Az előválasztás alaposan felkavarta nemcsak az ellenzéki pártok kapcsolatrendszerét, hanem az elnevezését is, főleg az ellenzéki és kormánypárti, valamint a baloldali és jobboldali tengelyek mentén. Korábban a baloldali jelző szinte azonos volt – esetleg balliberálissá bővített formájában – az ellenzékiséggel, de az előválasztás csatározásaiban kitűnt, hogy a sántikáló baloldal gyakran nem eléggé ellenzéki, viszont a parazita Orbán rendszerrel szemben, végre valahára, jogosultsága van egy európai típusú jobboldali párt színrelépésének is.
Az ellenzéki szavazók egyik fele megrökönyödéssel szemlélte, de a másik fele kikövetelte és megelégedéssel fogadta az európai „kétpártendszer” ígéretét. Ezzel feltárult az az egyszerű tény, hogy a keletiesen parazita Orbán rendszerrel szemben nem elég baloldalinak lenni, hanem európai baloldalként is kellene viselkedni, többek között a pártok közötti koalíciós képességek kifejlesztésével. Így aztán parád-riposzt vita alakult ki a baloldali pártok megnevezése körül, mert az éles vitában az érintett pártok mérsékelt lelkesedéssel fogadták a megtisztult baloldal jelzőt. Fel-fel hangzik a részükről, hogy a hatpárti megállapodásban úgy kell őket elfogadni, ahogy vannak, sőt bírálni sem ildomos őket, mert ez a kritika az ellenzéki együttműködést is veszélyezteti. Holott az előválasztással megszólalt a vészcsengő, a széles ellenzéki tábor nemcsak a kormányzásban kívánt változást, hanem „pártrendszer-váltást” is.
A következő fél év arról szól, hogy maguk a pártok mint ellenzéki szereplők tudnak-e eleget változni ahhoz, hogy reális választási perspektívát jelentsenek a magyar társadalom többségének, s ezzel színre lép-e a valódi, az európai baloldal. Most ne is bocsátkozzunk bele abba a vitába, hogy a primitív lózungokon túl a parazita Orbán rendszer nevezhető-e egyáltalán jobboldalnak, és fogadjuk el az európai jobboldal ítéletét, amellyel kizárta ezt az orwelli rémálmokat megvalósító rendszert a soraiból.
A történeti visszatekintés felmutatja, hogy nálunk még évtizedek múltán sincsenek valódi európaizált, egyszerűen szólva európai típusú pártok. Főleg azért, mert a rendszerváltás első évtizedének súlyos zavarában organikusan összeépült a gazdasági és politikai elit, és ez a társadalmi környezetszennyezés formálta a politikát az elmúlt harminc évben, Budapesten éppúgy, mint Prágában. Ez a magyar pártrendszer gyermekbetegsége, avagy elhúzódó kamaszkora az európai integrációban.
A fennálló rendszer pokoljárása, az orbanizált oligarchák parazita rendszerének tombolása után az igazi kérdés az, hogy végre megkezdődik-e az európai politikai rendszer kialakulása Magyarországon az európai típusú, kétpólusú pártrendszerrel és egy valódi koalíciós kormányzással. A pártok domborzati viszonyai a fejlett demokráciákban nemcsak kétosztatúak, hanem gazdagon tagoltak, ezért a kisebb-nagyobb pártok koalíciós viselkedése a politikai élet alapszabálya a kormányzáson túlmenően is, így a versengés és az együttműködés elvei egyszerre érvényesülnek. A hazai ellenzéki pártok még csak tanulják ezt a viselkedést, hiszen valójában eddig nem volt nálunk igazi koalíciós kormányzás, mert a Fidesz Gólem egyszerűen csak felfalta a szövetségeseit. Az ellenzéki pártok tanulási, avagy keserves európai felzárkózási időszakában a versengés könnyen konfliktussá, az együttműködés pedig dominancia kereséssé torzulhat, ahogy ezt napról-napra megtapasztaljuk, mivel a mélyebb folyamatokban egy új pártrendszer kialakulása folyik.
Ebben a pártosodási pánikban mostanság két néphit terjeng: az egyik a fiatalság, a másik pedig a szakértői kormány megváltó ereje. A fiatal nemzedék belépése a politikába ugyan gyakran felhajtó erőként hat, de önmagában nem üdvözít. Sőt, szélsőséges esetben káros is lehet, elég csak a Fidesz belépőjére gondolni a kilencvenes években, amelyben az egyetlen érdemi hajtóerő a hatalomvágy volt, ezért keresztül szánkáztak a pártrendszeren a balliberálistól a szélsőjobboldalig. De akár a mostani fideszes „fiatalításra” is gondolhatunk a cinikus hatalomgyakorlók új nemzedéke belépésével. A szakértői kormány emlegetése pedig pusztán a mélységes csalódás kifejeződése a jelenlegi kormányzati tevékenység borzalmasan alacsony színvonalában, ami főleg a koronavírus-válság tragikus félrekezelésében mutatkozik meg.
