A 2023-as év az Orbán rezsim és az uniós jogállami követelmények konfliktusáról szól; de nem Magyarország és az Európai Unió konfliktusáról, mert „Európa” nem a távolban, valahol rajtunk kívül van, mint „Brüsszel”. Mi vagyunk Európa, Európa bennünk (is) van, a mindennapjaink része és az életünket irányító szabályok forrása.
Európaiak vagyunk, bár még nem elég tudatosan: hiszen a magyarok nagy többsége támogatja ugyan az uniós tagságunkat, de a lakosság többsége még nem jött rá arra, hogy az európai mivoltunkat éppen a saját kormányunkkal szemben kell megvédenünk. Vészhelyzet valóban van, de azt nem „Brüsszel” okozta, hanem a „karmelita kolostor”, az ott tanyázó egyeduralkodó, aki az autokrata rezsim önvédelmében egyre jobban kisodor bennünket Európából. Az Európai Unió nem a szuverenitásunkat, a nemzeti függetlenségünket támadja, hanem az európai fejlődés főútvonaláról való letérésünket bírálja.
Orbán Viktor, a frissen megválasztott miniszterelnök már a 2011. március 15-i beszédében hadat üzent az Európai Uniónak. Akkor jelentette be először, hogy Brüsszel az új Moszkva, és az Unió a szuverenitásunkat fenyegeti, de „a magyarok nem fognak idegenek diktátumai szerint élni”, és „Nem leszünk másodrendű európai polgárok!”. Ennek nyomán aztán a kormánypárti felvonulásokon jelszóvá vált az Orbán beszédében elhangzó dacos mondás, hogy „Nem leszünk gyarmat!”.
Európa megvádolása és a nemzeti szuverenitás „szabadságharcos” védelme azóta is állandó motívuma az orbáni beszédeknek, azzal a fenyegetőzéssel, hogy „ha nem így lesz, Európának befellegzett”. A nemzeti érdekünk álságos védelmében ott hangzott el először az a manapság is gyakran emlegetett mondat, hogy „Az európai bürokraták ma is gyanakodva néznek ránk, mert azt mondjuk, új utak kellenek”. Az idei március 15-i orbáni beszéd is ezt a hadüzenetet ismételte, azzal a kijelentéssel, hogy nem engedjük „beolvasztani a magyarokat egy európai szuperállamba”. Így aztán a „nem leszünk gyarmat” jelszót fideszes panelként Csák János miniszter is megemlítette a Nemzeti Múzeum előtt.
Idén Orbán csúfot űzött 1848 márciusa európai szellemiségéből és Petőfi forradalmi eszméiből. A Putyin párti „béke” összekapcsolása a 12 ponttal egyenesen tragikomikus mozzanat volt. Ezzel meggyalázta a szabadságharc fogalmát és Petőfi Sándor történelmi szerepét, hiszen az Ukrajna orosz leigázásán alapuló temetői béke híveként említette az európai szabadságeszme egyik legnagyobb történelmi alakját: „Látjuk, ahogy fellázad, amikor idegenek akarják megmondani a magyaroknak, hogyan éljenek. Látjuk, ahogy szembefordul a világ hatalmasaival, akik újra be akarják olvasztani a magyarokat egy európai szuperállamba. Látjuk, ahogy odakanyarítja a tizenkét pont elé, hogy legyen béke.”
Az európaisághoz tartozásunk gondolatát most különösen fontos felidézni és a „Mi vagyunk Európa” jelszavát hangoztatni az Orbán rezsimmel szemben, mert a következő hónapokban és években egyre tágul majd a politikai szakadék a magyar kormány és az Unió között. Az idei márciusi hadüzenet ugyanis már egészen más nemzetközi helyzetben hangzott el, mint a 2011-es beszédben megfogalmazott naiv hadüzenet. Most a kormány az orosz agresszió által kiváltott súlyos világhelyzetben hadonászik az Unióban a vétópolitikájával.
Az EU egy hosszú évtizedre eltűrte ugyan a jogállamiság súlyos megsértését Magyarországon, de a 2022 decemberi határozata már kemény választás elé állította az Orbán-rezsimet: ha nem állítja helyre a jogállamiságot, akkor felfüggesztik az uniós támogatásokat. A szabadságharc fogalmával visszaélő kiskőrösi hadüzenet agresszív hangneme arról tanúskodik, hogy az Orbán-rezsim néhány tétova látszatintézkedés után lényegében és érdemben szembefordult a 2022. decemberi uniós határozattal, mert az a bukását jelentené. Három hónap töprengés és a látszatreformokkal való bohóckodás után belátták, hogy nincs esély olyan vizenyős kompromisszumra, ami kielégíti az uniós jogállamisági igényeket és mégis megtarthatóvá teszi az Orbán-rezsim minden társadalmi területet kontrolláló autokráciáját.
