Egy derék embernek jóvoltából vezércikket írhatunk – magunkról. Egy derék ember szerencsés inspirációjának jóvoltából. Pálfi Antal ez a derék ember. A neve ismert és becsült már. Az idea, melyet neki egy szerencsés perc diktált, nem világrengető, de végtelenül igaz és okos. Olyan, ami voltaképpen nem új és mégis ismeretlen. Olyan, amilyen kontempláló, föllángolni tudó, becsületes lelkekből szokott kifakadni. Ezek a legértékesebb, legbecsületesebb ideák mindig. Pálfi Antal, aki valósággal szerelmes az ő pátriájába, s az idegenből ide gondol reánk, a mi lépéseinkre, a mi jövendőnkre, s aki a fölös obulusait is elküldi szerelmes szívvel az ő szegény pátriájának – megemlékezett a sajtóról most. Ugye, hogy természetes és mégis csodálatos dolog ez? Mert a sajtó a levegője egy kultúrtársadalomnak, benne és általa élnek az emberek. Ám minálunk még csak annyiban tartják levegőnek a sajtót – hogy nem látják meg. Pálfi Antal meglátta s jól látta meg. Az irodalom és kultúra nagyváradi egyesületének a szemüvegén. Tiszta jó üveg, csak kevesen használják. Pálfi Antal meglátta rajta, hogy a kultúra és irodalom szolgálatában a sajtó jár elől. A sajtó ír, bírál, agitál, toboroz. Sőt specialiter ez egyesületben a belső szellemi produkciót is a sajtó végzi. Ám azért a Szigligeti Társaság nevében Szegeden kellett megemlékeznie valakinek a nagyváradi sajtó nagy kulturális eredményeiről, jelentőségéről.
Úgy tudjuk, a levelét nem olvastuk, hogy Pálfi Antal kétszáz koronát küldött Rádl Ödönnek, a Szigligeti Társaság érdemes elnökének. Pályadíj ez az összeg, s mint halljuk, évenként fogja kitűzni Pálfi Antal. Ezt az összeget minden évben egy-egy nagyváradi újságíró fogja kapni, akit talentumosnak, érdekesnek, munkásnak és érdemesnek fognak e díjra ítélni.
Kétszáz korona nem nagy summa. De mennyire megnöveszti a nagy cél, amit szolgál. Ez a kétszáz korona mementó lesz, hogy a kultúra jegyében a sajtóval illik tartani, hogy az irodalom a magyar talajban együtt tenyészik a sajtóval, s ígérete, jele egy jobb jövendőnek, mely látni és értékelni fogja tudni egy-egy izmosabb, eredetibb s erősebb újságíró egyéniség nagy társadalomformáló szerepét. Íme, milyen nagy összeg ez a kétszáz korona!…
Pálfi Antalt szerencsés inspiráció szállotta meg, s a tegnapi nap eseményét nem a politika, nem a vér és a szenzációk többi bányája adta, hanem egy derék szegedi – nagyváradi.
A sajtó sajtó. Mindegy, ha szeretik, ha nem szeretik, ha dicsérik, ha bántják. A sajtónak a jégeső sem árt. Egy francia akadémikus mondta. Tessék megjegyezni: akadémikus:
– Írjatok, fiúk. Írjatok bátran bármit. A sajtó magamagát korrigálja meg. Nincs egyetlen leírott sor sem, még ha a sötétséget szolgálja is, mely ne világosságot terjesszen. Írjatok jól, rosszul. Írjatok Minden írás becses, és hajtja előre a világot.
És így van. És mégis a hitnek ez olimpuszi magasságában sem közönyös egy dolog a sajtónak: megértik-e? A magyar társadalom meglehetősen sivár képű. De új abban mintha színesednék, gazdagodnék. Az új idők egyik kis jelének tartjuk a Pálfi Antal megemlékezését is…
Nagyváradi Napló 1903. február 4.
