A megélhetési és energiaválság 2022 őszén egyszerre szakadt rá a magyar lakosságra, de még ennél is nagyobb csapás érte az embereket az Orbán-kormány válságkezelésével, ami valóságos rémállommá vált, mivel nem enyhítette, hanem felfokozta a példátlan méretű szociális válságot.
A „válságkezelés” valójában nemcsak a konkrét hibás, sőt gyakran botrányos intézkedésekről szól, hanem a lakosság egy rémalmot él meg az egész fideszes államról. Az egyes zavaros és káros intézkedések mögött ugyanis mindig felbukkan az Orbán-rezsim egésze, nem véletlen, hogy a közoktatás nyomorúsága elleni tiltakozás is egyre jobban átfordult az elnyomó, kleptokrata rendszer elleni fellépéssé. Ez a jelenlegi fiatal nemzedék javarészénél generációs feladatként jelentkezik, mert a rémálom az államról nemcsak a mostani helyzetüket, hanem az egész jövőjüket veszélyezteti.
Tágabb hazánkban, Európában a válság idején az állam „visszatér”, azaz aktivizálódik. Az álom a gondoskodó államról beteljesedett, nemcsak a feladatát maximálisan teljesítő Németországban, hanem a válságkezelésben szorgoskodó és a regionális lehetőségekhez képest elég jól teljesítő visegrádi szomszédoknál is. A szomszéd országok vezető politikusai – szorgos aknamunkája elismeréséül – már átnyújtották a Putyin-díjat, a „trójai faló” kitüntetést Orbánnak, amúgy pedig enyhe undorral nyilatkoznak az egész rezsimről.
A válságkezelés mindenütt úgy játszódik le, hogy csökkenjen a fájdalom, az átalakítás terhe. A Fidesz ezzel szemben áthárítja a válságkezelés teljes terhét a lakosságra, növeli a válság okozta fájdalmat, és azt egyre növekvő adag média-droggal kompenzálja. Valójában nem is a szociális válságkezelésben érdekelt, sokkal inkább a „háborús” veszélyhelyzet fenntartásában.
Az utóbbi időben két emlékezetes esemény történt, ami rávilágít az Orbán-rezsim lényegére: az egyik a magasságos ideológiai szinten, a másik a kormány megszokottan abnormális politikai gyakorlatában. Egyrészt kimondatott az antiszociális állam elve és felvázolták annak működését, bár szokás szerint a törvényben számos más intézkedés közé elbújtatva – valószínűleg megérezték, hogy ezzel a szégyennel tényleg nem kell dicsekedni.
Egészében véve, a nagy társadalmi tiltakozás ellenére mégiscsak világosan megfogalmazták, hogy az állam kilép a szociális szerepéből a legszélesebb értelmében vett közszolgáltatásban. Ez már régóta drasztikusan érzékelhető volt a közoktatásban és a közegészségügyben, de az Orbán kormány most már elvileg ki is nyilatkoztatta, hogy ne zavarják ilyen követelésekkel. Ezzel az egész magyar társadalom valamiféle elfekvőbe került.
Másrészt a legutóbbi, de nyilván nem a legutolsó kormányalakítás rávilágított arra, hogy a kormányszerkezet olcsó politikai termék, a rövidtávú politikai szándékok kaotikus leképeződése. Rengeteg gazdasági miniszterrel, de persze oktatási és egészségügyi, netán környezetvédelmi miniszter nélkül, mert esetleg még megpróbálnának a közszolgáltatások érdekében fellépni. A legutóbbi kormányátalakítás is afféle „Orbán játéka”, az aznapi politikai igények szerint készült, ahogy egy szultanátusban az udvaroncokat átrendezik. A kormányszerkezet eredetileg sem az európai szabványok szerint készült, hanem a rövidtávú politikai stratégiák alapján, beépített zűrzavarral és a miniszterek állandó ütközésével.
A hatásköri viták fenntartása Orbán kedvenc eszköze a kormányon belüli rendteremtésre, mivel a káosz amúgy is megszokott a kormány működésében, viszont így a miniszterek és a befolyásos érdekcsoportok könnyebben kordában tarthatók. A minisztereknek manapság nagyon vigyázniuk kell magukra, mert ha elkövetnek egy kisebb hibát, például ha félénken is, de vitatkozni mernek a főnökkel, akkor rákerülhetnek a kormányzati körhintára. Akkor esetleg nem energiavállalati pasa, hanem közellátási miniszter lesz belőlük, pedig ennél nagyobb csapás egy tolakodó-törekvő fideszes politikust nem érhet.
