Orbán – akárcsak Putyin – elvesztette a realitásérzékét, felülkerekedett a hübrisz, a kóros elbizakodottság, mivel jórészt maga is elhiszi az általa kreált alternatív valóságot, bármennyire ütközik is ez a megújult EU valóságával.
Az EU az utóbbi években valóban csodálatos átalakuláson ment keresztül, hiszen olyan nagyot lépett előre az integrációban, hogy ez a „csoda” mindenkit meglepett, a legjobban talán éppen magukat a főszereplőket. Ezekben a válságos években azonban minderről igen kevéssé vett tudomást a magába roskadt magyar közvélemény. Pedig ez a folyamat ugyancsak erősen befolyásolja a hazai helyzetet, hiszen a föderalizáció egymást követő szakaszaival a tagállamok számára az EU engedékenyből szigorú partnerré változott át. Az Orbán rezsimnek az Unióval való konfliktusa ezért szükségessé teszi a jelenlegi uniós intézményi ciklus radikális átalakulásának áttekintését és a konfliktus várható végkifejletének előrejelzését.
Az EU fejlődési szakaszait két tényező tagolja: egyrészt a világrendszer nagyobb kihívásai, másrészt a saját ötéves intézményi ciklusainak belső logikája. Az utóbbi években mindkét tényező a váratlan és korábban elképzelhetetlen átalakulás irányába taszította az Uniót. Ebben a rövid évszázadban felgyorsult a globális fejlődés, és a húszas évekre már egy komplex, minden területen olyan szorosan összefonódott világállapot jött létre, amelyben sokkal bonyolultabban és gyorsabban működik a történelem.
Korábban még lehetséges volt „ketté vágni” a világot, míg jelenleg még a versengő nagyhatalmak – akár a háború kellős közepén – is szoros kapcsolatban maradnak egymással. Mivel az egyes országok többszörösen is függő helyzetben vannak egymástól, már egyre nehezebbé válik egy-egy külpolitikai akció hatásának a felmérése is. Kiemelkedő példája ennek az ukrán háború, amelynek tovarezgő hatásait Putyin nem is lett volna képes felmérni. Az általa indított birodalomépítési háború hosszú időre a kontraproduktív külpolitikai lépések iskolapéldája lesz. Főleg azért, mert az orosz agresszió erőteljesen hozzájárult az európai egység magasabb szintre emeléséhez, és egyben Oroszország nagyhatalmi státusának végleges meggyengüléséhez. Az Orbán-rezsim Putyin szolgálatában ezért a saját végítéletét mondta ki.
A jelenlegi uniós ciklus belső menetrendje a stratégiai tervezéstől a fokozatos megvalósításig látványosan felgyorsult. A Leyen-féle Bizottság a pandémia kitörése után annak beismerésére kényszerült, hogy a 2019-ben elfogadott – a korábbi időszak kényelmes, konfliktuskerülő stratégiáját folytató – programját radikálisan meg kellett változtatnia. Ez az „újratervezés” a 2022. februári, Ukrajna elleni orosz agresszió nyomán aztán megismétlődött. Valójában az állandó stratégiai áttervezés és a benne fogant rohanó átalakulás átfogja az egész uniós intézményi ciklust. Hiszen kiderült, hogy ez az időszak valójában a nagy történelmi korszakváltás szakasza, ami csak a II. világháború utáni nagy átalakuláshoz hasonlítható. Ezért Scholz kancellár február végi beszéde nyomán a jelenlegi uniós ciklus „korszakváltás” (Zeitenwende) néven híresült el a nemzetközi médiában.
A II. világháborús rendezés után a kétpólusú világrend összeomlásával az uniós fejlődésben már 1989-ben is mély fordulat játszódott le. Ez megnyitotta az utat a keleti kibővítéshez, de Európa peremén számos tekintetben megőrizte a szovjet birodalom örökségét is, ahol most voltaképpen a II. világháborút követő nemzetközi rendszer radikális átalakítása zajlik. A húszas évek súlyos uniós válságát általában negatív folyamatként kezelik, holott ez egy „pozitív”, kreatív válság, amely megoldja a korábbi világrend strukturális problémáit, mivel az Unióban kikényszerítette a föderalizáció radikális előrehaladását. A jelenlegi uniós intézményi ciklusban az EU három válságkezelési állapota, egyben fejlődési szakasza figyelhető meg, amelyek döntő hatással bírnak a hazai válság elmélyülésére.