Valójában a közvéleményben csak a politika jelenlegi rémuralmának elutasításáról van szó, ami a választói akaratban megfogalmazott legitim közérdek politikai képviselete helyett félretolja és nem beágyazza a hatalomgyakorlásba a lakosságot. A fenntartható fejlődéshez megújulásra és önkritikára képes, azaz „fenntartható” politikai elit kell, aminek nagy főpróbája most zajlik Németországban. Ez pedig nem feltétlenül fiatalítással avagy pusztán szakértők bevonásával, hanem csak egy professzionális, új uniós stratégiát kialakítani és együttesen végrehajtani képes kormányzati elit színrelépésével, a politika elit megújulásával lehetséges.
Az ellenzéki pártok koalíciós tanulási folyamatát nálunk most az a veszély fenyegeti, hogy a fiatalítás feladatát a többiek előzékenyen ráhagyják a Momentumra, a maguk megfáradt párt-kádereit pedig automatikusan szakértőnek tekintik, holott már régen elmúlt az a világ, amikor ők jól-rosszul megtanulták ezt a nehéz mesterséget. A várva-várt új demokrácia konszolidálásához pedig fokozatos nemzedékváltás kell, nem annyira életkorban, mint inkább az európai politikai rendszer terepén jártas új politikus nemzedék színrelépésével.
A parazita Orbán rezsim fokozódó belháborút folytat az EU-ban az uniós és tagállami kompetenciák mentén, holott az új tagállamok érdeke éppen az uniós kompetenciák kiszélesítése lenne, mert ezeken a megnyíló kapukon valóban beléphetnénk az Unióba. Ennek nyilvánvaló esete a koronavírus-válság kezelése, amiben az új tagállamok tragikusan leszerepeltek, és a mi „pártunk és kormányunk” ebben a siralmas történetben megint az élen járt. Az EU nagy újítása ugyanis a hármas globális válság, a társadalmi-gazdasági, az ökológiai és a pandémiás válság együttes kezelése, azok szoros összekapcsolódása révén. Ezt a hármas válságkezelést kellene stratégiailag kidolgozni egy eljövendő demokratikus kormánynak, több lépésben eltakarítva az elmúlt évtized környezetszennyező hordalékát a társadalmi élet mindhárom területén.
A stratégia kialakítása együtt kell járjon a megkezdett fővárosi „karácsonyi” nagytakarítással. Mindenekelőtt meg kell hirdetni az alaptörvénynek nevezett alkotmány-utánzat kiiktatását, feloldva az ellenzék szégyenét, hogy 2010 óta képtelen volt kihirdetni ennek az oktrojált alkotmánynak az illegitim jellegét. Most már végre ki kell mondani, hogy a kormányváltás után az alaptörvény jogellenes részeit fokozatosan ki kell iktatni, felvállalva nemcsak a lehetőségét, hanem a kötelezettségét is annak, ami elvezet majd egy új, valóban demokratikus alkotmány elfogadásához és egy népszavazással való megerősítéséhez. Sok ellenzéki politikus még mindig a jogi formalizmusban vergődik, pedig az EU-ra kitekintve már láthatná, hogy az uniós intézmények megkezdték a „lengyel beteg” vizsgálatát és az autokrata jogrendszer építőkockái illegitim jellegének kimondását.
A magyar ellenzék most abban a szerencsés kényszerhelyzetben van, hogy az előválasztás sikeres, lendületes mozgósítása után a következő néhány hónapban ki kell dolgoznia az új kormányprogramot, amelyben szükségképpen szembesül a progresszív Európa minden problémájával. Ha nem akar közhelygyűjteményt produkálni, akkor a most megszerzett nagy lendületben az ellenzéknek az „istenadta néppel” meg is meg kell vitatnia ezt a programot, ezért csak saját belső reformja árán tud egy elfogadható kormánystratégiát kialakítani.
Nem lehet ugyan minden történelmi adósságot egyszerre rendezni, de nagy történelmi bűn lenne a múltba révedő politikusokkal az érdemi rendszerváltás megkezdése, az európai főáramlathoz való csatlakozás helyett újból mellékútra tévedni.
Azt is ki kell mondani, hogy ha nem is az ellenzék – újabban egyre többet emlegetett – „leváltása” kell, de szükséges a jelenlegi ellenzék „felváltása” egy európaizált ellenzékkel. Két évtized kudarca és az utóbbi évtized pokoljárása után a most feltáruló történelmi lehetőséget – a megmozduló társadalom politikai dinamikáját kihasználva – már nemcsak az EU formális tagállamának kell maradnunk, hanem a progresszív, a válság utáni világra nyitott Európának a kortársai kell legyünk.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. november 10-én.