kiállítás népszerűsítette már nálunk. A Stuttgarti Állami Galéria szakemberei által válogatott s a bukaresti Művészeti Múzeumban rendezett festészeti és grafikai kiállítás méreteit tekintve viszont a legimpozánsabb az eddigiek közül.
A tárlaton szereplő huszonkét művész nemcsak formai megoldásaival, hanem tematikájával is új ösvényt taposott ki a képzőművészetben; a művészet hagyományos témáinak új értelmezést adott. Ha aktot ábrázoltak, nem Matisse volt a példakép, akinek az akt szép szerkezetek, a hajlékony arabeszkek kigondolására való alkalom. Az aktot úgy festették, hogy felháborító legyen. Az a vágy hajtotta őket, hogy kigúnyolják az édeskés német akadémiai stílus aktjait, emiatt a taszító rútságig torzították alakjaikat, így tett a Brückéhez tartozó Max Pechstein is két női aktjában. A festő nemtörődöm spontaneitása nem más, mint a fáradt civilizáció elleni tiltakozás.
A Brücke csoportban Ernst Ludwig Kirchner az, aki valóban újat teremtett. A város, az utcák, a „mesterséges“ élet festője. Sétáló embereinek gépies mozdulatai a bábokéhoz hasonlóak, ezek a hideg-merev figurák mégis valami természetellenes, titokzatos feszültséggel telítettek. Kirchner mintha ezekben a képekben tárolná az ember elszigetelődésének, szellemszerűségének, nyomasztó érzését, a metropoliszok zajongásában, melyek felett a háború Apokalipszise uralkodik.
A Brückéhez s általában az expresszionizmushoz tartozó festők közül a „legelszabadultabb“ jelző Emil Nolde művészetét illetheti. Kiáltó, lázas s ugyanakkor lazító színeiből, fejszeszabdalta formáiból a mérhetetlen kiábrándultság érzése árad. A kiállításon látható Férfifejek, a penészzöld, a sápadtsárga és a tűzvörös arcok tekintete primitív bölcsességet sugároz.
A Blauer Reiter művészeinek világa megfontoltabb, ridegebb, hiszen sok mindent hasznosítottak a kubizmus eredményeiből, s a szilárd konstrukció igénye természetszerűleg fegyelmezte indulataikat. Lyon és Feininger Jachtját szerkezeti világosság, csillogó, az üveg áttetszőségével vetekedő színek jellemzik.
Paul Klee a transzcendentális dolgokat akarja láthatóvá tenni, műveit kimeríthetetlen találékonyság jellemzi. Itt vékony, hegyes vonal szalad fürgén, amott egy másik félénken habozva megtorpan, másutt széles vonal halad lassú megfontoltsággal. Egyidőben súlyos, gunyoros, naiv és rugalmas. A szigorúságot bájjal, az ösztönösséget számítással párosítja; kompozícióiban igényesség és költőiség fonódik össze.
Míg az előbb említett művészek legtöbbjénél alig beszélhetünk társadalombírálatról, Käthe Kollwitz és Otto Dix művészete elsősorban ezen alapszik. Kollwitz művészetében átélte századunk minden borzalmát, átélte a fiaikat elvesztő anyák gyászát, átérezte az éhező gyermekek gyötrődését, az otthontalanság elevenbe hasító kegyetlenségét. Dix a kétszínűséget és a hamis romantizmust ostorozta, a hivatalosan hősiesnek nyilvánított háborút, alakjai a német parasztháborút követő mészárlások idejéből származó Grünewald-képek véraláfutásos, megtört testű Krisztusainak analógiái.
Az expresszionizmusról nyújtott kép természetesen nem lehet teljes a kiállításon is szereplő Ernst Barlach és Oskar Kokoschka művészete nélkül. Barlach grafikáinak végsőkig egyszerűsített, széles, kerekded formáiban az ember elmagányosodását akarta megfogalmazni, elementáris prototípusokat akart teremteni, amelyek „az alkotó és alkotás egységét“ fejezték ki. A ma is élő Kokoschka ebből az időből származó műveiben az ember igazabbnak vélt világához akart visszanyúlni, melyet még nem nyomorított meg a magány érzése, melyet nem zilált össze a félelem, melyben nem a külsőség, a megformálás a döntő, hanem a gátlástalan érzés, az előítélet nélküli jóság, a tisztaság. Művészete annak az első világháború előtti gondolkodó embernek a megrendült közérzetét fejezi ki, aki sem következtetéseit, sem tanulságait nem vonja le történelmi jelenlétének, csak érzi, hogy megbomlott a világ egyensúlya és megriadva, egyénisége sáncai mögé húzódik vissza.
Máskülönben ez sajátja az expresszionista művészek jelentékeny részének. Az expresszionizmus problematikája az egyetlen igazi, amely a századeleji nyugtalanságot a maga teljességében kifejezhette. A mozgalom művészei arra törekedtek, hogy a dolgoknak saját szenvedélyük forróságát kölcsönözzék. Felforgatták a valóságot, ám nem távolodtak el tőle soha.
Megjelent A Hét III. évfolyama 45. számában 1972. november 10-én.
A képek nem az eredeti cikk illusztrációi.
