Az utóbbi időkben sajátos történelmi patthelyzet jött létre Magyarországon, mivel kiderült, hogy a kormányt könnyebb leváltani, mint az ellenzéket. Tudjuk már, hogy „ami van, széthull darabokra”, és azt is, hogy „csak, ami lesz, az a virág”, de nem tudjuk még, hogy az ellenzéki pártok gyengesége miatt mikor és hogyan nyílik meg a lehetőség a demokrácia felé.
Már kimondták az Európai Parlamentben is, hogy jelen állapotában Magyarország nem demokrácia, hanem egy választási autokrácia. Ezzel nem az ország, hanem az Orbán-kormány került Európa szégyenpadjára. A mélységesen korrupt rendszer főbűnöseinek buzgólkodása az Unióval való megegyezés körül tulajdonképpen annak a nyilvános beismerése, hogy a jogállam súlyos és többszörös megsértése valóban megtörtént Magyarországon. A kemény uniós kritika lemeztelenítette az uralkodó kleptokráciát, és a kormány most úgy tesz, mintha valóban korrigálni készülne ezeket a súlyos jogsértéseket. A következő hónapokban meglátjuk, hogy az EU mennyire vált át a tétova-halogató üzemmódból a felelős uniós számonkérésre, és az Orbán-kormány hajlandó-e a „ne lopj” táblának a karmelita kolostor kapujára való kiszögezésére.
Manapság a nagy hazai belpolitikai esemény a DK árnyékkormányának megalakulása, ami egy erősen ellentmondásos akció, hiszen nem lehet egy politikai folyamatot a végén kezdeni, és egyetlen pártnak sincsenek előjogai attól, hogy a törpék között a legnagyobb törpe. A választási vereség után az ellenzék érdemi színrelépésének három lépésben kellett volna megtörténnie, de már az első lépés is fájóan hiányzik. Az ellenzéki pártoknak ugyanis a választás után önvizsgálatot kellett volna tartaniuk, és kiállniuk a nyilvánosság elé a vereség okainak feltárásával és értékelésével.
A nyilvános önvizsgálat hiánya 2010 után már krónikus betegséggé vált és ősbűnné változott, hiszen az ellenzék tábora egyre növekvő elkeseredéssel vette tudomásul, hogy ezek a pártok képtelenek a józan önértékelésre. A „készülünk-készülünk” mantrázása helyett ez az első lépés ugyanis nagyban előkészíthette volna a másodikat, az árnyékparlament összehívását a pártok önvizsgálatainak az összegezésére és nyilvános megvitatására. Ebből a hosszú viták után és árán már adódhat végre a harmadik lépés, a koalíciós árnyékkormány megalakulása, mivel előtte már nyilvánossá vált a pártok álláspontja, kooperációs és koalíciós képessége, és vezérszónokaik árnyékminiszteri képességei is feltárultak volna a tisztelt publikum előtt.
Így a „kiegyezés” után már nem arról vitáznának a nagy nyilvánosságban, amit a kormány médiagyára gumicsontként vagy jutalomfalatként odadob nekik, hanem a valóban lényeges ügyekről, amelyeket most éppen készen ad a kortörténet, nevezetesen a hazai jogállamiság fentemlített válságáról és az Orbán-kormánynak az uniós intézményekben való Canossa-járásáról. Ezért nagyon könnyű dolguk van, vagy legalábbis lehetne, hiszen az Európai Parlament kimondta, hogy az Orbán-kormány autokráciát alakított ki Magyarországon, ám ennek a részletes feltárásához és dokumentálásához az ellenzéki pártoknak is hozzá kellene járulniuk. Ezek a pártok ugyanis nem az ellenzéki tábor felett lebegnek a maguk evidens tökéletességében, hanem csak annyira léteznek, amennyire az ellenzék táborában belül vannak, és aktív társadalmi támogatást kapnak. Csak a deliberatív demokráciából, a nyilvános vitákból és a mozgalmi társadalom elemi energiából, s nem pedig a parlamenti padsorokból, a hirtelen és előkészítetlen akciókból nyerhetik az erejüket.
Az önkormányzati pótválasztásokon a lakosság már kimondta, hogy „pártok, ébresztő”, de a DK hirtelen felindulásból elkövetett akciójából és a többi ellenzéki párt reagálásából nyilvánvaló, hogy a pártok ezt a jajkiáltást sem hallották meg. A választások utáni bénázást követően csak a DK reagált, de csak a maga módján, szólótánccal, pedig a lakosság tartózkodását az önkormányzati pótválasztásokon éppen a pártközi együttműködés hiánya váltotta ki.
