Az átmenetiség és a bizonytalanság mára állandó rendszeralkotó elemmé vált, ezért az emberek e szolidaritásmentes társadalomban, a maguk szűkülő világában védtelenné és sebezhetővé váltak, voltaképpen nincs is „véleményük”. Így „közvélemény” sincs.
Sokan felhánytorgatják ennek a zsákutcás fejlődésnek a következményeit, hogy politikailag passzív a lakosság, és nincs valódi, potens ellenzék, így a válságkezelés válságával kínlódó autoriter rendszerrel szemben nincs demokratikus perspektíva.
Pedig a társadalom totális lebénítása és a foglyul ejtése az orbáni birodalom tudatos kiépítésének a következménye, hiszen módszeresen és intézményesen szétverték a közvéleményt. Használhatjuk ugyan a kiüresített politikai jelszavakat, különösen a választások környékén, ám valójában nyugati értelemben Magyarországon nincs közvélemény, és ezért nincs valódi politikai véleménytagoltság és tudatos politikai állásfoglás sem. Annak ugyanis szigorú társadalmi feltételei vannak, és csak egy hosszú folyamat eredményeként alakul ki és tartható fenn.
Azért nincs közvélemény és valódi közélet és köztudat, mert nincsenek tisztázó össztársadalmi viták, ezért nincs demokratikus kultúra sem: ehhez önszerveződő társadalom, kulturális intézmények sokasága és szabad társadalmi tér kell. Kellene hozzá akadémiai kutatási autonómia is, megfelelő intézményekkel, anyagi bázissal és szoros, rendszeres nemzetközi – főleg uniós – kapcsolatokkal, amit éppen most próbálnak teljesen lerombolni. Mindenesetre azzal, hogy a Magyarországot kizárták az uniós Horizont programból, gyakorlatilag az ország a tudomány tekintetében már kikerült az EU-ból.
Pedig csak így lehetne feltárni, kibeszélni és megvitatni a legfontosabb problémákat, mivel hiába professzionális a közvéleménykutató intézetek felmérése, ha az emberek a nyílt vitákban kialakuló országos közvélemény hiányában valójában nem tudják, mi is a saját véleményük. Mindenki a bizonytalan, a „nem tudom” típusú állásfoglalás csapdájában vergődik, és még az is hullámzik az agresszív kormányzati kampányok, a „konzultációnak” álcázott „inzultációk”, a felkínált ellenségképek mentén.
Egy demokratikus rendszerben alapvető fontossággal bír a legfontosabb ügyek és feladatok azonosítása, az „ágendák” sorrendbe állítása és megvitatása, mielőtt sor kerülne a döntéshozatalra a a nép „okos gyülekezetében”. Mostanra a demokratikus működésnek ez a kiindulópontja teljesen kiiktatódott, a megvitatandó problémák kijelölését csak a hatalmi centrum végzi, a lakosság teljes dezorientálására törekedve. Sőt, nem csupán azért nem lehetséges nyilvános vita, mert hiányzik annak intézményrendszere, hanem maga a kiindulópont is hiányzik, mert a hazugsággyár által kontrollalt állami intézményekben eltűnnek a valódi „tények”. Már a KSH adatait is megmorogja az Eurostat.
Ezért nincs információ a magyar társadalom valódi helyzetéről, csak ide-oda csapkodó, véletlenszerű vélemény-fikció. A különböző információs buborékokban – a társadalmi atomizáció és elszigeteltség miatt – nincsenek jól megfogalmazott és ütköztetett vélemények, csak improvizációk és vádaskodások. Az emberek nagy része így képtelen kialakítani az igazi, végiggondolt, vitákban ütköztetett és információkon alapuló véleményét. A politikai káoszban és a mentális háborúban ide-oda sodródik, gyakran nem is azonosul tartósan egy markáns állásponttal. Vagy hívője egy pártnak, vagy nincs is igazán pártja, és többé-kevésbé véletlenszerűen bolyong az orbáni kulturális sivatagban, majd felületes benyomások és információ morzsák alapján választ pártot és alakít ki véleményt. A hazugsággyár tömegtermelésében az orbáni birodalom legfontosabb fikciója az, hogy nálunk a választásokon a népakarat érvényesítésül.
A részvételi demokrácia alapfeltétele az olyan aktív közélet, amelyben a közügyek megszületnek és valamennyi réteg, csoport és aktor részvételével megvitatják őket. Olyan szimbolikus kulturális mező jön létre, ahol a szereplők a szociális és lokális helyzetük szerint megformálják az identitásukat. Ezen a szinten születik meg a tisztánlátás, a legitim politikai erő az érveléshez és a politikai akarat a végrehajtáshoz. Nálunk azonban jelenleg nincs teljesen kiépített, intézményesített érdekképviseleti rendszer, mert az orbáni birodalomban tudatosan elsorvasztották.
