Július elsején elkezdődött a magyar soros uniós elnökség. Az idei a legmelegebb nyár volt a feljegyzések szerint Európa történetében, de még forróbb volt az Európai Unióban. A nyári két hónap általában csendes, az ilyenkor kezdődő radikális intézményi átalakulás ellenére, többnyire még az EP választás utáni időszakokban is. Idén azonban minden másként történt, amit Orbán eszeveszett kezdése, a Kijev-Moszkva-Peking-Washington útvonalon való „őrült rohanása” és az EU „elnöke” szerepében való tetszelgése már előre jelzett.
Még inkább forró nyár volt ez az uniós elnökség magyar színpadán. Az Orbán-rezsim nemcsak az uniós játékszabályokat sértette meg brutálisan és kihívóan, vállalva ennek összes negatív következményét, hanem a júniusi választások után a fosztogató állam szerepkörében is teljes támadást indított a magyar lakosság ellen, az összeomlás szélén tántorgó költségvetés érdekében.
Így aztán 2024 forró nyarán fordulathoz érkezett a magyar társadalom, mert megváltozott a közgondolkodás és a nyelvezet két nagy fronton, és ezzel előtérbe került az összeomlás és a politikailag forró ősz mint a vég kezdete fogalmai. Egyrészt a már évek óta pusztító infláció-cunami alapvető változást hozott a lakosság életszínvonalában és gondolkodásában. Kimerültek a korábbi életmód fenntartásának forrásai, tartósan csökkent, sőt védekezővé vált a fogyasztás. Nyilvánvaló lett, hogy míg a húszas évek elhúzódó válságaiban Unió-szerte a támogató-osztogató állam segített a lakosságnak a válságkezelésben, addig az Orbán-rezsimben az elvonó-fosztogató állam csak még jobban elmélyítette a lakosság megélhetési válságát.
A fideszes oligarchák és szolganépük kivételével egyfajta roncstársadalom jött létre, amelyben a jövedelem radikális és tartós elvonása valamennyi réteget az életmódvesztés állapotába sodorta. Az egész társadalom korélménye a leépülés, a tömeges csalódás és frusztráció. Az Orbán-rezsim csak felgyorsította a fosztogató állam gépezetét, és ez a cserbenhagyásos gázolás Magyarországot az Unió szegényházába taszította.
Az országnak a minimálisan normális európai működéshez már egyre mélyebbről kellene visszakapaszkodnia, hiszen kész az „orvosi látlelet” a legkülönbözőbb társadalmi területekről és közpolitikai szférákról a vasúttól a közoktatásig: már semmi sem működik, még az elmúlt tizenév nyomorúságos szintjén sem. A lakossági elvonásokkal párhuzamosan ugyanis az állami források tartós elvonásával végbement a közszféra leépítése. Kimerültek az erőforrások, horribile dictu még a rendőrség is tartósan adósságokkal küszködik. Az Orbán-rezsim hosszú évei után mély országos válság alakult ki, számos közfunkció az összeomlás szélén áll. A másik korélmény tehát a nemzeti lecsúszás és megszégyenülés Európában, a „mindenki jobb nálunk”, „mindenki megelőzött bennünket” szégyenéből pedig összeadódik az „innen meneküli kell” visszatérő kudarcélménye.
Magyarország „a kinn is vagyunk, benn is vagyunk” helyzetbe sodródott a soros uniós elnökség idejére, mert az Orbán-rezsimet számos vonatkozásban „kizárták” az EU-ból.
(1) Marginalizálták a magyar kormányt a soros uniós elnökségben, törölték a „magyar” uniós programokat, azok átkerültek Brüsszelbe vagy más tagállamokhoz, (2) minimalizálják a magyar hivatalos uniós szereplőknek és a kormánypárti képviselőknek az EU intézményeiben való szerepét, (3) állandó napirenden tartják a jogállamiság megsértését és az uniós transzferek megvonását a korrupt Orbán-kormánytól, (4) rendszeressé vált a kemény konfrontáció az EU-val Ukrajna kapcsán, sőt még szélesebben az orosz „hibrid globális háború” ügyében, (5) de új frontot is nyitott az Orbán-rezsim az EU intézményeivel szemben a sokasodó kínai beruházások kapcsán.
