A nagyváradi őszi-téli tárlatok vonzó színfoltjai Jakobovits Miklós képei. Halk tónusok mesélnek álombéli mozdulatokról, s a mindent betöltő fényről, amely ez esetben nem is lehetne más – hiszen itt minden magától értetődő –, mint meleg okker, sárga és téglavörös. Nemrég Bukarestben járt egyéni kiállítása alkalmából feleségével, Jakobovits Márta keramikussal együtt. Néhány általános jellegű kérdés után Nagyvárad képzőművészeti életéről beszélgettünk.
Ágopcsa Marianna: A közönség és művész találkozása voltaképpen a kiállítási teremben valósul meg. Hogyan áll Nagyvárad kiállítási helyiségek dolgában?
Jakobovits Miklós: Ott tartunk, hogy azt mondjuk: volt, amikor jobban álltunk. A város központjában jó megvilágítású, tágas kiállítási teremmel dicsekedhettünk, viszont 1968-ban visszaváltoztatták a helyiséget azzá, ami régebben volt: kávéházzá. Szó se róla, ebben a formájában sokkal jövedelmezőbb. De amikor egy város művelődési életéről van szó, ez talán nem lehet elsődleges szempont, így aztán be kell érnünk a múzeumtól kapott helyiségekkel. Rengeteg hátránya van ennek. Elsősorban: a múzeum kiesik a város vérkeringéséből, így kevés a látogató. Másodsorban az őszi tárlatok megrendezésekor bántó a disszonancia a terem barokk cirádái és a képek, szobrok modern formavilága között. S persze ilyenkor a folyosón megbolygatják a múzeum állandó kiállításának anyagát is, ami viszont már szabálysértés.
Jakobovits Márta: A Képzőművészeti Alap kiállítási helyiségeiről pedig jobb, ha nem beszélünk: két kis sötét terem, ennyi az egész. Így aztán Nagyváradon a művészek nagyobbrészt műtermük négy falának alkotnak.
Á. M.: És a műtermek terén már kedvezőbb a helyzet?
Jakobovits Miklós: Igen is, meg nem is. Aki nagyon akart műtermet, pénzt gyűjtött, hogy építhessen magának. Viszont ne feledjük, hogy más közügy megyékben a műteremépítés – például Nagybányán, Szatmáron, Csíkszeredában, és még sorolhatnék jó néhány megyét. Nálunk viszont körülbelül tíz évvel ezelőtt nagyobb összeget utaltak ki műteremépítésre, azzal a feltétellel, hogy a város adjon hozzá telket; végül hosszas huzavona után visszavonták az összeget. Azután újból kaptunk egy bizonyos összeget, sőt telket is hozzá, már a dokumentáció is megvolt, végül ebből sem lett semmi. Ez év nyarán nálunk járt Erdős Pál, Ion Frunzetti, érdeklődtek, hogy mi a helyzet a műteremépítéssel, a városi szervek a képzőművészeket hibáztatták, hogy jogilag nem jártak el helyesen.
Á. M.: Ezek szerint Nagyváradon nagy gond lehet a művészi utánpótlás, hiszen a fiatal, frissen végzett képzőművészek nem tudnak egyhamar műtermet építeni.
Jakobovits Márta: Ez így igaz. Én is igyekeztem fiatalokat csalogatni Váradra, hiszen a város érdeke is ez, meg nekünk is érdekünk egy-egy izgalmasabb eszmecsere, de azt a lehangoló választ kaptam, hogy „nem mehetek, mert ott nem épül műterem“.
Á. M.: S milyen a közönség? Pártolja-e a művészetet? A Hét néhány hónappal ezelőtt ankétot rendezett Ki vesz ma képet címen. Vásárolnak-e képet a nagyváradiak?
Jakobovits Miklós: Közönség tekintetében már jobban állunk. S ha érzem, hogy az, aki a képem iránt érdeklődik, meg is érti a művet, mélyebb visszhangra talál benne a kép, szívesebben odaadom, mint ellenkező esetben. Az anyagiaknak erkölcsi fedezetük is kell hogy legyen. Egyiknek ez tetszik, a másiknak amaz. Nagyon egyszerű emberek is megérthetik a modern képzőművészeti alkotást, ha „ráéreznek“.
Á. M.: Köztudomású, hogy a közönség nevelésének fontos eszköze a környezet-kiképzés, a monumentális díszítőművészet. Kapnak-e ilyen megrendelést a nagyváradi képzőművészek?
Jakobovits Márta: Általában a vendéglátóipari egységek gondolnak az épület díszítésére, viszont nem a képzőművészeket, hanem a dekorációs szövetkezeteket foglalkoztatják, s ebből bizony eléggé silány, ízléstelen munkák születnek. De azért mi is dolgozunk – csak éppen máshol. Például Drobeta-Turnu Severinben, ahol Georgescu építész rájött arra, hogy mennyire érdemes váradi művészekkel együtt dolgozni. Így aztán az ottani éttermet Fekete József plasztikái, Jakabovits Miklós freskói és az én vitróim díszítik.
Á. M.: Mindkettőjükről elmondható, hogy sokoldalú képzőművészek: egyaránt készítenek táblaképet és freskót, kerámiát és vitrót. A Bauhaus eszménye volt ez, korunk pedig mindinkább magáévá tette ezt a felfogást. De mi a véleményük, miért szereti a jelenkori képzőművész többféle műfajban kipróbálni az erejét?
Jakobovits Márta: Elsősorban nem elhatározás kérdése az, hogy most festek vagy rajzolok. Ez szervesen következik az alkotó szemléletéből, lelkivilágából. A modern művész – hiába, itt a keramikus szólal meg bennem – elsősorban a környezet alakítására gondol. Szeretné az emberek életét minél harmonikusabbá tenni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 1. számában, 1974. január 4-én. A képeket az u7szerk. választotta ki.
