A világ manapság olyan mély átalakulásban van, mint legutóbb 1945-ben, a II. világháború utáni rendezés idejében, és az ukrajnai katasztrófáról szóló képsorok valóban a második világháborút idézik fel a tévéhíradóban. Nem véletlen, hogy sokaknak idehaza az új Orbán-kormány megalakulása után az a benyomásuk, mintha Putyin csapatai megszállták volna Magyarországot is, hiszen a rendpárti válságkormányzás bevezetésével az Orbán-rezsim tovább menetelt előre a putyini úton.
Ahogy belépett az új kormány, máris kimutatta a foga fehérét, mert láthatólag nem megoldani, hanem kormányozni akarja a válságot, mégpedig keményen, rendpárti módon. Nem tudja és nem is akarja kezelni a saját maga által kiváltott mély válsághelyzetet, hanem csak elnyomni a vele szembeni ellenállást. Erre a fokozódó elnyomó szerepre kíván felkészülni, mert abban reménykedik, hogy az újabb gazdasági elvonások az újabb politikai szigorításokkal kezelhetőek. Ez a puha erőszak időszakának beköszöntése, egy újabb lépés a putyinizálódás felé, mivel a kormánynak úgymond már mindent szabad, hiszen mindenre felhatalmazást adtak a választók. Akár fel lehet dúlni a Városligetet, mélyhűteni az egészségügy problémáit és rendet teremteni a rakoncátlan tanárok között. Minden eddiginél keményebben a „vagy megszoksz – vagy megszöksz” korszaka kezdődött el Magyarországon.
Orbán tehát úgy gondolja, hogy kár kihagyni egy jó világválságot, ami nagy lehetőség a hatalom további kiterjesztésére és az új, nyílt parancsuralmi rend elfogadtatására. A háborús vészhelyzet az ideális állapot, mivel ez a rezsim kívül és belül a régi módon már fenntarthatatlan, ezért van szükség a kivételes állapot újabb fokozatára, egyre közelebb a teljhatalomhoz, a rezsim által kreált válsághelyzet puha erőszakkal való fenntartásához. A tökéletes autokrácia teljes intézményrendszere már eddig is kialakult, azon az áron, hogy teljes szembefordulásra került sor az Unióval, ami egyben tönkretette a saját belső gazdasági-társadalmi alapjait, ezért most már egy olyan kormányzati-rendészeti struktúrára, válságkormányzásra van szükség, ami a fenntarthatatlant egy időre még fenntarthatóvá teszi. Két rendőrminiszter is van az új kormányban, amelyben a gondolatrendőrség még a korábbinál is fontosabb szerepet kapott, de a fegyelemrendőrséget is kiterjesztették a közegészségügyre és a közoktatásra.
A puha erőszaknak mint közvetett kényszerítésnek ettől az új dimenziójától már az orwelli abszurditások világáig is eljutottak, hiszen az új „innovációs” miniszter csapata a „jövőképesség” fiktív indexének bevezetésével már a választások előtt megelőlegezte a szebb jövőt. A maga végtelen szerénységében ez a csapat nem az első, csak a 8. helyre sorolta Magyarországot a „jövőképes” országok között, míg a gyenge nyugati országok – például Németország – vagy tíz hellyel hátrább sodródtak. Odáig jutottunk, hogy az ilyen nevetséges áltudományos legitimációs kísérletek világában már Matolcsy György jelentkezett be lázadóként, emlékeztetve nemzetközi felmérések adataira.
Mindent összevetve beköszöntött az átmenetiség és a bizonytalanság, a dinamikus káosz kora. A világrend drasztikus változása, a putyini agresszió lemeztelenítette és átláthatóvá tette az Orbán-rezsim természetét. Ez egyfelől éles konfrontációba került az EU-val, ami megfoszthatja az uniós pénzügyi forrásoktól, és nemzetközileg is végletesen elszigetelődött. Másfelől a közegészségügynek és a közoktatásnak, avagy általában a társadalom belső működési mechanizmusának tönkretételével, a magyar gazdaság és társadalom nemzetközi versenyképességének drasztikus csökkenésével a belső feszültségei is felfokozódtak. A belépő kormányban van tehát új vívmány az Orbán-rezsim építkezésében, mivel a kormányzati hatalom újabb kiterjesztésével és a puha, közvetett jogi erőszak mechanizmusának bevezetésével tovább haladt a putyini úton a tökéletes autarkia kiépítésében.
