A technika mérföldjáró-csizmás száguldása megváltoztatta a világ képét. Környezetünk új tárgyakkal népesült be. Óhatatlanul feszültség állt elő a szellemi vágyakozások határtalansága és a technikai civilizáció tájékainak szigorú rendje között. Többek között talán ez is magyarázza a jelenkori művészet irányzatait átható belső forrongást. A művész a megváltozott körülmények között a továbbjutás lehetőségeit keresi. Növekedik a mindennapi környezet esztétikai megnemesítésének szükségessége.
A modern szobrászok túlnyomó többségét az az alkotói szándék vezérli, hogy plasztikai jelképét teremtse meg a dolgok belső szellemiségének vagy misztériumának, úgy ahogy az érzelmek és érzékletek ismeretlen dimenziói benne kialakultak. Kielégíthetetlen az emberiség igénye a jelekre, jelképekre. A modern művészet azért jelképalkotó tevékenység, mert pszichológiai élményeket közvetítő igény jelentkezik benne. A fogalmi sűrítéstől átfűtött látvány, az érzelmek variánsait is kifejezni tudó általánosítás, a tudatos szerkesztés érlelődése jelenti a mai művészetben a nagy, korszakos jelentőségű mozgalmat.
Tehát előtérbe kerül valamiféle „abszolútum“ felé vágyódás, és ezt gyakran mértani, fizikai szabályokat tartalmazó konstrukciókkal próbálják megoldani. A művész alkotásaiban a gondolatok anyagi konstrukciók formájában lelnek létet, ezek a tárgyiasult képek egyetemes jelentőségű szimbólumokká válnak. A szobrász már nemcsak az ember – esetleg az állat –, hanem kristályok, sziklák, gépek és épületek anatómiai felépítését is kutatja, formák egyezéseit és különbségeit, ritmusokat és a tér jellegét, a dolgok behatolását a térbe. A jelenkori plasztika első vonása, amit éppen a modern matematikai gondolkodással lehet magyarázni: a térbehelyezés, a térképzés újszerű látásmódja. Az analitikai geometria vívmányai – a hiperboloid, a nyereg formájú hiperbolikus paraboloid stb. – a plasztikus térképzés alapformáivá válnak. A művész számára ez azonban nem annyira szigorú számítgatás, inkább titokfejtés, jelentőségteljes szertartás.
Adva van egy forma, ennek módosítása folytán meglepő következtetésekhez lehet jutni. Formacsaládok születnek, ezek harmonikus szomszédságban állnak egymással, s két fontos feltételnek tesznek eleget: vannak részeik, amelyek kapcsolatban állnak egymással, állandóan érintkeznek és más részeik, amelyek nem csatlakozhatnak egymáshoz, önállóságukat őrzik. A jelenkori képzőművészet a tér és a benne helyet kapó formák elemzését a művészi alkotás kulcskérdésévé teszi. A mai művészek felfokozottan érzik azt, amit Baudelaire „correspondances“- nak nevezett: az egymástól különböző dolgok valóságos, de irracionális kapcsolatait. Henry Moore mondotta: „Vannak egyetemes formák, alakzatok, amelyek tudat alatt befolyásolnak mindenkit, és reakciókat váltanak ki belőlünk, hacsak tudatos gátlással ki nem kapcsoljuk őket.“
Meglepő következtetéshez jutunk, ha azt vizsgáljuk, ki volt az a művész, aki a kubizmus beköszöntése előtt leginkább hozzájárult a modern geometriai szobrászat fejlődéséhez. Nem más, mint éppen a festő Matisse!
A festők szobrászkodása mindenkori izgalmas tünet: vagy kikapcsolódásnak, szórakozásnak tekintették azt, vagy alkalomnak arra, hogy más közegben is kielégíthessék érdeklődésüket a plasztikai problémák iránt. Matisse szerint a részleteket szigorúan alá kell rendelni egy uralkodó ritmusnak. Szobrászaténak kifejező ereje a Hátak sorozatában éri el tetőpontját, ezek a domborművek szobrászati stílusának húszéves fejlődését összegezik. Az első csaknem naturalista, a második elnagyoltabb, a harmadik már egyszerűsít, a végtagok merev tuskók, a negyedikben a formák végsőkig leegyszerűsödnek, geometrizálódnak.A kubizmus gyökeresen szakít a hagyománnyal. A tárgyak mértani alapformákra – kockára, hasábra – lényegesülnek. Az európai művészet eddig ábrázolt, mostantól kezdve: helyettesít. Az alkotott mű: jelkép, utalás, emlékeztetés a valóságra.
