Gheorghe Petrașcu csendéleteiben a tárgyak mintha magukba nyeltek volna minden fényt, s ettől különös fényforrásokká váltak. Ami rajtuk kívül van: az a csend és a sötétség.
Túlságosan költőien hangzana ez? Lehet. Ám a száz éve született Petrașcu művészete maga is költészet: a színek drámai költészete. Feketébe ágyazott vörösek, kékek, szürkék, barnák sorakoznak egymás mellett, merész együttesben.
A fekete különösen kényes szín, ám Petrașcu mesterien tudott bánni vele. Szinte minden képén jelen van a súlyos fekete és az áttetsző kék. Éppen abban van az eredetisége, hogy egészen az ő alkotói munkásságáig ellentmondásosnak vélt tulajdonságokat hozott közös nevezőre: kristályos szilárdságot és szakadatlan vibrálást, anyagszerűséget és átszellemülést, csendet és drámai lendületet, színgazdagságot és kromatikai komorságot.
Csendéletei újfajta látásmódot képviselnek a román festészetben, olyan új irányt, amelynek következményeit az utókor még nem is mérte fel igazán. Az ásványi és a szerves világ határán a csendélet különös látomássá válik, amelyben könnyen érthető és titokzatos elemek fonódnak össze. A szokványos környezet átlényegül, kozmikus poézissel telítődik. S a néző számára „beszédessé” válik a hallgatag tárgyak világa.
Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.