A részvételi demokrácia helyett a 2010-es autoriter fordulattal beléptünk az orbáni sivatagba. Az Orbán-rezsim a kormányzati hazugsággyárral kitermelte a néma Magyarországot, az ellenzék tétova kritikájával és az érdekképviseletek elhalkuló beszédével pedig a béna Magyarországot is. Ezen a zavaros össztársadalmi vitaszinten vegetál manapság a béna Magyarország, a maga „tökéletes” autoriter rendszerében, mert a foglyul ejtett társadalom nem tud kitörni a némaság/bénaság állapotából.
A magyar társadalom az állandó mentális zűrzavar állapotában van a kognitív disszonancia csúcsrajáratásával, pedig minden társadalomban stabil kulturális kódok kellenek a kormány és a lakosság kommunikációjához. Szociálisan és kulturálisan is csalódottak az emberek, mert a vad szócsaták, a szélsőséges vélemények és nyilatkozatok visszaszorulását várták, de az ideológiai háború feszültsége csak fokozódott. Nem pusztán a szélsőjobboldali irányzatoknál, hanem egyre inkább a kormány hivatalos szövegeiben is, mind az ellenzékkel, mind pedig az EU-val való vitában.
A véleménynyilvánítást megzavaró kopaszok fizikai beavatkozásai és a tüntetőket szétkergető rendőrségi erők helyett álcivil szervezetek – mint a CÖF – jöttek létre a közvélemény befolyásolására, majd kemény kormányzati dezorientálás következett a „konzultációk” révén, végül megérkezett az MCC mint teljes hatáskörű káderképző. A politikai demenciától szenvedő rendszerben vezérkultusz uralkodik, Orbán minden történés alfája és ómegája. A főszereplőket a kormány dirigálja, a propaganda minisztérium által beprogramozott propagandamédia, a KESMA szörnyszülöttel egyre nagyobb hazudozási botrányokban részesek.
Nálunk azért nincs új, autoriter-ellenes narratíva, új eszmékkel és szólítószavakkal, mert a pártok a rövidtávú megközelítés, a mindennapokba süppedt politizálás rabjai. Az ellenzék nem volt képes megreformálni magát, nem vetett számot a korábbi válságos, gyenge demokrácia tanulságaival. Ezért nagy veszélyt jelent a jövőképre az is, hogy ez utóbbit az Orbán-rezsim kontrasztjában csak pozitív példaként említik, és nem az orbáni káosz előkészítőjeként, ahova nincs visszatérés. Még egy „Orbán hazudik” platform felállítására és tényekkel való rendszeres feltöltésére sem volt kedv és erő, pedig ez lehetne az ellenzék kulturális csodafegyvere.
Tájkép csata után: a szellemi terror eszközeinek kormányzati próbálgatása után a széles kultúra világa tele van elfoglalt és lepusztított értelmiségi intézményekkel, kiéheztetett és összeomlott fórumokkal. A karaktergyilkosságok nagyüzemi méretben és sorozatban zajlanak, a szabadrablás nemcsak a gazdasági életben, hanem a kulturális örökségben és a kultúra minden színterén is zajlik.
Ebben a káoszban a közvéleménykutatás csak azt mérheti, hogyan reagál a lakosság a hazugsággyár legutóbbi termékére, félrevezetési-figyelemeltérítési hadjáratára, hiszen – bármilyen csekély is a kormányzati nyilatkozatok szavahihetősége – a lakosság az intézményessé vált inzultáció-konzultáció hömpölygésében vergődik. Ide-oda sodródik annak végtelenített szalagján, elmerül a pedagógusbérek emelésének zavaros kormányzati kommunikációjában vagy a svéd NATO-tagság körüli elhúzódó politikai komédiában.
A törpe pártok zajos versengése helyett ideje lenne erőfeszítéseket tenni a demokratikus közvélemény kialakítására és vitafórumok megszervezésére. Az ellenzék egészében véve a saját zavaros múltjának foglya, azzal áltatja magát és a tisztelt publikumot, hogy az Orbán-rezsim előtt „normális” demokratikus állapotok voltak, gyors gazdasági és társadalmi fejlődéssel. Ezért az ellenzéknek sincs reális önképe a megújuláshoz és egy dinamikus, önkritikus jövőképe a politikai mozgósításhoz. Ehhez először csinálni kellene egy valódi közvéleményt.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. február 1-jén.
