Nem győzzük eléggé hangoztatni, hogy korunkban megváltozott a közönség viszonya a művészethez, alapvetően módosult a befogadó közeg összetétele. Ugyanakkor talán sohasem beszéltünk annyit a vizuális nevelés szükségességéről, mint éppen mostanában. Egész sereg elmélet keresi közönség és művészet közelítésének az optimális módját.
Többek között így született meg a képzeletbeli múzeum teóriája is, amely a másolat jelentőségét hirdeti az eredeti műalkotással szemben, másolat-múzeumok létesítését sürgeti, hiszen a nézőnek csak nagyon ritkán nyílik lehetősége arra, hogy az egyetemes művészet nagy alkotásaihoz elzarándokoljon.
Másolat-múzeum tudomásom szerint még nem létesült, másolat-tárlat viszont annál több. Ilyen jellegű a Raymond Cogniat francia műkritikus rendezte, az Athenaeum alagsorában látható kiállítás is a százéves impresszionizmus népszerűsítésére, amely a másolat-tárlat ötletét érdekes módon zene és magyarázat kísérte vetítéssel egyesíti. Sajnos a hangfelvétel nem a legjobban sikerült, sőt helyenként alig érthető, a színes diapozitívek minősége viszont igazán dicséretre méltó, akárcsak az a kitűnő ötlet, hogy az egyik vásznon az impresszionista mű teljes egészében jelenjék meg, mellette pedig felnagyított részletei, hogy így aprólékosan tanulmányozható legyen az ecsetkezelés, a színfoltok egymás mellé illesztése. A bemutatás rövid történeti áttekintéssel kezdődik, majd a közel negyvenperces vetítés az impresszionizmus négy nagy témáját vonultatja fel: a tájfestészetet, az embert a természetben, a női alak ábrázolását és az egzotikumot. Ami hiányzik – pedig elengedhetetlenül szükséges lett volna! – az impresszionista festészet technikai újításainak, a szín forradalmának ismertetése.
Monet Rouen-i katedrálisa jelenik meg friss reggeli színekben és alkonyi vörös fényzuhatagban, Sisley csendes, meghitt utcarészletei, majd újból Monet képei tűnnek fel, buja kertek, tavirózsák (innen már csak egy lépés Kandinszkij absztrakt színkompozíciója), kijózanítóul pedig Cézanne rendezett dombjai, házai következnek. Renoir érzéki nőalakjai mellé Degas szinte anyagtalan testű balerinái sorakoznak, majd Toulouse-Lautrec romlott és gunyoros táncosnői. És persze itt van Párizs is, bulvárok, éjszakai kávéházak tarka forgataga, az emberi alakok gyakran csak egyszerű foltok, sziluettek itt. Újszerű világ ez, jellegzetesen nagyvárosi figurákkal. És sok egzotikummal: a szomszédos Spanyolország is az, és szülötte, Lola de Valence vagy Napkelet lánya, akinek csak az öltözéke japán, mert a haja különben vörösesszőke, arcán pedig párizsi nők kacérsága; meg persze Tahiti, a bűnbeesés előti világ, aranyhomokjával és aranytestű, méla szemű asszonyaival. (Raymond Cogniat az impresszionisták között tartja számon Cézanne-t és Gauguin-t is, habár szemléletmódjuk alapvetően különböző. De hát Cogniat amúgy is mellőzte előadásából az irányzat technikai ismertetését.)
Mindenesetre az összeállítás méltán tarthat számot a bukaresti közönség érdeklődésére (amíg ott voltam, elég sokan végignézték a vetítést – iskolások is, ha már annyit beszélünk az ifjúság vizuális neveléséről). Az ötlet követendő példa lehetne bármelyik hazai múzeumnak, ha nem is állandó jellegű vetítés formájában, időnként feltétlenül elkelne ez valamilyen jelentősebb évforduló alkalmából.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 24. számában, 1975. június 13-án.
