Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Ady Nekünk Mohács kell (1908) című versét Benedek Marcell (1885—1969) „fordított Himnusz”-nak nevezte a Kölcsey-vers áldáskérésével szembeni verés, büntetés kérése miatt. A magyarság ostorozása azonban összefonódik az egyén, a beszélő büntetésével, folyamatos bűnhődésével is (2. versszak). A lírai alany azonosulása „fajtájával” teljes, tehát nem állítja szembe magát, nem emeli ki önmagát közösségéből. Ez a sorsazonosság teszi jogossá és indokolja a beszélő keserűségét és a büntetés kérését. Mintha azt is sejtetné a költemény, hogy az örökös, meg nem szűnő könyörtelen büntetés az egyetlen lehetőség a „túlélés”-re. Amíg van kit büntetni, amíg lesújthat ránk Isten haragja, addig élünk, addig nincsen végünk. Az ős Kaján kétségbeesett felkiáltásával – „Mit ér az ember, ha magyar?” – a Nekünk Mohács kell rezignált kijelentése – „Én magyarnak születtem” – áll szemben. Az ős Kaján-beli, az egyéni sors, az identitás szorongató kérdését „megválaszoló” kijelentés azt is jelzi, hogy az egyénnek föl kell vállalnia „Isten-verte” magyarságát, az egyén életében nemzete sorsának, végzetének van meghatározó szerepe.
Benedek Marcell (1885—1969): író, irodalomtörténész, műfordító