Európa alapvetően egy demokratikus értékrend, egy történelmi értékválasztás, és ebben nagyon erőteljes párhuzam van Ukrajnával: hiszen az egész ukrán függetlenségi honvédő háború arról szól, hogy a demokratikus Európához akarnak tartozni, az Orbán beszédek sorozata pedig arról, hogy ő a saját autokrata rendszere védelmében hátba akarja őket támadni.
A lopakodó de-európaizáció 2010 óta folyik, az orbáni „szabadságharc” már jelentős mértékig kivitt bennünket Európából. A „keleti nyitás” valójában belül történt, az európai értékek és alapjogok fokozatos lerombolásával, nem pedig kívül, a nemzetközi politikában, bár Orbán már többször hazaüzent a Türk Tanács üléséről, hogy tulajdonképpen kipcsakok vagy türkök vagyunk. Az ideológiai hadjáratnak ez a bizarr formája a pesti humor nyelvén érvelt Európa ellen, míg a hanyatló Nyugat mítosza és a Keresztény Európa védelme az egész ideológiai katyvaszt más történelmi távlatokba helyezte. A „Brüsszel” elleni mindennapos támadások viszont már a kleptokrácia igencsak gyakorlatias védelmét szolgálták, sürgetve az uniós transzferekhez való hozzájutást.
Az ideológiai és kommunikációs zűrzavar a szomorú március 15-i megemlékezésen érte el a tetőpontját. Orbán Petőfit mozgósította a putyini „béke” védelmében, a szilánkokra szakadt ellenzék pedig nyilvánvaló jelét adta annak, hogy a mély válságban sincs igazán mondanivalója, az összefogásra és az európai visszatérésre pedig végképp nincs közös stratégiája.
Ebben a politikai patthelyzetben vergődik a magyar politika a választások óta, ami most drámai erővel a felszínre került. Az Orbán-rezsim súlyos válságban van, a válságkezelés válságában ide-oda kapkod, de nincs vele szemben aktív, szervezett ellenzék, csak a civilek szervezkedéseiben – mint a 15-i tüntetésben – van némi reménysugár. Az egész társadalom szétesett két politikai táborra, de mindkettő tehetetlen. Éppen abban a történelmi pillanatban, amikor az EU is aktivizálta magát az Orbán-rezsimmel szemben, és ébreszteni próbálja a bennünk rejlő Európát.
A jogállamisági vitában az ütközés, nyomásgyakorlás látszólag csak kívülről érkezik az EU 2022 decemberi súlyos döntése révén, de az EU belül van, abban a kezdődő nyomásban, amit a magyar lakosság gyakorol a kleptokrata rezsimre az uniós követelések végrehajtása érdekében. Hiszen az egyetemi hallgatók nagyon jól tudják, hogy az Erasmus ösztöndíj értük van, az tartja őket erősen Európában.
Orbán 2022 decemberéig abban reménykedett, hogy a jól kiépített autokrata rendszer hosszú távra konszolidálható, és ennek a régi – a pandémia és az ukrán háború előtti – világrendszerben megvoltak a szükséges nemzetközi feltételei is. Nevezetesen a tízes éveken végigvonult az EU tétlensége, a fejlett tagországok neoliberális, puha gazdasági gyarmatosítása az új tagállamokban, amit biztosított a Merkellel kötött megállapodás a német gazdasági expanzió és a magyar autokrácia kölcsönös elfogadásáról.
Ámde jött a világrendszer összeomlása: az orosz agresszió bezavart az orbáni konszolidációs tervekbe, mert mindent felbomlasztott és összezavart. Az ukrán háborúval, a felgyülemlett belső ellentmondások nyomán megkezdődött az Orbán-rezsim dekonszolidációjának folyamata, ami erőteljesen megmutatkozott a válságkezelés válságában. Az uniós jogállamisági konfliktus nyílt kitörése után Orbán dilemmája az, hogy ha helyreállítja a jogállamot, összeomlik a tökéletes autokrácia egész rendszere; de ha nem teszi, akkor elapadnak az uniós transzferek.
Márpedig a tökéletes autokrácia életképtelen, nem működik a külső források nélkül, hiszen kívül-belül versenyképtelen, csak az uniós források alapján tud fennmaradni. A nyitott történelemben az ellenzék dilemmája pedig az, hogy ezen a kicsinyes és színvonaltalan versengésen túl tud-e lépni egy közös stratégiai programmal, a gazdaságilag és politikailag már ténylegesen megbukott Orbán-rezsimmel szemben.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. március 30-án.
