Mintegy kárpótlásul a grafikai szalonokról következetesen távolmaradó karikatúra miatt elhangzott sirámokért, a műfaj művelői összefogtak és A humor szalonja címen önálló fellépésre szánták el magukat. Az esztétikai lexikon meghatározása szerint a karikatúra „többnyire kifejezetten szatirikus műfajnak tekinthető“. Továbbá: „A művészi ábrázolásban a humort a bírálat élességének és intenzitásának csökkentett mértéke különíti el a szatírától. A szatíra fő jellegzetessége a gúny, a maró szarkazmus; a humorban ennek enyhe árnyalatai jelentkeznek, derűvel, borongás szomorúsággal, elégikus nosztalgiával vagy jókedvű viccelődéssel ötvözve.“
Nos, a kiállítás megtekintésekor nyert első benyomásunk az, hogy művészeink joggal nevezték el tárlatukat a humor szalonjának, ugyanis szívesebben mozgolódnak a humor szelídebb berkeiben, visszariadva a szatíra veszélyesebb kapaszkodóitól. Az eredmény: a néző mosolyog, időnként nevet, azután elfelejti az egészet.
Nem tagadjuk: a karikaturista pályája tele van buktatókkal, a korával és önmagával vitatkozó művésznek a nem mellé mindjárt oda kell rajzolnia az igent, a negatív mellé a pozitívat, világossá kell tenni, állásfoglalását, de nem szabad eltelnie a maga igazával. A kiállítás részvevői helyesen választották a „szavak nélkül“ műfaját, hiszen a jó karikatúrához úgysem kell szövegkönyv, a rajzok önmagukért beszélnek. Mindebből következik, hogy a karikatúra erőteljes jelképes nyelvet kell hogy kialakítson magának, s így természetszerűleg vetődik fel a kifejezés problémája. A szalon ilyen tekintetben azonban eléggé kérdéses. Sziporkázó ötletekkel találkozunk ugyan, de alig-alig bukkanunk frappáns formai megoldásokra. Sok az elsietett, kutyafuttában készült munka. A sötétek és világosak felelgetésében, a vonalak apró szövedékében vagy nagyvonalú odavetettségében logikai rendnek, ritmusnak, de meghökkentő fordulatnak is kell lennie.
Ha azt vizsgáljuk, mi foglalkoztatja „humorizáló“ grafikusainkat, a válasz szinte általános érvényű: hétköznapi életünk kisebb-nagyobb fonákságai. Az önámítás, a jelenségek felszínén látványosan elterpeszkedő idill, az érzelmet elzsongító, önmagát megtévesztő magatartás, a „kellemetlen dolgok“ ösztönös vagy tudatos megkerülése, a kényelemféltő, ostoba életmód bírálata – lépten-nyomon felbukkanó téma. Jó a Ciosu figurája, a mások írásain élősködő vámpír, aki kést döf a más könyvébe, és a kifolyó tintalébe mártva tollát, „újat“ alkot, vagy Nell Cobar Ádám és Éva sorozata, Ádám, akinek hiába kínál Éva almát, mert agyában nagymosások csetepatéja zsibong. Ez lenne a sokat emlegetett elidegenedés? És különösen ötletesek Poch tárgymontázsai, amelyekben a panasziroda ablakát tükör helyettesíti, ahol önmagunkkal találkozhatunk szembe, vagy a kulcs vándorútja, a kassza-, autó- és családi ház kulcsától egészen a börtön kulcsáig.
A karikatúra elengedhetetlen tartozéka a képzelőerő és a merészség. A túlzás és a sarkított ellentétezés: lényegi meghatározó. A király ül a trónuson, mellette a bolond a legfontosabb személy, mert szókimondó tréfái elengedhetetlenül szükségesek az egyensúlyhoz. Habár az is megesik néha, hogy a trónus billen, s akkor a bolondnak befogják a száját, mint ahogyan azt Eugen Taru rajza példázza.
A karikatúra egyáltalán nem lebecsülendő művészet. Sőt, nagyon is igényes. Elemzés és okoskodás nélkül, egyetlen találó vonással fedi fel a lényeget. A gyakorlat specifikumai úgyis csak az eszköz szerepét játsszák, ami azonban az eszközök mögött van, az maga a társadalom, az ember világa.
Megjelent A Hét III. évfolyama 23. számában, 1972. június 9-én.
Kiemelt kép: Eugen Taru karikatúrája (1958)