Az ember alkotókészsége nagyon sok, eredetileg valamilyen anyagi szükségletet kielégítő terméket emelt a művészet szféráiba. Az építészet például egyben építőművészet is, már a civilizáció kezdetei óta. Manapság kiváltképp elterjedt művészi törekvés, hogy a legújabb technikai vívmányok adta lehetőségekből artisztikus formákat varázsoljanak elő.
Az a művészet, amelyet méltán nevezhetünk a fény művészetének, szintén ide tartozik. A döntő lépést a villanyvilágítás feltalálása. általános elterjedése jelentette, ám valójában a nagy erejű reflektorok, a nemesgázokkal töltött fénycsövek megjelenésével vált igazán lehetővé az esti fény művészi alkalmazása.
A fénynek ez a napjainkban formálódó művészete főként nagyvárosok utcáin, terein, csarnokaiban és műemlékei körül bontakozik ki, ezért elsősorban az építészettel összefüggő művészet. Ugyanakkor a fényművészet üzleti hirdetéseket szolgáló ága a reklámgrafikával is szoros kapcsolatban áll.
Noha a fény művészete az építészet szolgálatában jelentkezik, grafikai és festői hatásokra törekszik. Persze alkatilag különbözik ezektől a művészeti ágaktól – sajátságos esztétikai élményt nyújt. Hatáseszköze a sugárzó vagy visszavert mesterséges fény, annak színei, árnyalatai, ezek egymáshoz s a környezethez való viszonya, valamint dinamikai ritmusa.
Ha a fényművészet eredetéig akarunk visszanyúlni, akárcsak a reklámgrafika esetében: a Bauhaus háza táján kell kutatnunk. Mert a Bauhaus volt az otthona mindazoknak a törekvéseknek, amelyek az elvont forma- és színviszonylatokat, a logikai-lélektani igényekre reagáló, képletekre szűkített művészetet a mindennapi élet széles területein alkalmazni igyekeztek.
Kevés művész érezte át úgy korunkban, mint a Bauhaus tanára, Moholy Nagy László, hogy az avantgarde művészet kísérletei nem rekedhetnek meg öncélú játékokban, hanem valami szintézist kell hogy előkészítsenek, még akkor is, ha az első nemzedékek sorsa csupán a kísérletezés. Moholy Nagy „emberiesíteni“ akarta a technikai civilizáció környezetét, az új kor teremtette formákban egyszerre kereste a funkcionális jelentést és a jelképiséget. A vizuális kifejezés, vagy ahogy ő mondta: az „optikai alakítás“ minden lehetősége érdekelte; az ipari esztétika mozgalmának, a fényfestésnek egyik megteremtője volt. „A fénnyel való rajz“, a „fény lép a festék helyébe“ —vissza-visszatérő problémája és jelszava volt, és ilyen jellegű kísérleteiben, elméleti írásaiban korunk művészetének egyik legizgalmasabb irányának, a kinetikus művészetnek az alapkövét rakta le.
A kinetikus művészettől már csak egy lépés választja el az esti fények művészetét. Kari Ringstrom szerint „a kinetikus művészet nemcsak festői nyelvezet, hanem az emberi lét egyetemes tükröződéseinek összefoglalója“. Vasarely írta A sárga kiáltványban, hogy a jövő új plasztikai szépség örömét tartogatja számunkra, a mozgásnak alárendelt, örökké változó plasztikai szépséget. Valóban, korunk nagy élménye a fény és a mozgás, s az általa teremtett új térdinamizmus.
A fény művészete jelentkezik a műemlékek, középületek díszkivilágításánál, a fénycsövekkel vagy más világítótestekkel megoldott közúti világításnál és végül a reklámvilágításnál. Természetesen mindegyiknél más-más esztétikai-technikai szempontoknak kell érvényesülniük. A műemlékek díszkivilágításának az esetében például a fényforrásnak a szem előtt rejtve kell maradnia; túlzottan erős vagy természetellenes színhatásokra nem ajánlatos itt törekedni; semleges fehér vagy sárga fény jöhet leginkább számba, szökőkutaknál esetleg halványkék vagy zöldes szín. Néha több, jól összecsendülő halvány tónusú szín kitűnően modellálhatja, élénkítheti a fehéren gyöngyöző vizet Általában az a színtónus a legművészibb hatású, amely a megvilágítás tárgyának eredeti színét szinte csak felélénkíti, hangsúlyozza, semmiképpen sem változtatja meg. A közutak megvilágításának esetében a fénycsövek távlatokba vesző ritmusa, a ragyogó fényfüzérek szuggesztív, már-már hipnotikus bűvköre teremti a művészi hatást.
A nagyvárosi éjszakában azonban a fénycsövek nem maradnak meg mindenütt az egyenes vonalak és fehér árnyalatok puritán fegyelmében. Az üzlethelyiségek felett – sokszínű reklámfeliratok és ábrák szövedékében – mozgalmas, olykor nyugtalan alakot öltenek. Szinte független életre kelnek, szétfeszítve a városrendezés geometriai kereteit. A vibráló reklámfeliratok sokkhatásszerű kontraszttal ellensúlyozhatják az építészet olykor túlzott merevségét. Ám itt is műfaji törvényszerűség a szín- és formabeli fegyelem.
Ennek ellenkezőjével sajnos elég gyakran találkozunk (többek között fővárosunkban is). Ilyenkor a tervezők és rendelők nem értik meg, hogy a fénycső színeinek rendkívül széles skálája nem a tarkaság fokozására való, hanem egyrészt színharmóniára, másrészt a betűsorok, képi elemek értelmes elkülönítésére. Mozgófényreklámoknál a távhatás éppenséggel tiltakozik az aprólékos részletezés ellen. A fényreklámnak szabad nyugtalanítania, de nem szabad idegesítenie.
Ennek a napjainkban alakuló művészetnek nem csak a világvárosias hangulat és a reklámhatás érdekeit kell szolgálnia, hanem a közízlés nevelését s a művészileg egységes városkép kialakítását is. Ennek érdekében nagyon is szükséges lenne a világítástervezés tudatos összehangolása. Kétségtelen, hogy a „fény-építészet“-ben olyasvalami jelentkezik, ami a maga teljességében majd csak a jövőben fog kibontakozni. Talán ezért van az, hogy napjainkban inkább a futurológusok foglalkoznak többet vele, mint a kritikusok.
Megjelent A Hét III. évfolyama 6. számában, 1972. február 11-én.
Kiemelt kép: Magyar nemzeti színekbe öltözött a Niagara.
A fenti illusztrációk ma kerültek be A Hét szerkesztőjének, rovatvezetőjének ötven évvel ezelőtti írásába…
