Az utóbbi hónapokban már megkezdődött a nyilvános vita arról, hogy vajon az Orbán-rezsim a végnapjait éli-e már, vagy a válságon még most is felül tud kerekedni. A februári események már megmutatták, hogy a rezsim a politikai demencia, azaz a szellemi képesség hanyatlása és a hatalmi politika csődje állapotába került. A válságkezelés zűrzavarában kitűnt, hogy utóbbi években keveset tanultak és mindent felejtettek.

A válságkezelés válsága megmutatta, hogy az Orbán-rezsim elveszítette a tájékozódási képességét, kiütköztek a nehézségei a helyzetfelmérés és a megoldás terén. A szellemi kapacitás hanyatlása súlyos gondolkodási zavarokkal jelentkezett, fokozatos politikai elbutulással. Nevezetesen a Fidesz – és maga Orbán Viktor – három lényeges változást elnézett, és ezért látványosan félrekezelte a februári válságot.

Először is, nem vette észre a „nagyon fáj” jelenségét. Nemcsak azt, hogy a pedofil botrány politikai tábortól függetlenül megrázza az egész társadalmat, és a gyenge intézkedésekkel kombinált lapos hazudozások rátapadnak az egész rezsimre, hanem azt is, hogy a magyar lakosság összes megfosztottsága és mély sérelmei hozzákapcsolódnak a gyerekek elleni agresszióhoz, és egyetlen nagy vádirattá állnak össze. Az influenszer tüntetésen megfogalmazták, hogy a gyerekeknek jogaik vannak, amelyeket biztosítani kell; innen már csak egy lépés, hogy voltaképpen az állampolgárok összes alapjogai sérültek az orbáni autokráciában.

Másodszor, az alvó és beletörődő, az Orbán-rezsimben perspektívát vesztő nemzedékek után belépett és mozgalmárrá vált egy új fiatal nemzedék, amely úgy ment el Európába és vált világpolgárrá, hogy valójában idehaza maradt, de kinyíltak és közösség teremtő erővé váltak számára az információs forradalom eszközei. A Fidesz abban a hitben ringatta magát, hogy az MCC-vel megvette, kiképezte és az egész társadalomra rászabadította a saját rogáni influenszer seregét, de nem vette észre az új lázadó nemzedék belépését, világra való nyitottságát és szellemi frissességét. Róluk lepereg a hagyományos fideszes „szuverenista” hazudozás, hiszen kezdettől fogva meglátták mögötte az oligarchia korrupt világát és erkölcsi nihilizmusát. Mindez felvillant a „király meztelen” pedofil botrányában.

Harmadszor, a nagy önelégültségben és a világbotrányos sikerek mámorában nem vették észre az EU megújulását. Az EU korábban az új tagországokban jelentős mértékig elültette a lustaság filozófiáját, aztán csak rácsodálkozott a demokratizálás kudarcára, de a gazdasági integráció előrehaladásával lényegében belenyugodott az új tagállamok autokrata politikai eltorzulásába. Szembeszökő példája ennek az Európai Parlament Tavares-jelentése, amely már 2013-ban minden lényegeset kimondott az Orbán-rezsim autokrata torzulásairól, ám ezt nem követték megfelelő lépések, csak a „business as usual” hanyagsága.

A húszas években azonban a világrend felborult, az EU-nak lényeges reformokat kellett végrehajtania, amelyeket a szuverenista Orbán-rezsim minden erejével gátolni igyekezett, de nem vette észre, hogy az új helyzetben az EU döntéshozatali mechanizmusa már nem engedheti meg magának a kipcsak vezér kalandozásait. Ahogy a belpolitikai stratégiája, úgy Orbán uniós politikája is kontraproduktívnak bizonyult. Nem híressé, hanem hírhedtté vált Európában, mert Brüsszel „elfoglalásának” többszöri meghirdetése már elszigetelte őt az uniós politikában. Ráadásul Orbán abszurd politikai humora, hogy felszólította Trumpot, tegyen végre rendet Európában, mélyen sértette még a szélsőjobb nemzeti érzékenységét is – amellett, hogy a politikai demencia orvosi igazolása.

Az ős-Fidesz vezetői a nyolcvanas évek végének újító nemzedékéhez tartoztak, Orbán többekkel együtt szorosan követte például az innovatív lengyel ellenzék kezdeményezéseit. Ez a csoport azonban Orbán vezetésével a kilencvenes évek közepén meredeken a konzervativizmus felé fordult, még ha az újító szellemét és a világra való nyitottságát egészen a 2010-es évekig megőrizte is – amikor egyetlenként az új tagállamok körében lépesről-lépésre felépítette a tökéletes autokráciát.

