Az Orbán-rezsim összeomlása nemcsak az autoriter jobboldali pártok gyengeségét tárta fel, hanem egyben a múltból átöröklött óbaloldali pártokét is. Ezek még mindig a múlt fogságában vergődnek, és nem részesei, sőt nem is kortársai a mai Európának. A kormányváltástól a rendszerváltásig terjedő folyamat azonban most Magyarországon is megadja a lehetőséget, hogy felzárkózzanak ebből a zűrzavaros múltból az európai pártendszerhez, kialakuljanak a valódi baloldali és jobboldali pártok.

Nyilvánvaló, hogy az óbaloldal néven emlegetett, múlt századi koncepciókra támaszkodó pártok és az egész pártrendszer radikális reformja nélkül nem lehet áttérni az európai típusú, demokratikus politikai rendszerre, és benne a hazai „újbaloldal” megszervezésére sem.

A baloldal-jobboldal politikai kettőse a XIX. század kifejlett ipari társadalmában alakult ki Európában, amikor végbement a társadalom polarizációja a széles dolgozó és a szűkebb tulajdonos osztályra, a munkásokra és tőkésekre. Ennek megfelelően alakultak a haladás-elmaradottság és az elnyomás-kizsákmányolás alapfogalmai is. Ez az ideológiai struktúra – a társadalmi fejlődés óriási változásai ellenére – a közvéleményben és a társadalomtudományokban is mostanáig fennmaradt. Ebben a fogalmi struktúrában született meg az ipari társadalom csúcsa is a skandináv országokban, ahol az állampolgári jogi egyenlőséggel és a kiterjedt közszolgáltatásokkal a humánpolitika és szociálpolitika a XX. században elérte a tetőpontját.

A XXI. században azonban az ipari társadalommal szemben fokozatosan teret nyert a kommunikációs vagy információs társadalom. Az info-techno korszakban beköszöntő „teremtő rombolással” egy új típusú társadalmi modell jött létre, amelyben a hagyományos struktúra – a széles munkásosztályra támaszkodó ipari termelés – mind jobban háttérbe szorult, és a társadalmak versenyképességét az innovatív szellem, a tudás termelése szabta meg.

A korszakos változások ellenére azonban a baloldal és jobboldal elavult fogalmai még jelentős mértékben fennmaradtak a közvéleményben és a politikai gondolkodásban. Sokak számára még mindig a társadalom alapvető osztályszerkezetét, a széles „kétkezi” munkásosztály és az ipari tulajdonos osztály domináns ellentétét, a kizsákmányolás és az elnyomás korábbi fogalmait testesítik meg, ami már egyre távolabb kerül a realitásoktól.

Ezért most a pártok programja és elnevezése tekintetében átmeneti fogalmi zűrzavar tombol az Unióban, ezt jelzi a baloldali pártok visszaszorulása az EU fejlett tagállamaiban is. Ebből adódik a baloldali pártok törekvése arra, hogy progresszív pártnak nevezzék magukat: 2026 áprilisában Barcelonában a szociáldemokrata pártok Global Progressive Mobilisation címmel tartottak világkongresszust, és éppen a magyar választásokra hivatkozva szorgalmazták a baloldal mély, globális reformját.

Az európai útvonalon azonban markánsan kettévált a fejlett és a fejletlen ipari társadalmak, a „nyugat” és „kelet” útja. A keleti uniós felzárkózás programja mindeddig az ipari társadalom reformjában fogalmazódott meg, a bérharc hagyományos terminusaiban, ami jórészt kontrasztban van a kialakuló információs társadalommal. Az ipari társadalom termelési rendjét leképező pártrendszerek „keleten” is modernizálódtak ugyan, de világlátásukban és programjukban megőrizték az ipari társadalom alapvető osztálystruktúráját. Az uniós belépésnél még az ipari társadalom fejlesztéseként fogalmazták meg felzárkózási programjukat, kombinálva azt a skandináv modell különböző variánsaival, így sokkal kevésbé voltak felkészülve a kezdődő info-techno forradalomra, mint a fejlett tagállamok.