Picasso fémalakzatai félelmetesek, titokzatosak, sőt humorosak is. Mágikus erejük van A szobrászat fontos újítása is nevéhez fűződik: drótból készült tér-rácsok. A cél a térnek drót-körvonalakkal való meghatározása volt, térbeli rajz készítése, vagyis a szobrászat hagyományos normáinak, a tömörségnek és súlyosságnak teljes elvetése. A néhány centis konstrukciókat óriási szoborművek modelljeinek szánta, belsejükbe beléphettek volna az emberek, és érzékelhették volna a körülhatárolt teret. Hasonló tér-rács szerkezetet figyelhetünk meg a szürrealista Alberto Giacometti művében, a Palota hajnali négykor címűben. Alkotásakor ezt írta: „Forgok az űrben. Az áradó napfényben a teret, a csillagokat szemlélem, amelyek áthatolnak az engem körülölelő folyékony ezüstön… Újra meg újra magukkal ragadnak a gyönyörködtető, valóságfelettiségükben eleven konstrukciók, a levegő mosolygó mennyezete, meg o pontos szerkezetek, amelyeket semmire sem lehet használni.“
A kubizmust már csak egy lépés választja el a mérnöki alkotóművészettől, a konstruktivizmustól, melynek eszméje szoboralkotás – a mérnöki szerkesztés eljárásaival. Nem törekszik tárgyi ábrázolásra. Megszületik az első absztrakt kompozíció. Konstrukció: hasábok, kör és ellipszis alakú abroncsok összekombinálása Mint ahogy a technikai civilizáció művészei, a futuristák is a technika világából merítették elveiket: erő és mozgás, mechanikus ritmusok. Szétbontott tárgyak, vonalaik – „erővonalak“, hivatásuk a mozgás illúziójának felkeltése. A tárgyak nem léteznek elszigetelten, önmagukban: átvágják és megosztják a környező teret. A tárgy és a tér metszik egymást. Különben tér nincs is, csak belső és külső plasztikai végtelen. A tárgyak kiterjedése határtalan, harmonikusan vonzzák vagy durván taszítják egymást. Térbe táruló palack – mértani formákra bomolva, jelképéül annak, hogy minden áthatolhat rajta és mindenen áthatolhat…
És mivé válik mindez napjainkban? Dinamikus, nyitott szerkezetek, levegőbe írt ábrák. Felröppennek a talajról, és képzelt mozdulatot írnak le a térben. Szélroham – balra dőlt fémrudacskákból. És mértani szerkezetek, úgy kombinálva, hogy a rút jogát hirdessék, vagy meddő gépek, a jelenkor bálványai.
E mai szobrok nagy általánosságban két csoportra oszthatók: azok, amelyekben a harmónia-keresés érvényesül és azok, amelyekben az energia-keresés. A két célkitűzés teljes egyesítése, a mindent átható energia, harmonikus formákba oldása – Constantin Brâncuşi művészete. A kristályt, a kagylóhéjt belső energia eleveníti meg, formáját pedig az anyagára ható fizikai erők határozzák meg.
Hasonlóképpen a műalkotás is a művészi alkotóenergia és az anyag küzdelme révén éri el szükségszerű formáját. „Kezünk gondolkozik és követi az anyag gondolatait.“ A mechanikai erők, melyek a tojásra növekedése közben hatottak – ovális alakúvá tették. Tojás formájú márványszobor születik. Címe: A világ kezdete. Az alvó múzsa arca is ovális alakú lesz. Másutt a szobrász a föld kapcsolatát keresi a kozmosz- szál: „mindig a repülés lényegét kerestem…“ Eredmény: végtelen oszlop, rombusz-alakzatok végnélküliséget sugárzó egymásutánja. Brâncuşi hitvallása: „A szépség abszolút kiegyenlítettség“.
A rendet természetesen nem szabad összetéveszteni a szabályossággal vagy a szimmetriával – szabálytalan elemek egyensúlyából vagy kifejező ellentétéből is születhet rend. De a modern művészet változatos jelenségeit sem lehet pusztán annak a kétségbeesésnek a kifejezéseként magyarázni, amelyet a technikai civilizáció válthat ki. A jelenkori szobrászat nem a rettegés geometriai kivetülése. Az ember kétségbeesés és bizalom között vergődik. A szorongás jelenléte feltételezi ellenpólusát, a reményt is, amely harmóniát teremtő mozzanat. A modern művészetet meghatározó feltételek teljes felmérésekor korunk reményeivel éppúgy számolnunk kell, mint félelmeivel!
Megjelent A Hét II. évfolyama 12. számában, 1971. március 19-én.
Rovat: LÁTVÁNY
