Az Orbán-rezsimben egy abszurd világban, egy kiteljesedett autokráciában élünk, mégis a kilencvenes évek naiv gondolatvilága szerint keressük a kitörést belőle. Különösen aktuális erre emlékeztetni a legutóbbi tusványosi szakrális esemény kapcsán, hiszen az elmúlt évtizedben annyiszor mondjuk már valamire, hogy „ez nem lehetséges” – aztán mégis megtörtént. Ebből az abnormális világból a kiút is abnormális lesz, egy mélységes összeroppanás magán a rezsimen belül.
Errefelé száguld most – a valódi félelemkeltés és a fiktív biztonságba menekülés programjával – a széles haza Árpád hídján az agresszív fideszes sofőr. Hiszen a legutóbbi tusványosi Orbán parádé is támadás volt az EU ellen, a rezsim magánhadseregének díszfelvonulásával. Nem is egy politikai beszéd hangzott ott el, hanem – az összeomlás szélén táncolva – egy újabb prófétai kinyilatkoztatás a szép jövőről. A következő abszurditás lehet akár a Putyin-barát Orbán saját Prigozsinja, aki végre kimondja, hogy a rendszer nem működik, és a pancser vezetőket el kell kergetni.
A modern autokráciák szégyenlősek, és nem szívesen adják a fejüket nyílt erőszakra, hanem kiadják azt albérletbe. Ezért szaporodnak a világban a hívőkből álló, de jól megfizetett „magánhadseregek”. Mielőtt elkezdenénk sajnálkozni, hogy Orbánnak nincs ilyen kincse, nézzünk egy kicsit alaposabban körül: azonnal kitűnik, hogy valójában a modern autokráciák között ebben is élenjár. Míg a hagyományos autokráciák a közvetlen, fizikai erőszak kiszervezésében jeleskednek, addig a modern autokráciák inkább a közvetett, szellemi erőszakon keresztül uralkodnak; ezt tökéletesítette a fideszes lágy diktatúra is.
Orbán katonai stratégái azok az álomvadászok, akik az autokrata rendszer győzelmét – az összeomlás spiráljában sodródva is – naponta kihirdetik. Sokfelől toboroznak rezsimvédő katonákat, de a magánhadsereg főerői a hazugsággyárakban vannak, amelyek időnként szakrális ünnepségeket is rendeznek. Ezek csúcspontja a tusványosi tömegbuli, ami valójában nem politikai gyűlés, hanem szakrális törzsi rendezvény a vezér tiszteletére.
2010 után az Orbán-rezsim teljes kiépítése a politikai közjavak jogi álcázás révén való eltulajdonításával kezdődött, ami keretet és hátteret adott a szabadrablás következő, további fajtáihoz. Ezt vezette be Orbán 2010-es beszéde, míg az új rezsimet 2014-ben az illiberális demokrácia jelszavában foglalta össze. Hosszú távú fennmaradását és uralma kibővítését annak a teljes gazdaságra való kiterjesztésével; majd 2018-as diadalittas beszédében a kultúrharc nyilvános meghirdetésével biztosította. Ezzel a kultúra új értelmezést nyert mint az autokrata rendszer legfőbb támaszaként funkcionáló, kulturális magánhadak által gyakorolt puha erőszakrendszer.
Nem véletlen, hogy a szokványos hazai elemzések nem vezetnek közelebb az Orbán-rezsim megértéséhez, mert az ellenzéki pártok és a kormánykritikus sajtó állandóan csak a klasszikus demokráciasértéseket mantrázza, ezért a sokszor ismételgetett érvek lepattannak a lakosság nagy részének közömbösségéről. Csak akkor élénkül fel átmenetileg a közfigyelem, ha a kormányzat bakizik, és az erőszak klasszikus formáit veszi igénybe, például egy diáktüntetés szétkergetésekor. Ám az otromba, régiesen erőszakos megmozdulásokat – mint korábban a „kopaszok” mozgósítása a vitás kérdések megoldására – már általában elkerülik.
Az ósdian unalmas megközelítésekhez kapcsolódik az a múltba ragadt feltételezés is, hogy az Orbán-rezsim kerüli a konfliktusokat, és mihamarabb meg akarja oldani őket. Holott éppen keresi és teremti őket, hogy az álkonfliktusok cunamijával elsodorja vagy a közvéleményben elfedje a valós konfliktusokat. Az álkonfliktussal való válságkezelés lényege az, hogy egy valódi, kisebb konfliktust óriási méretűre pumpálnak, és egy nagy ideológiai csavarral eredeti jellegétől teljesen eltérő politikai összefüggésbe helyezik. Az álkonfliktusok globalizációjáról híres Tusványos is. Ez a bűvészmutatvány most a szent szuverenitás védelmében „Brüsszel” ellen hergeli a tisztelt publikumot. Ezzel eltereli a figyelmet a súlyos hazai problémákról, holott 2012 óta nem volt ilyen válságos állapotban a magyar gazdaság.
