Magyarországra könnyű rámondani, hogy pártállam, hiszen a Fidesz Gólem párt az egész országra rátelepedett, és az uralmát a társadalmi élet valamennyi területére kiterjesztette. Amikor azonban országos vita folyik a médiában az ellenzéki pártok gyengeségéről, nem vetődik fel az a logikus kérdés, hogy mi volt a Fidesz szerepe a többi párt elgyengítésében.
Voltaképpen a pártállam szélesebb megközelítése érvényes, hiszen a fideszes pártállam a maga igen erőteljes hatását az ellenzéki pártokra is kiterjesztette, ezért azok a maguk sajátos eltorzított módján szintén a fideszes pártállam termékei és szerves részei. Az ellenzék háttérbe szorítása és elsorvasztása tudatos politikai folyamat volt az Orbán-rezsim részéről, amit a társadalmi környezet egészének megváltoztatása is elősegített.
Az Orbán-rezsim buzgó, demokráciát romboló tevékenységében tehát kétféle hatás jelentkezik. Egyfelől a közvetlenül a pártokra ható a politikai szféra teljes átalakításával, jogi és hatalmi de-európaizálásával. Másfelől általában a gazdasági-társadalmi közegre ható az egész közélet ellehetetlenítésével, ami a politikai élet általános feltételrendszerét rombolja.
A politika színterében a Fidesz romboló tevékenysége a többi párttal szemben könnyen átlátható, hiszen Orbán nemcsak meghirdette a centrális pártrendszert és erőteret, hanem a többi párt gyengítésével sokat is tett annak kialakításáért. Elég a választási folyamat és a parlamenti tevékenység szabályozására utalni, amit nevezhetünk egyszerűen színház effektusnak, a pártok működése fokozatos eljelentéktelenítésének, mert színház lett az egész politikai világ. Ez egyben a pártok és pártszervezetek belső működése leértékelődésével, a politikusi szerepek formálissá válásával és valódi kihívás híján az ellenzéki politikusok szociális szenilizációjával járt. Mindez nyilvános politikai folyamat volt, és az ellenzéki tábor érzékelte is, mégis egy évtized után és döbbenten látja a kumulatív hatást, a megélhetési politikusok, avagy politikai törpék sokaságát az ellenzéki oldalon.
Ráadásul ez kiegészült az ellenzéki politikusok nyílt zaklatásával, sőt a karaktergyilkosságok sorozatával. Az Orbán-rezsim az elrettentés széles eszközrendszerét alkalmazta azokkal szemben, akik mégis megpróbáltak ebből a politikai színházból kitörni és valódi politikai szerepet játszani. Ugyanakkor az ellenzéki pártok vezető személyiségeinek a közéletből való kiszorításával és az érdemi politikai vitákban való marginalizálásával párhuzamosan lezajlott a puha behatolás az ellenzéki pártokba, azok szervezeteibe és tevékenységébe.
Egészében véve megtörtént a politikai szféra sáncokkal való körbekerítése, az állami működés átláthatóságának fokozatos csökkentése, az adatokhoz való hozzáférés jogi eszközökkel és mindenféle trükkökkel való korlátozása, és végül a transzparencia közel teljes hiánya. Az ellenzéki pártok eljelentéktelenítése összekapcsolódott a különalkuk sorozatával, erőteljesebb beavatkozásokat sem mellőzve, hiszen voltak, akik a kisgazdák és a jobbikosok felmorzsolódásához is baráti segítséget nyújtottak.
Végül az egész pártrendszer a maga módján fideszesítve lett, és színre lépett a tökéletes fideszes pártállam a maga tökéletlen ellenzékével. Ezért most nincs okunk a csodálkozásra, ha a súlyos gazdasági és társadalmi válság idején az ellenzéki pártok vergődését látjuk.
A politikai machinációkat azonban végigkísérte és felerősítette a közvetett, társadalmi hatás, amiben az Orbán rezsim a demokratikus homlokzat kiépítése során még sikeresebb volt, mint a durva politikai beavatkozásokban. Elég utalni az ellenzéki pártok erőforrásoktól való megfosztására és elszegényítésére mind a választásban, mind pedig a parlamentben, ami megjelent a pártközpontokban és alapszervezetekben is, és kiegészült az ÁSZ általi zaklatással. A közvélemény jogosan háborodik fel a politika és a gazdaság összefonódásán és a hazai kleptokrácia kialakulásán, de azt is látni kell, hogy a pártoknak is vannak jogos igényeik bizonyos erőforrásokra a normális működéshez, amit a nyugati demokráciákban az állam biztosít. Így a fokozódó erőforráshiány együtt a hazai pártok normális működésének akadályozásával fontos tényező volt a zombi demokrácia kialakulásában.