A szellemi lustaság a gyenge demokráciát építő a magyar baloldalt hamarabb elérte, és ezzel tág teret adott a Fidesznek az új típusú autokrácia felépítésére. A Fidesz ezen a terepen lelkesen felvállalta az újító gonosz szerepét, amit a szakirodalomban harmadik típusú autokráciának neveznek, mert a hagyományos autokráciákat követő brutális, putyini fizikai erőszak rendszere helyett már a szellemi rabláncok rendszerén alapul.

A húszas évek nagy világrendszerbeli megrázkódtatásai után azonban Orbánék is befutottak a politikai demenciába. Megrokkant a gépezet, láthatóan nem értik az új helyzetet, és nem tudnak érdemben reagálni rá. Ezért egyre jobban kitűnik, hogy a politikailag már demens ős-fideszesek a Hősök terén csatát vesztettek és fejvesztve visszavonulnak. Ahogy a tüntetésen is elhangzott: ez már a vég kezdete, de még csak a kezdete.

Most éppen a csúcsra járatják Talleyrand nagy mondását, miszerint a beszéd arra való, hogy elrejtse a gondolatainkat. A rogáni hazugsággyár erőfeszítései ellenére láthatóvá vált az autokrata rendszer egyre nyilvánvalóbb zavara,

 amelynek a tetőpontja Orbán évértékelő beszéde, eddigi leggyengébb megszólalása volt, erőtlen mellébeszéléssel és a valóságos válság nagy ívben való megkerülésével.

Korábban ezzel a figyelemeltereléssel képesek voltak a válságot kezelni, de most a hazugsággyárban csak jórészt gyenge és kínos mellébeszélésre futotta. A nyilvánvaló kormányzati hazugságok miatt a szánalmas védekezés gyakran – például Balog püspök úr többmenetes lemondásában – nevetségbe fulladt. Az uralkodó pártban belső elégedetlenség is jelentkezik új törésvonalakkal: a fiatal fideszes nemzedék követeli a békés, jól szabályozott szabadrablás helyreállítását, mert félti a most kialakuló előjogait a megvénült ős-fideszesek pancserkodásától.

Az istenadta nép már megszokta a korrupciót, a szabadrablást, az utca népe beletörődve emlegeti, hogy az orbáni oligarchia természetes életmódja a nagyüzemi lopás, az uniós erőforrások kisajátítása, jachtokká való átvarázslása. De az erkölcsi nihilizmust nem képes elfogadni, különösen a legvédtelenebbekkel, a gyerekekkel szemben. Így aztán a pedofília vádja már rátapadt az Orbán-rezsimre, és összekapcsolja a politikai táborokat, így megtelt a Hősök tere. A gyerekjogok követelése már megfogalmazódott, de a minden állampolgár elemi alapjogainak védelme még nem jelent meg ilyen erőteljesen. A következő hónapok kérdése, hogyan terjed át ez a követelés más közpolitikai mezőkre.

A tüntetés nagy érdeme, hogy a látens közvélemény tömegelégedetlenséggé vált, amire az ellenzéki pártok eddig nem voltak képesek. Most talán tanulnak, de eddig sem a politikai követelésekben, sem a mozgósítás kommunikációs eszközeiben nem nőttek fel az új válsághelyzethez. Az ellenzéki kispártok nevetséges lökdösődése folyik, de a legnagyobb törpe, a DK is rájön majd előbb-utóbb arra, hogy minél jobban felfújja magát, annál gyengébb lesz. Gyurcsány vezető szerepre való igénye a legnagyobb ajándék Orbánnak, hiszen az önértékelésben már ott tart, hogy a jogos kritikai megjegyzéseket a személye ellen irányuló vádaskodásnak nevezi. Innen már nem nagyon visz út lefelé.

A progresszív, európai baloldal átugrott egy nemzedéket, de most a fiatal generáció újra felfedezte a mozgalmat és az európai eszméket. Látva a Hősök terén hömpölygő tömeget és meghallva a friss gondolatokat  Európa is kissé fellélegzett, hogy talán mégis maradt valami „magyar virtus”. Ennek megfelelően fognak a megsebzett Orbán-rezsimmel tárgyalni. Ahogy rohanunk a július elején kezdődő magyar uniós elnökség felé, már nemcsak az Orbán által okozott nemzeti szégyenünk, hanem a reményünk is fokozódik.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. március 6-án.