Megalakult az árnyékkormány, de már tavaly novemberben kellett volna, ám a DK-nak komoly szerepe van abban, hogy akkor nem született meg, mert nem Dobrev-kormány lett volna, ezért inkább a DK hübrisze, túlfeszített önbizalma révén meg se születhetett. Ettől a fiaskótól egyenes út vezetett az áprilisi vereségig és tovább a szeptemberi szólótáncig.
Sokan mondják erre, és joggal, hogy végre történt „valami”, de mások, még többen és még jogosabban azt mondják, hogy az áprilisi kudarc után miért nem tanulta meg végre az ellenzék az együttműködést, miért nem előzte meg ezt az előrerohanást egy árnyékparlament a maga vitáival, a programokról és személyekről történő „előszavazásával”. Akkor igazán történt volna „valami”, azaz egy igazi ellenzéki nyitás és valódi intézményépítés a magyar politikában, ami megtörhette volna a jelenlegi történelmi patthelyzetet.
A koalíció-kötési képesség a legnagyobb politikai erény, ami nagyon hiányzik a politikai mezején össze-vissza, határozott cél és világos program nélkül kóborgó pártokból. Holott sokkal jobban mutatna, mondjuk, ha a leendő valódi árnyékkormányban lenne egy párbeszédes vagy LMP-s környezetvédelmi miniszter, vagy egy MSZP-s oktatásügyi és egy momentumos belügyminiszter. Mondjuk, megint feltételezve, mindez egy a DK által, pártközi kooperációban javasolt, Molnár Csaba által vezetett árnyékkormányban.
Nehéz ebben a kérdésben árnyaltan fogalmazni, de mégis tény, hogy Dobrev Klára a személyes alkalmassága ellenére mégsem volt jó választás, mert mégiscsak a kudarcos múltat idézi fel, és azt az egyszerű tényt is, hogy Gyurcsány Ferenc egy hosszú évtized alatt sem volt képes a kétezres évek kormányainak önkritikájára, és ezzel a múlton való kritikai túllépésre. Pedig a pártok választási együttműködésében, majd a választási utáni bénaságában feltárult a múlt terhe, amelynek a maga módján valamennyi ellenzéki párt részese.
Jelentkezik a múlt terhe a szegmentált, szétaprózódott társadalom révén is. A társadalmi dezintegráció legutóbbi fejezete éppen az Orbán-rezsim zsákutcás fejlődéséből adódik, így a közös energia- és megélhetési válság mindenkit érint ugyan, de minden társadalmi réteg másképpen éli meg ezt a közös válságot, bár annak fokozódásával a tömegelégedetlenség növekszik és idővel egységes erővé szerveződik.
A magyar közvéleményben most sok programtöredék kavarog, mert az egyes pártok még nem a változás teljes képével, hanem annak egyes töredékeivel hadakoznak egymással, holott ideje már, hogy megalkossák az összetartozás közös programját. A legegyszerűbb példa az élelmiszerárak rohanó inflációja, ami leginkább a legszegényebb rétegeket és a kisnyugdíjasokat sújtja. Ez a nagy kavargás és az érdekek szétforgácsoltsága a társadalmi válság minden területére igaz, nem egy közös liftben van az egész magyar társadalom, hanem az egyes rétegek különböző pályákon csúsznak lefelé, míg közben a kleptokrácia továbbra is vidáman nyerészkedik a legújabb válságon is.
A nagy kérdés tehát az, hogyan lehet mindenkit egy közös programmal egyszerre megszólítani, és éppen ehhez a szintézishez kellenek a pártok kidolgozott javaslatai, az érdemi, tartós és tisztázó nyilvános viták, magyarán, a vitatkozó demokrácia kísérlete legalábbis az ellenzéki terepen.
Ez a mélyülő válság és az EU megújult figyelme az áttörés nagy lehetősége a demokratizálásra Magyarországon, és ezzel pozitív energiává válik az a nagy csalódás, ami a harminc éves rendszerváltást és a húsz éves uniós tagságot eddig kísérte. Nem meglepő persze, hogy sokan új arcokat és méginkább új stílust is szeretnének látni mihamarabb a politikában, mert az idő is sürget, hiszen 2024 tavasza már nagyon közel van a kettős választással, ami az Orbán rezsim már jó előre félig-meddig elcsalt az uniós parlamenti és a hazai önkormányzati választások összekapcsolásával. Erre a kettős választásra már tényleg érdemi koalíciós együttműködéssel kell felkészülni, nem pedig abban a harcias szellemben, hogy „jöjjön ki a kocsma elé, aki verekedni akar” – hanem az ellenzéki pártoknak a választási pótvizsgára való együttes felkészülésével.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. szeptember 27-én.