A magyar baloldal jelenlegi elavult helyzete markánsan megmutatkozott a választáson, ahol az óbaloldali pártok tragikomikusan szerepeltek: beleragadtak az ipari társadalom bírálatának lapos közhelyeibe, és ezzel lényegében kiszorultak a politikai életből.

Magyarországon a nyolcvanas években a rendszerváltás előkészítése ugyan jól indult, hiszen az akkori európai nyitottság, élénk szellemi élet progresszív, dinamikus perspektívát ígért, de utána megtorpant a folyamat. A Kádár-rendszer modernizációs üzleti elitje egy gyors privatizációs rohammal átvette a politikai élet irányítását és kisajátította az állami tulajdont. Betódultak az olcsó munkaerőt kereső, összeszerelő üzemeket alapító nyugati cégek is, így a gazdaság európaizálása a centrumtól való függéssé, a privatizáló új hazai tőkések pedig valamiféle államszocialista baloldallá alakultak át. Ezért a kilencvenes években az egész rendszerváltás eltorzult, és súlyos gazdasági válsággá mélyült.

A kilencvenes évek felzárkózási törekvése és demokratizálása a rendszerváltás kudarcának bizonyult. A felemás kormányzati baloldal lényegében történelmi zsákutcába került, mert elvesztette a kapcsolatát a termelés radikálisan változó világával, új típusú ellentmondásaival és egyben az EU dinamikus fejlődésével is.

Ez az ideológiai és politikai zűrzavar ma hatványozottan jelentkezik a már vakvágányra jutott rendszerváltás megítélésében, a kilencvenes évek Magyarországa sikeres demokráciává minősítésében, és abban, hogy erre támaszkodva az MSZP-t örökös baloldali párttá minősítik, a Demokratikus Koalíciónak pedig önmagát „a” baloldalnak nevezte ki. Holott nem visszatérni kell a kilencvenes évek kudarcos rendszerváltásához, ahogy az óbaloldal hirdette, hanem meg kell haladni annak korlátozott eszmevilágát és a 2010-es összeomláshoz vezető kormányzati politikáját.

A sikeresnek és baloldalinak minősített korábbi kormányzással kapcsolatos súlyos tévedés végigvonult az Orbán-rezsim egész ellenzéki történetén, egészen a rendszerváltás jelenlegi kísérletéig, így ez az autoriter időszak a megzavart társadalom zavaros pártrendszerének időszaka volt. Ez a „múltban élés” már a 2022-es választásokon markánsan megjelent, amikor az ellenzéki pártrendszer abszurditása abban fejeződött ki, hogy az úgymond szövetségbe lépett ellenzéki pártok már a választás előkészületeiben legyőzték egymást, és ezzel tálcán kínálták a Fidesznek az újabb kétharmados győzelmet.

Ez a kilátástalanság egyszerre volt az eltékozolt kilencvenes évek öröksége és az autoriter rendszer fényes győzelme a lebénult magyar társadalom felett, ahol „mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát”. Bár a húszas évek elején megkezdődő stagfláció már jelezte az autoriter rendszer saját belső korlátait és a közelgő összeomlást.

Az óbaloldali pártokat csak álellenzéknek tekinthetjük, hiszen nem európaizálódtak, hanem a múltba menekültek és egyre jobban marginalizálódtak. Ellenzékként voltaképpen nyugdíjba vonultak, így a formális létezésükkel, a rendszer antidemokratikus lényegét érdemben nem feltáró parlamenti szereplésükkel is jelentős mértékben hozzájárultak az Orbán-rezsim legitimációjához, a látszatdemokrácia káprázatához.

A múlt ideológiai hordalékát tehát el kell távolítani, és az egész politikai pártrendszernek újra kell szerveződnie a tudásalapú társadalom kiépítése, a kulturális forradalom irányában. Ebben a most kezdődő, a kormányváltástól a rendszerváltásig tartó folyamatban a még megszervezésre váró újbaloldalnak viszont igen fontos szerepe lesz – a visszatérés Európába jegyében.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 13-án.