Az EU fejlődési szakaszai a 2019-2024-es intézményi ciklusban a korszakváltás keretébe helyezve világosan elhatárolhatóak. A külső drasztikus hatás és a belső intézményi váltás időszaka egybeesett és felerősítette egymást, hiszen a pandémia kitörése nem sokkal az uniós intézmények újraválasztása után történt. Így ezeknek az Unió eredeti ötéves programját szinte rögtön az újraválasztásuk után át kellett alakítaniuk, aztán többször is megújítaniuk; a végrehajtást pedig fel is gyorsította a pandémia és az orosz agressziót követő ukrán válság. A korszakváltás tudatosításáról tanúskodnak a tagállami elitek nyilatkozatai is, dicstelen kivétellel az Orbán-rezsim részéről, mivel a globális válság nyomán a széles uniós közvélemény is rádöbbent arra, hogy a 2020-as évek korszakváltása csak a II. világháború utáni világrendezéssel hasonlítható össze. Sőt, most éppen számos tekintetben az akkori világrend radikális átalakítása játszódik le. Az ukrán válság – mint egy újfajta „világháború” – révén egy új világrend lép be, de a megújult Unióba az Orbán-rezsim mint „tökéletes” autokrácia és Putyin csatlósa már nem fér bele.
Az EU csodálatos átalakulásának szakaszai a korábbi tabuk radikális átlépéseként, a föderalizáció egymást követő lépéseiként vázolhatók fel. Az első szakasz, a föderalizáció első lépése a közös költségvetés részleges bevezetésével és a közös pandémiás intézmények kialakításával játszódott le. Ezzel óriási előrelépés történt nemcsak a pandémia utáni helyreállítás finanszírozásában, hanem az Európai Egészségügyi Unió és a szociális állampolgárság felé is. A második szakasz az orosz agresszió fenyegetésével meghozta közös biztonságpolitika igényét, egyben a geopolitikai Európa megteremtését, ami jelentős előrelépés volt az Unió globális biztonsági szerepe felé is. A most készülődő harmadik szakasz jelenti a legmélyebb belső intézményi átrendeződést, a döntéshozatali folyamatok reformját, ami az együttműködés szabályainak betartására való erőteljes késztetéssel a végsőkig kiélezte az EU és az Orbán-rezsim konfliktusát.
Az uniós szabályok betartatásában az EU korábban nem jeleskedett, de az egyre intenzívebbé váló föderalizációban és a növekvő globális konfrontációban már elkerülhetetlenné vált ennek rendezése és a szabálysértők megbüntetése is. Az előrelépés mostanság a tagállami vétók visszaszorítása, a többségi döntéshozatal és az uniós működés föderalizációja irányában készülődik. Ez egyben az uniós szuverenitás kiterjesztése és az egész intézményrendszer hatékonyságának fokozása is. Az ukrán válság magasabb szintre emelte az uniós egységet, megteremtve egy újtípusú együttműködés kényszerét és kereteit. A tagállami közvetlen érdekek sűrű hálózata ugyan sokáig akadályozta a föderatív struktúra érvényesülését, de az ukrán háború nyomása kikényszerítette az uniós egységet és a stratégiaváltást. Külön szükséges hangsúlyozni, hogy az Orbán-rezsim eddig a föderalizáció minden lépésével ütközött, s ezzel egyre jobban kisodródott Európából. Ez kiváltképpen megmutatkozik a most kibontakozó harmadik szakaszban, amikor eljött a számonkérés ideje, hiszen a sűrűn vétózó Orbán-rezsim a szabálysértés iskolapéldája az egész Unióban.
A jelenlegi állapotot fenntartó érdekek sűrű hálójából a kitörés felé csak egy súlyos és mély válság leküzdésén keresztül vezet az út. Ez nemcsak az Unió fejlődésére, hanem a hazai helyzetre is vonatkozik. A „tökéletes”, mindent átfogó orbáni autokráciától is csak egy keserves és hosszú válságon keresztül lehet megszabadulni, mert a magyar lakosság többsége még az alternatív valóság rabságában él. Ugyanakkor Orbán – akárcsak Putyin – elvesztette a realitásérzékét, felülkerekedett a hübrisz, a kóros elbizakodottság, mivel jórészt maga is elhiszi az általa kreált alternatív valóságot, bármennyire ütközik is ez a megújult EU valóságával. A teljhatalom újabb kiterjesztése a jelenlegi kormányzati ciklusban a saját maga által kreált és egyre mélyülő válsághelyzet kezelésére viszont a belső működőképesség összeomlásához és az Unióval való teljes konfliktusra vezet. A húszas években a föderalizáció radikális lépései után az EU már nem mehet bele a következő intézményi szakaszba és az éleződő globális hatalmi versengésbe a saját belső válságának rendezése, az autokrácia és a rendszerszintű korrupció különböző formáiban tántorgó új tagállamok reformja nélkül.