Orbán nemcsak a bűnbakkeresés világbajnoka, hanem olyan mitikus vezér is, aki vizet fakaszt az akkumulátorgyáraknak az alföldi rónaságon, holott az egész kormányzati rendszer a „csőtörés” állapotában van. Ehhez az újdonatúj káprázathoz igazi kulturális hadviselés kell és mindenféle magánhadseregek. Már nem kopaszok lépnek közbe, nem is a szélsőjobbtól kölcsönzött, álcázott rohamcsapatok, hanem sokkal szofisztikáltabb erőszakszervezetek: a központi hatalmat, magát Orbánt kiszolgáló „őrző-védő” biztonsági erők. Túlképzett analfabéták, mert csak a hazugsággyár termékeinek terjesztésére alkalmasak. Ám minden újdonságtól zavarba jönnek, ezért kell évről-évre tömegesen megújítani bennük a szoftvert Tusványoson.
A fényes elszigeteltség jegyében a kordonkormány tagjai elérhetetlenek a sajtó számára. Tusványos ebben is a nagy kivétel, a politikai vezetők ott ledolgozzák az egész éves adagjukat a sajtónyilvánosság előtt, akkor is, ha néha összezavarodnak a kérdésektől vagy aknamezőre lépnek a korábbi hazugságaik spontán cáfolatával.
Tusványos is azt tanúsítja, hogy Orbán nagyon is keresi a konfliktusokat, és a frontvonal már régóta a kultúrharcban van. De egyben azt is megmutatja, hogyan csócsálja össze igehirdetéssé ezt az ideológiai fikciót, annak nyilvánvaló, de mégis eladható abszurditásaival. A kultúrharc aktorai a magánhadseregek, a fideszes hazugsággyárak, amelyek voltaképpen nagy konfliktuskeltető üzemek. Ez az álságos konfliktuskezelés a biztonság imitációja, és a „megvédjük” effektus a legfontosabb hatalmi eszköze.
A ‘megvédjük’ szómágiája vonul végig az egész rendszeren a súlyos gazdasági válság idején is, habár ez a fogalmi zűrzavar egy sor mély ellentmondást is szül. A hatalmi politika állandó pillanatnyi sikere mögött ugyanis ott rejlik a tényleges válságkezelés növekvő kudarca. A szigorú hatalompolitikai tervezés és a komoly pártfegyelem mögül lépten-nyomon kivillan a kormányzati impotencia, ezért a megszorítások újabb özöne és a közeli katasztrófák sorozata várható. Ezért lett az idei Tusványos seregszemle, a kormányzati és a magánhadsereg felett, egy minden korábbinál látványosabb felvonulás. A rendszer az erejét fitogtatta, miközben egyre jobban szembekerül hazai és nemzetközi gyengeségével.
Orbán túlhajtott és kaotikus nemzetközi szerepének egyetlen diadala, a negatív, taszító ismertség ismét a csúcsponton van. A Kelet felé való túlszaladással Orbán messiásként, megváltóként lép fel az igazhívők körében, ezt azonban humorral átitatott felháborodással követik Nyugaton. A burjánzó magánhadseregben a modern ideológiai hadviselés minden formája jelen van, az MCC például most egy nagy erőfeszítéssel Nyugaton – Brüsszelben és Bécsben – terjeszkedik. A hazugsággyár nemcsak hazai árusításra gyártja a termékeit, hiszen Orbán „megvédi az ország szuverenitását” Brüsszellel szemben. Ezt prófétikus nyelven, a Nyugat alkonyáról értekezve nekik is meg kell üzenni. Innen adódik a híres-nevezetes pávatánc, a kifelé és befelé beszélés megszokott zűrzavara, aminek az idei tusványosi beszéd a legékesebb példája volt.
2023 júliusában a magánhadsereg élén álló Orbán egy igen agresszív beszéddel nyílt hadüzenetet intézett a Kína és USA világhatalmi társaságában vergődő, „szánalmasan gyenge” Európai Unióhoz. Kétségbe vonta jogosultságát a jogállamisági követelmények számon kérésére, és bejelentette, hogy nem is fogja azokat teljesíteni.
Ez a tusványosi üzenet az év eddigi legrosszabb eseménye, együtt a nevetséges öndicsérettel és a szép magyar jövő meghirdetésével a „hanyatló” Európában. Ha tovább haladunk az „orbáni úton”, akkor a 2024 júliusára beígért újabb győzelmi jelentés – mellette pedig a szellemi erőszak várható újabb hulláma – egy még mélyebb hazai válságot fog, hasonlóan fiktív ideológiai konstrukciókkal elleplezni.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. július 25-én.