Az Orbán-rezsim történetét a kivételes állapotok sorozata kíséri, vele a szabadságjogok akár időtlen időkig való korlátozása és a nyilvánosság kizárása a döntéshozatali folyamatokból, illetve az ellenvélemények és szakmai érvek kiiktatása. Így megoldható a döntések – mindenekelőtt az újabb megszorítások – következményeinek ködösítése is a közvéleményben és a parlamenti működés színházi diszletté redukálása, de egyben demokráciapótlékként az Unió felé való felmutatása is.
Már a formális demokrácia keretei is szűkülnek, bomladozik a demokratikus homlokzat, mert a vészhelyzet ugyan tényleg fennáll, de a vészhelyzet maga Orbán és a rendszere. Az Orbán-rendszer ideológiai alapja az a már jól bejáratott mantra, hogy minden problémáért az EU a felelős, az EU az oka a válságnak és az inflációnak is. Sőt az EU a hibás a magyar szólótáncért az energiaellátás európaizálásában, és tulajdonképpen az uniós egység látványos felbomlasztásáért is a putyini agresszió elleni szankciók vitájában. Ezen túlmenően is az Orbán-rezsim egy olyan önigazoló rendszert, önvédelmi spirált épített ki, amelyben minél rosszabb helyzetet teremtenek a válságkormányzással, annál indokoltabbnak minősítik a gazdasági és jogi megszorító intézkedéseket az életszínvonal csökkentésétől a polgári jogok korlátozásáig.
A nemzetközi biztonság és a hazai létbiztonság elvesztése együtt és egyszerre éri a magyar állampolgárt, ez az általános bizonytalanság, az elbizonytalanodás világa. Az emberek tudatában és közérzetében darabokra tört a biztonság képzete és igénye, a kognitív disszonancia csúcspontja jött el, amikor az emberek hajlamosak egy csomó ellentmondó hírt, néha nyilvánvaló abszurditást egyszerre elfogadni. Az Orbán-rezsim iparszerű, átfogó médiauralmában a propagandaminisztérium tevékenységét felerősíti az információs világrend válsága, mint az álhírek rendszeres kavargása és a dezinformációs világrend tombolása. Ebben a kavargásban Orbán „az állam én vagyok” elvét úgy érvényesíti, hogy „a közvélemény is én vagyok”, hiszen én gyártom és én terjesztem ipari méretekben a közvélemény-drogot.
Ám a külső és belső ellentmondások felfokozódása révén az Orbán-rezsim a tartós és mély válság állapotába zuhant, ami az összeomlásához vezethet, már a most kezdődő kormányzati ciklusban. Ezek a válságfolyamatok egyre jobban felerősítik az Orbán-rezsim belső társadalmi és politikai feszültségeit, amit a rendpárti válságkormányzásra való felkészülés is erőteljesen jelez az új Orbán-kormány szerkezetében, és már a puha erőszak bevezetésére és az újabb közvetett megszorításokra utaló első nyilatkozataiban is. Ebben a világméretű kaotikus átalakulásban, a nemzetközi bizonytalanságban és a hazai létbizonytalanságban hányódó magyar lakosság többsége átmenetileg válságmenedzselési legitimációt adott neki a fennmaradásra. Ez azonban néhány év után mégiscsak elpárolog a rezsim putyini jellegének nemzetközi lelepleződésével és a saját magát belülről gyengítő, önromboló jellegének felfokozódásával a rendpárti válságkormányzásban. Az újonnan kiváltott válságok sorozata inkább előbb, mint utóbb kiváltja a közvélemény radikális átalakulását és a korábban még beletörődő tömegek mozgósítását is a válságkormányzással szemben.
A tökéletes autarkiában nincs lehetőség a kormányváltásra választások révén, ha csak a rendszer belülről meg nem roppan, és a lakosság számára a legitimációja össze nem omlik.
A rendpárti válságkormányzás, a válságkezelés válsága akkor következik be, amikor az állampolgárok többsége számára feltárul, hogy a hazai válságot alapvetően az intézményesült korrupció, a közpénzek rendszeres ellopása generálja, beleértve az uniós forrásoknak a baráti és háziasított oligarchák általi kisajátítását is,
ami megnyomorítja az emberi tőkét, a munkaerőt, és elvágja a fejlesztés lehetőségét. Az ellenzék lesújtó választási veresége után a demokratikus közvélemény figyelme az új kormányzati ciklus természetének feltárására és új stratégiájának felvázolására irányul. Kínos-keserves kormányzati ciklus kezdetén vagyunk, amelyben ugyanilyen keserves folyamat lesz a demokratikus ellenzék pártjainak elkerülhetetlen radikális megújulása, ha úgy tetszik, az „ellenzék leváltása” is.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. június 7-én.
