A holland tizenhetedik századot a művészettörténet méltán keresztelte el Aranykornak. A későbbi századok erőtleneknek bizonyultak az 1600-as évek bámulatosan vitális, Rembrandt, Frans Hals, Vermeer van Delft, nem kevésbé az úgynevezett kismesterek nevével fémjelzett festészetével szemben.
E kor művészeti életébe, mi több: társadalmi életébe enged betekintést a bukaresti Művészeti Múzeumban nyílt, hetvennégy alkotást bemutató reprezentatív kiállítás.
A tizenhetedik század fiatal holland államában megváltozott a művész társadalmi helyzete. A művész már nincs alávetve a főúri mecénás kénye-kedvének: független egzisztencia. Művei éppen úgy áruk, mint az iparos műhelyek termékei. Viszont ki van szolgáltatva a vásárló ízlésének, s ha el akarja adni alkotásait, ehhez kell igazodnia. A holland polgárt különös, eufóriás hangulatba ringatta anyagi jólétének tudata, nem volt hajlandó nyugtalanító eseményekről, háborúskodásokról tudomást venni, legfennebb csak a kocsmák mulatozó népének humoros-groteszk verekedéseiről Átadta magát a dús lakomák, a jó borok, a drága kelmék örömének. Béke- és nyugalomszeretetében csupán arcképeket, városa és vidéke tájainak mását, a hétköznapi élet jeleneteit, a halász- és vadászzsákmányait megörökítő képeket tűrte meg szobája falán. Szemlélete természetszerűleg szabta meg a kor festészeti fejlődését, a műfajok megoszlását.
A művészek műfajok szerint különültek el egymástól. Ez a „szakosodás” olyan méreteket kezd ölteni, hogy külön mestere lesz a viharos és a nyugodt vizű tengernek, a virágos és a halas csendéletnek. A festők kiválasztották a körülöttük zajló – jobban mondva: csendesen folydogáló – élet valamelyik jelenetét, és megfestették. Csupán annyit változtattak a látottakon, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy a valóság elemeit harmonikus összhatású kompozícióvá rendezzék.
Ám remekeltek a megfestés módjában! Olyan festői finomságokat fedeztek fel, amelyeket azelőtt nem ismert a művészet. A párás, felhős égbolt vagy az alkonyfények sajátos színjátéka képtéma lett. Ezekben a festményekben nem juttattak helyet a harsogó színeknek; szürke, barna vagy zöldes alaptónusba ágyazták az árnyalatokat. Nagy gondot fordítottak az anyagszerűségre. A fák törzsét és lombkoronáját, a hajóvitorlák anyagát, az út porát, az öltözékek selymét, csipkéjét szinte tapintható érzékletességgel örökítették meg.
Az arcképek nagy része természetesen továbbra is megrendelésre készült, ám Frans Hals művészete forradalmi újítást vitt a műfaj történetébe. Hals véget vetett a kényszerű és erőltetett ünnepélyességnek, mely addig elengedhetetlen tartozéka volt a portrénak. Megszüntette a távolságot a festő és modellje között. Temperamentumát tekintve közelebb állt a muskétáshoz, a cigánylányhoz vagy a bohóchoz, mint mondjuk, a filozófushoz (habár megfestette Descartes arcképét). Szerette a vidámságot, ízes festői nyelven, széles ecsetvonásokkal rögzítette modelljei jellemvonásait. Mély emberlátás jellemzi a kiállításon látható női portréját is.
Rembrandt szintén portréval szerepel a kiállításon. Saskia arcképe fények és árnyak csodálatos egybeszövődése, a rembrandti szemlélet hordozója. Rembrandt portréi nem a történész vagy a moralista szorgalmát magukon viselő kordokumentumok. Különös álomállapotot sugároznak ezek a képek, hiszen festőjük nem a jelen pillanat szemlélésére szólított fel, hanem észbe juttatott, az emlékezethez szólt.
Frans Hals a portréfestészetben hozott újításával megnyitotta az utat a zsáner- (életkép-) festészet fejlődése előtt. A hétköznapi élet eladdig semmitmondó történései különös jelentőséggel telítődtek ezekben a művekben. Minden ragyog, mindent fény simogat ezekben az életképekben – arcot, bútort, bársonyt egyaránt. A jómódú polgár ragaszkodott hozzájuk, önmagát szemlélte, sikerének reflexióit látta bennük. Jólétét tükrözik a fém- és kristály tárgyainak, de a lakmározás örömét ígérő vadászzsákmányainak látványát rögzítő csendéletek is, s mintha a festő is örömest merülne el ezeknek a tárgyaknak a szemlélésébe, aprólékos gonddal rendezgeti őket kompozícióvá, megszüntetve a műfajban addig uralkodó zsúfoltságot, egymásra halmozást.
Természetesen a tájképfestészet is magán viseli a korabeli újítások bélyegét. Jan van Goyen az, aki megteremtette a jellegzetes holland tájképet azzal, hogy kiszélesítette a látóhatárt, a kép háromnegyed részét az égboltnak engedve át. A holland tájban van valami, ami minden más tájból hiányzik: a csend, egy olyan csend, ami önmagunk figyelésére ösztönöz. A tájkép ég és föld összefonódása, az örökké változó égés a végtelen földé. A holland festő műveiből hiányzik a cselekmény, nem eseményt fest, hanem érzést. Egyszerű, hétköznapi érzést, örömöt, merengő hangulatot és életérzést, a tizenhetedik század polgárának életérzését. Ezt hordozzák végtelen tájai és csendéleteinek időtlenséget hirdető fémtárgyai.
Megjelent A Hét III. évfolyama 40. számában, 1972. október 6-án.
A képek nem az eredeti cikk illusztrációi.