A sziklaszilárdnak látszó állampárt 2024 tavasza óta a felbomlás és a belharcok egyre látványosabb jeleit mutatja, és már ezen az őszön komoly külső és belső válsággal találja szembe magát. Nem lenne meglepő, ha 2025 elejétől a belső harcok nyomán szétesne, majd „meneküljön, aki tud” kiáltással szétporlana a Fidesz. A leglátványosabb belső törésvonal a kormányzó „család” és a „nagymogulok”, a fideszes arisztokrácia között érzékelhető. A befolyásért, a politikai irányvonal meghatározásáról szóló viták, no meg a nagy falatok felosztása körüli csaták végigkísérték a Fidesz történetét, akárcsak az Orbánnal szembeforduló befolyásos elitszereplők kiűzése a paradicsomból.
Ez az elitháború most is érzékelhető, de ezeknél a személyi csatározásoknál fontosabbnak tűnik a párton belüli generációs szakadék, mindenekelőtt az elaggott veteránok és a Fidesz uralom alatt felnőtt, professzionálisabb középnemzedék között. A feltörekvő „régi” fiatalok nemcsak elvárják a maguk jussát, de a Kína globális jövőjén elmerengő nagyfőnökkel szemben egy kiegyensúlyozottabb, az EU-ban is megtűrhető, lazább és hatékonyabb autoriter rendszerről álmodoznak, jóval kisebb centralizációval és személyi kultusszal – annak modernizált variációjával, amit már Kaczyński és Babis is próbálgatott. Ez a generációs szakadék már területileg is érezhető, mivel az önkormányzati rendszerben megválasztott helyi fideszes politikusok boldogtalanok attól, hogy a következő szűk esztendőt Orbán belső fosztogatással, az önkormányzati erőforrások radikális elvonásával is igyekszik bebiztosítani.
A belső fosztogatást még kritikusabban nézi a harmadik, szigorú kiképzés alatt álló, fiatal fideszes generáció, mivel még optimista rohamaik idején is be kell látniuk, hogy egy kirabolt és elszegényedett országot ígérnek nekik örökségként az öregek.
Ebben a lepusztult infrastruktúrájú, az európai tagállamok utolsó helyeire letaszított országban a majdani helyreállítás is nagy erőfeszítést igényel. A magyar társadalmi integráció átfordult dezintegrációba, széteső társadalommá vált az EU peremén, így aztán a fideszes fiatalok szélesebb köreiben is mentális rendszerváltás játszódik le: ezek a túlsúlyos nagy öregek nem tudnak sem egy országot, sem egy vállalatot működtetni, és a mi jövőnkkel szórakoznak.
A régi anekdotát felidézve: az Orbán-rezsim után már tényleg nem lesz lopás, mert addigra mindent ellopnak. De a végén már csak maguktól, „házon belül”, lophatnak, hiszen az EU már lezárta a transzfereket és a lakosság is elszegényedett. Így az ország válsága átalakul a Fidesz válságává, amelynek zűrzavaros állapota az MSZMP-nek a nyolcvanas évekbeli szétesésére, belső vitáira emlékeztet.
Két forgatókönyv van: az egyik a modernizált és európaizált autoriter rezsim, magán a Fideszen belüli kínos modernizálás az enyhébb autoriter rendszerek felé; a másik az uniós keretek között való előretörés a tudásalapú társadalom irányába, a Fidesz teljes szétesésével párhuzamosan. De ez már egy másik történet, amelyben hosszú kínlódás után, az Orbán-rezsim bukásával, már a következő években Magyarországot is eléri az igazi, európai rendszerváltás.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. szeptember 18-án.