Az elmúlt hetekben gyors egymásutánban két igen érdekes kiállítás nyílt meg Bukarestben. Látszólag semmi közük egymáshoz, hiszen időben és térben nagyon távol eső vidékek műkincseit ismertetik, mégis közös vonásuk, hogy a művészet jó ideig ismeretlen remekműveit népszerűsítik. Az egyikről, a kolumbiai aranyművesség kiállításáról már beszámoltunk lapunkban. A másik a Művészeti Múzeumban nemrég megnyílt nápolyi festészeti kiállítás.
Az olasz művészetet századokon át a reneszánsz korára korlátozták, egyszerűen nem vettek tudomást az ezt követő időkről. Századunk vívmánya, hogy felfedezte az olasz tizenhetedik századot, s ennek keretén belül a nápolyi festészet megismerése a legfrissebb újdonság. Nem hiába titulálták ezt az időszakot a nápolyi festészet aranykorának, az elnevezés jogos voltáról a kiállításlátogató maga is meggyőződhet. A hatvan festmény – nápolyi múzeumok, templomok és magángyűjtemények darabjai – reprezentatív seregszemle, sőt több ennél: beszámoló a kor és a vidék művészeti áramlatairól, vitázásairól. A Bukarestben bemutatott kiállítás a legnagyobb szabású az összes eddigiek közül.
Miért éppen a tizenhetedik század hozta magával a nápolyi festészet fellendülését, hiszen a vidék teljesen kívül rekedt a reneszánszon? A válasz abban a széles körű akcióban rejlik, amely a nápolyi templomok, kolostorok renoválását irányozta elő, s ez természetszerűleg vonta maga után a művészek foglalkoztatását is. A tizenhetedik század elején Nápolyban többször megfordult Caravaggio, az a művész, aki – a Capodimonte Múzeum igazgatójának, Raffaelo Causának véleménye szerint – fordulatot vitt az események menetébe, a művészetet a modern fejlődés útjára indította. Újításai: a fény-árnyék hatás és a naturális valóság tükrözése.
Nyugtalan és szenvedélyes Caravaggio művészete. A sötét hátterű, kísérteties fényekkel szabdalt kompozíciók emberei gátlástalanul zokognak, mártírjai megdöbbentenek fizikai fájdalmuk naturalisztikus kimutatásával. Ezekből az érzelmekből teljességgel hiányzik a fennköltség.
Caravaggio lelkes követőkre talált a nápolyi festők körében. A legkorábbi közülük az 1610 táján feltűnt Battistello Carraciolo. De ő a barokk művészet nagy egyéniségétől csupán a fény–árny-játékot vette át, mint valamely poétikus ötlet azonnali konkretizálásának lehetőségét és közömbös maradt a másik nagy újítással: a naturalista megfigyelésmóddal szemben. Ez utóbbi kiaknázása a valenciai származású spanyol, Jusepe Ribera nevéhez fűződik, aki 1616-ban telepedett meg Nápolyban. Battistello fejlődése telve van belső ellentmondásokkal, mintha jelképe lenne a kort is megterhelő fejlődésbeli nehézségeknek. Életének vége felé felhagy a fény-árnyék drámai hatásának alkalmazásával, monumentális, tömör formákat fest és nagyon világos színeket használ, képei már-már irreális látomásokká válnak. De amíg első korszaka döntő befolyással volt a nápolyi iskola festőire, második korszaka alig-alig talált követőkre.
A nápolyi iskola másik neves egyénisége Massimo Stanzione, erősen lírikus alkatú művész; kecses motívumainak hatása alól a század második negyedében egyetlen nápolyi festő sem tudta kivonni magát. Máskülönben ebben az időszakban körvonalazódik a nápolyi iskola is végleges formáiban. Stanzionenak sikerült összefognia, „nápolyosítania” korának legkülönbözőbb festészeti törekvéseit. Ezen az úton természetszerűleg eltért a caravaggioi ortodox szellemtől, a szentimentalizmus irányába fordult. Egyéniségével uralta az iskolát, egészen 1656-ig, a pestispusztítás esztendejéig, amikor vége szakadt a nápolyi festészet virágzó fejlődésének is.
Ami talán a legsajátosabb jelenség Nápoly művészetében, az a negyedik évtizedben feltűnő áramlat. Egészen új ízlésbeli felfogást juttatott szóhoz és a helybeli művészet talán túlságosan is békés folyásának vitális lökést adott. Arról a kis művészi csoportosulásról van szó, amely teljesen új tematikát hozott a nápolyi festészetbe (nagyon hasonlót a korabeli francia „peintres de la realité”-hez): a falu világát tette megfigyelése tárgyává, a képekben megjelenő emberek már szociológiai tanulmányok eredményei, illusztrálásai az ún. földközi-tengeri problémának, a „la questione meridionale”-nak. Az irányzat nem volt hosszú életű, hamar elfojtották a hagyományhoz ragaszkodók. Hatása mégis beláthatatlan következményekkel járt, azzal nevezetesen, hogy egy másik festői csoportosulás az emberi valóság megfigyelését választotta céljául, ez a törekvés Maestro deli Annunzio ai Pastori szuggesztív hatású képeiben éri el tetőfokát, fáradtság és nyomorúság megviselte pásztorarcaiban, sötét jászlaiban, homályos éjszakáiban, amelyekből hiányzik a Csoda fénye.
A tizenhetedik század közepének legkiemelkedőbb művészi egyénisége Luca Giordano. Naturalisztikus ábrázolásmódja egész Európában ismertté tette nevét. A freskófestészetben új szellemet vezetett be; a rokokó civilizációja jelentkezik itt csíráiban. Utolsó monumentális műve a nápolyi Tesoro della Certosa di San Martino boltozata, amely az ellenreformáció korának mozgalmas, kissé naiv, csodákra váró barokk világa és a Fény Századának (azaz a felvilágosodás korának) modern, individualista és nagyon érzékeny szelleme között épített hidat.
Megjelent A Hét III. évfolyama 18. számában, 1972. május 5-én.
Kiemelt kép: Caravaggio: Az irgalmasság hét cselekedete