Pedig volt és talán újra lesz is közellátási miniszter, hiszen rohan felénk a kormányzati politika által gerjesztett hiánygazdaság, aminek a tojás és a krumpli lesz a szimbóluma. A háborús hisztériakeltés valójában az Orbán-kormány önvédelme, és újabb beruházási területe: a hadikiadások és beruházások legitimálása újabb feltárt szűzföld a kleptokráciának.
A megélhetési és energiaválság hatására már végleg apróbb-nagyobb mozaikokra tört a magyar társadalom, hiszen minden kisebb vagy nagyobb társadalmi csoportot másként sújt a válság, a nyugdíjasoktól a pályakezdőkig és a kistelepülésektől a fővárosig. Ez a megosztottság az Orbán-rezsim tudatos törekvése is a válságkezelésben, mint a megosztó és szembeállító politika az orvos-ápoló, (fő)város-vidék, szegények-jódmódúak, vagy akár a MOL és a „kiskutasok” csoportjainak érdekütköztetése és a köztük lévő szolidaritás lebénítása. Különös esete ennek a megosztó politikának a határon túl élő magyarok sokszor értelmetlen és vitára ingerlő támogatása, ami szembe fordítja őket a hazai polgárokkal.
Így aztán nem egy együttes lejtmenetben csúszik lefelé a magyar társadalom, mert a közös válság is nagyon különbözőképpen és eltérő mértékben érinti/sújtja őket, ami tökéletesen megfelel a kormányzati célnak: a szolidaritás lebénításának és a lakossági tiltakozás elnémításának. Csupán az a nagy kérdés, hogy meddig tart még a hideg polgárháború a kormány és a lakosság között.
Az Orbán-rezsim védőpajzsa a média, benne a háborús helyzet állandó felemlegetése és az Unió minden hazai problémáért való megvádolása, időnként egy-egy szűkebb téma csúcsra járatásával, mint manapság a „bombás” szankciók. Egyre csak növekszik Rogán hazugsággyára, egyre inkább központi szerepet játszik az egész kormányzati működésben. A propagandaminiszter legutóbb is udvariasan befogadott két bírót, hogy minél jobb rálátása legyen a független bíróságra, miközben az Unió éppen a megrokkant magyar jogállamiságot igyekszik bebiztosítani.
Ezzel a preventív akcióval ráfordulunk az évvégi hajrára az EU-val való minden korábbinál élesebb ütközésben, ami a jogállamiság kérdését illeti. Ebben a vitában az abszurditások tetőpontja, ahogy a kormány már belengette: kudarc esetén az Uniót fogja vádolni az alacsony pedagógusbérekért és az elmaradó fizetésemelésért.
Orwell jegyében az abszurditások listáját még hosszan lehetne folytatni, de talán elég arra emlékeztetni, hogy a kormány az Unióval való készülő megállapodásban elfogadta a széleskörű konzultáció elvét; de miközben engedékenyen tárgyal róla az EU-val, nap nap után megsérti ezt az elvet „az éjszakai törvényhozás” abszurdjával, azaz a kész törvényjavaslatok minden előzetes egyeztetés nélküli, éjszakai bejelentésével.
A rémálom az államról így már nemzetközileg is kiteljesedett az EU-val és gyakorlatilag az összes többi tagországgal való ütközésben, ami a legegyértelműben a vétó őrületben mutatkozik meg. Hiszen az Orbán-kormány minden döntés ellen vétót emel, amelynek Putyin-ellenes vonatkozása van. De Orbán a nemzetközi szerepe növelésében mégiscsak a V4 fenyegető szétesésére – vagy inkább szétverésére – lehet a legbüszkébb, hiszen már az autokráciát szorgalmasan építő lengyelek is ferde szemmel nézik az orbáni uniós ámokfutást.
Orbán karácsonyi ajándéka a lakosságnak az, hogy már turistaként is kellemetlen a magyaroknak meglátogatni a tágabb Európát, és még inkább a környező országokat. Orbán nemcsak a forint értékét pazarolta el, hanem az ország becsületét is, ami visszahull mindenkire: hiszen a választáskor nem mondtuk ki hangosan és egyértelműen, hogy az Orbán-rezsimből már elegünk van.
Jön a keserves téli időszak, és lesz aztán egy keserves jövő év is, holott már ezt az évet is szívesen átugrottunk volna. Még mélyebb válsággal jön, amelyben az Orbán-rezsim a válságerősítő önmentési kísérletével még mélyebb rémalmot szabadít rá a lakosságra, és még szigorúbban teszteli majd, hogy mit tűr még el a magyar lakosság. Ez egy abszurd dráma, és ha magunk nem élnénk át, akkor nem is hinnénk el, hogy ilyen helyzet egyáltalán lehetséges 2022 őszén az Európai Unióban.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. november 28-án.