Az ellenzéki politikai tevékenység eljelentéktelenítése szorosan összekapcsolódott nemcsak a pártpolitikai, hanem a közéleti elszegényedéssel, társadalmi elszigetelődéssel is. A Fidesz tudatosan törekedett a többi pártnak és mozgalomnak a köztevékenységből való kiszorítására: nincsenek programok, ünnepek, tanácskozások, ahol a politikai és társadalmi szervezetek megvitatnák „közös dolgainkat”, mert a Fidesz szerint nincsenek közös dolgaink az ellenséggel. A Fidesz már 2010-re kiépítette az ellenségképét, kijelölve a korábbi válság okozóit, márpedig a haza ellenségeivel nem lehetséges semmiféle hatalommegosztás és együttműködés. Ez a fekete-fehér, barát-ellenség modell végigkísérte az Orbán-rezsimet mindmáig: mindig szüksége volt egy aktuális ellenségre, egy főgonoszra, és a gyengülő ellenzék helyébe beléptek a migránsok, majd mindinkább „Brüsszel”, maga az Európai Unió.
A barát-ellenség szabállyal a közélet az unalom világává torzult a Fidesz állandó mantrázása nyomán. A fideszes politikai bábuk az egyedüli felkent politikai szereplők, akik előre megírt szerepet játszanak, így a politika világát mindinkább az undor lebegi körül. Ezzel megtörtént a politikai beszéd elsilányítása, mivel a fideszes politikusok alig egy tucat panellel vesznek részt a közéleti vitákban. Az ellenzékkel folytatott politikai vitákban pedig önkényesen kezelik a tényeket és statisztikákat, gyakran fiktív, eltúlzott és manipulált tények mögé menekülnek. Az érdemi politikai viták valójában az utóbbi években teljesen megszűntek az ellenzéki és a kormánypártok között. Ugyanez játszódott le a helyi közéletben is, amivel meggyengítették az ellenzéki pártok vidéki bázisait, redukálták az önkormányzati és helyi politizálás jelentőségét, majd megtörtént a párttagság kiüresítése, porondra léptek a tagság nélküli pártok.
A közélet elsivatagosodása végül a médiatérben csúcsosodott ki, a zombi demokrácia a leglátványosabban a kierőszakolt médiafölényben, majd a média dominancia kialakításában mutatkozott meg. Velejárt a megtűrt ellenzéki média marginalizálása és a kormányzati politikusokhoz való hozzáférésének drasztikus redukálása. Az Orbán-rezsim a népszavazás intézményét egyfelől kormányzati korbácsként alkalmazta az úgynevezett nemzeti konzultációkban, másfelől gyakorlatilag kizárta az ellenzék politikai eszközeként, ami fokozatosan az ellenzék politikai szenilizációjához, tehetetlenkedéséhez és siránkozásához vezetett még a mai forrongó társadalom kellős közepén is.
Így jutunk el a végeredményhez, ahhoz, hogy a Fidesz nemcsak megnyerte a legutóbbi választást, hanem igazi sikereként tönkretette az egész politikai életet és marginalizálta benne az ellenzéki pártok szerepét. Az autokrata Orbán-rezsim durva sebészi beavatkozással az ellenzéki pártokat leválasztotta az ellenzéki szavazók táborától, ezért a demokratikus meggyőződésű és uniópárti tömegek döbbenten néznek az ellenzékinek titulált pártokra, és nem látják bennük az érdekeik képviseletét.
2022 őszére az az abszurd helyzet állt elő, hogy az Orbán-rezsim mélyülő válsága idején a demokratikus tábor nem lát politikai alternatívát az ellenzéki pártokban, mert azok olyan gyengék és megosztottak, hogy a „készülünk-készülünk” mantrázása egyenesen elutasítást vált ki az ellenzéki tömegekből és mozgalmakból. A pártok részvétele a tüntetéseken „ciki”, lerontja a tüntetések politikai jelentőségét, ezért a tüntetések szervezői szerint az a jobbik eset, ha „illegalitásban” maradnak és nem riasztják el jelenlétükkel a résztvevőket.
Manapság még nem látni azt a hosszú és keserves folyamatot, amelyben az ellenzéki pártok magukra találnak, avagy visszatalálnak Európába, mert nemcsak a magyar lakossággal veszítették el a kapcsolatot, hanem az európai politikai rendszer működésének modelljét is elfelejtették.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. szeptember 8-án.