Nagyon ritka, hogy egy városnak két nagy költője legyen. És ezt nehéz is az egyik költő jelenlétében kimondani, de Kovács András Ferenc és Markó Béla a magyar költészet két kiemelkedő alakja – akik képesek megújítani költészetüket, önmagukat.
Mészáros Sándor
Kovács András Ferenc: Ifjabb nyarak, Aggtelek
Szonáta Markó Béla Aggteleki dalnokversenyére
1.
Húsz éve, már húsz
éve lesz, emlékszel-e,
barátom, még? Épp
június volt – Jósvafő,
s kővé vált ősi
jóspapok közé, a föld
jonhába együtt
ereszkedtünk alá, még
ifjú költőkül,
s a tárnák halhatatlan
titkai közt, lent,
izzadó sztalagtitok
s dermedt gejzírként
föltörő sztalagmitok
útvesztőiben
megfogadtuk: rendhagyó
dalnokversenyre
hívjuk egymást, ha fényre
följutunk a föld
alól mi még – szonettben,
időmértékben,
antikos vagy bármilyen
más formában majd
szóba zárjuk ezt a zord
csodát, a néma
Mundus Subterranaeus
cseppkővilágát,
lelkek barlangrendszerét,
a víznyelő, vad
Acheront, a Styx rideg
szomját, felejtés
rejtező patakjait,
vakon kanyargó,
láthatatlan partokat,
lakatlan tornyok,
kormos kristálytemplomok,
kolosszusok dőlt
termeit, óriások
sziklacsarnokát,
s minden színét az árnyak
boltozatának,
hol képzelet lebegtet
oszloprendeket,
Palmyra és Libanon
omladékait
hatvanhétezer év tűnt
pillanatában –
húsz éve, már húsz éve
tán, emlékszel-e,
barátom? Én azóta
sem tudtam semmit
írni a mélységekről –
csak álmaimban
érzem: lent maradtam én,
a föld méhében,
más világok kezdetén,
megszületetlen –
barlangok szája rág, holt
bálványok foga őről.
2.
Szájüreg éjén
csontház, mészkőfogsorok –
istenek éhe,
tűzhelyek fölött szószék
fonákja izzik –
ősnyelvek meanderén
triászi törmelék zúg.
3.
Húsz éve már, húsz
éve múlt – alászálltunk
kőrengetegbe,
még emlékszel-e? Tenger
húzódott vissza,
hőkölt megint magából
önmagába – rég
kihátrált, már csak megtört
teremtményeit
őrzik az ősnyomatok –
algák, medúzák,
szépiák, csigák mind csak
volt élőlények,
véletlen betűk, jelek –
csupasz kövek hűlt
bőrén jól olvashatók –
szavak rőt húsa
szétragyog, mint megfagyott
vízesés – leront
sötét robajjal a lét
alagútjain,
sárkányfejek torkán át,
krokodilszájak
korridorjain zúdul
mély hullámkagylók
érdes semmijébe… Tört
cserépedények,
tigriskarmok, csontvázak
feküsznek arccal
föld felé, s a föld fölött
sem tudható, mi
tombol épp – új fénykorszak,
újabb őstörténetek?
(2011 november)
Markó Béla: Aggteleki dalnokverseny
Kovács András Ferencnek
1.
Így kellene talán a verset írni,
évszázadonként egy-egy szótagot
elejteni, s ha végre felragyog
a papíron, hát újra szóra bírni
egy újabb évszázadnyi csendet,
nem pazarolni: lassan, fukarul
egy-egy verslábat lépni konokul,
csak amennyit egy emberélet enged,
s ha nem te, majd más, úgyse számít, hogy ki
fogja végül is napvilágra hozni
a kész művet, amelybe valaki
Neanderthalban egyszer belekezdett:
folytasd néhány betűvel a szonettet,
amelyet sohasem fogsz hallani…
2.
Én majd egy cseppkőbarlangban lakom,
sötét, formátlan tó lesz ablakom,
nem látok onnan soha semmire,
csak a világ mélységes mélyire,
nézem, hogy cseppenként szüli a kő
a követ, mint halott, ha körme nő,
mint egy végképp lelassult szervezet,
s már én is az leszek: csak szerkezet,
hiszen az élő s holt anyag között
nincsen különbség, s míg fejem fölött
fel-le ugrál a fű: sarjad s rohad,
millió év kell, hogy bár egy fogat
növesszen lent a szörny, de életét
nem félti: éli saját tetemét.
(1992)
