Az önkormányzatok világa a politikában és a politológiában korábban elhanyagolt terület, mondhatni, a politika mocsaras terepe és a politikatudományok mostohagyereke volt. Ez a helyzet 2024 májusára radikálisan megváltozott, ami részben az Orbán-kormány politikai bakijának, a két választás zűrzavaros összekapcsolásának tudható be, de más is meghúzódik mögötte az autokrácia fokozódó, gazdaságiból politikaivá forduló válságában.
A vidék „elvesztésének” látványos cáfolata volt a Tisza Párt vidéki körútja, amelynek óriási sikere bebizonyította, hogy nem a vidék vált passzívvá, hanem a régi ellenzék bénult le, és képtelen megszólítani a vidéki – de akár a nagyvárosi – lakosságot.
Az önkormányzatok politikai mozgósításával megkezdődött komplex kutatásuk is, mint egy felfedezésre váró szűzföld, amire az országos közvélemény és a pártpolitikusok elbambult csapata az utóbbi időben egyre jobban rácsodálkozik. Eddig az önkormányzatiság legfeljebb a legszélesebb értelemben vett jogászkodás terepe volt, a helyi sajátosságokkal és a helyi nagy kisemberek tevékenységével súlyosbítva. Ez a terület is magán viseli a Budapest-vidék kettősségét, számos vonatkozásban túlterhelve a megrögzött előítéletekkel az európaizált-modernizált és az elszigetelt-elmaradott törésvonal mentén.
Ez a helyzet valójában sajátos történelmi termék, de az utóbbi évtizedekben már közhelyként volt jelen a gyengülő demokráciában, majd túlzott hangsúlyt kapott a végsőkig centralizált orbáni autokráciában. A rossz közhelyek természete szerint a mindenkori mozgósítás legsúlyosabb akadályává is vált, miközben az ellenzék egyre jobban elsorvadt vidéken, mert a politikusai egyre inkább képtelenek voltak megszólítani az embereket. Így a vidék passzivitása önbeteljesítő mítosszá emelkedett, és az egyre unalmasabbá váló, gyengülő ellenzék önigazolásaként is szolgált.
Az Orbán-rezsim válsága és a választások miatt az önkormányzatok most az érdeklődés homlokterébe kerültek, és a kormánnyal való konfrontáció révén továbbra is komoly politikai szerepet fognak játszani, már csak az új politikai szereplő, a Tisza Párt növekvő aktivitása miatt is. Bár mostanság az önkormányzati világ teljes felfedezésétől és mozgósításától még nagyon távol vagyunk, de ennek kontúrjai, főbb feladatai már kirajzolódnak, az önkormányzati rendszer mély sebei már feltárulnak. Egészen új jelenség, hogy az utóbbi hónapokban kisebb-nagyobb helyi lázadások hulláma futott végig az egész önkormányzati rendszeren. Ez kezdetben nem tudatosult eléggé a közvéleményben, mert külön-külön, szétaprózva jelent meg a hírekben, de a Tisza Párt vidéki politikai kalandozásai és látványos tömegjelenetei azt tanúsították, hogy a „helyi emberek” a maguk világa érdekében megszólításra várnak.
Egészében véve a rendszerváltás első évtizede, az önkormányzatok felé nyitott demokrácia után az Orbán-rezsimben az önkormányzatok története rémdrámává, valóságos horrortörténetté vált. Három párhuzamos, brutális centralizációs folyamat zajlott le: (1) az önkormányzatok jogi megfosztása, lebénítása, (2) a települések gazdasági megszorítása, elszegényítése, a helyi közösségi élet eljelentéktelenítése, (3) az önkormányzati világ elszigetelése az uniós kapcsolatrendszertől, az európai polgár fejlesztése helyett szigorú „de-európaizálás”, avagy keleties fordulat minden fronton.
Az európaiság mint részvételi demokrácia legbrutálisabb kiiktatása a tetőszint radikális eltávolítása volt, hiszen fájóan hiányoznak Magyarországon a valódi régiók, a regionális önkormányzatok. Ez adta volna az igazi kapcsolatot Európával, és fejleszthette-gazdagíthatta volna az alsóbb szintek demokratikus intézményrendszerét. A látszatdemokrácia itt összecsuklott, a regionális szerkezet jogilag létezik ugyan, de nálunk szinte már nem is látható, holott a tagállamok nemcsak országos szinten kapcsolódnak össze, hanem nagyon intenzíven a régiók rendszereként is, megőrizve és kifejezve azok sajátos érdekeit. A régiók olyan állampolgárközeli önkormányzati szerveződések, amelyek megnyitják az utat a tagállami kapcsolatok felé, de sajátosságaik révén hidat is képeznek közöttük, mint például a Duna menti régiók.
Az igazi felhalmozás nem a tárgyakban, hanem az emberekben van, az emberi tőkében és az intézményekben. A gyenge demokrácia két évtizede után az Orbán-rezsimben ezek súlyosan sérültek, különösen „vidéken”, az oktatási rendszerben és az önkormányzati intézményekben. Ez a veszteség abban is markánsan megjelenik, hogy a történelmi tapasztalatok, az adottságok és lehetőségek mindenütt a helyi hagyományokban és sajátos funkciókban gyűlnek össze, ami az EU-ba való belépéssel összeurópai értékké válik. Ennek a legnyilvánvalóbb példája az Európa kulturális fővárosa program, amelynek egy-egy éve alatt mindig más régió mutatkozik be Európának.
Az Unión belül a népmozgás mint sajátos „turizmus” egészen más értelmet nyert, hiszen milliós tömegek mozognak naponta a tagállamok között, és tesztelik egymás településeit is. Az Orbán-rezsim melldöngető nacionalizmusa éppen ettől a kitárulkozástól fosztotta meg Magyarországot, hogy az egyes települések, tájak és régiók egyre vonzóbban mutathassák meg a sajátos univerzumukat az európai polgároknak.
Fájdalmas tény, hogy a hazafias retorika ellenére az Orbán-rezsimben az elmaradottabb területek felzárkóztatása helyett egyre szélesebbre nőtt a területi egyenlőtlenség, a keleties sodródás. Az orbáni autokrácia mélyülő válságában a legutóbbi hónapokban tömeges tudathasadás, növekvő kognitív disszonancia érzékelhető a széles tömegekben – a szokványos konzervatív nézetek és az akkugyárakkal fenyegető Fidesszel való szembefordulás között.
Trendforduló van, ébredezik a „vidék”, növekszik az önkormányzatiság és a helyi érdekek jelentősége. A Tisza Párt májusi tömeggyűlésén uralkodó hangulat arról árulkodik, hogy a kínai gyarmatosítás tervével az Orbán kormány elveszítheti még akár a „debreceni csatát” is.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. május 17-én.
