Magyar jakobinus dala
Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?
Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?
Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?
Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?
Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.
Ady és Jászi
Ady forradalmi verseinek és általában politikai költészetének jelentőségét elsőként (és máig tartó érvénnyel) a nagyszerű barát és harcostárs, a Huszadik Század és a magyar polgári radikális mozgalom vezéregyénisége, Jászi Oszkár (1875-1957) határozta meg.
„Valódi paraszti és valódi proletárérzelmek viharzottak itt fel a grófok, uzsorások és kitartottjaik ellen – írta Jászi 1914-ben. Az igazi forradalom szele süvöltött itt, nagy, szent, zsoltáros komolysággal… De Petőfin is túlmegy… amikor fölfedezi »nemzetiségi« mostohatestvéreinket”.
Az utolsó mondat az akkori hivatalos magyar politika neuralgikus pontjára mutatott rá: a nemzetiségeket az államalkotó, „uralkodó” nemzet fölényével, sőt birodalmi öntudattal kezelte, pontosabban kezelte le.
Ady kivételes politikai érzékét bizonyítja, hogy a nemzeti vakság, a birodalmi szédelgés korában összefogást hirdetett az elnyomott nemzetiségekkel: „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?”
A Magyar jakobinus dala – mint azt a címben szereplő, a nagy francia forradalom óta a radikális és következetes baloldali politikát jelölő jakobinus nézőpont is jelzi – egyszerre sorolható a magyarság-versek és a forradalmi költemények közé: a hivatalos magyar nemzetiség-politika gyökeres megváltoztatása nem volt elképzelhető egy forradalommal felérő fordulat nélkül.
Ugyanakkor a cél éppen a magyarság nemzeti megújulása, társadalmi-kulturális fölemelése. Ezt remélte Ady elérni a forradalommal; mint Az új Kísértet című versében (1910) írta (a cím a Kommunista kiáltvány híressé vált első mondatát idézi): „Ezt az egyetlen Kísértetet / Nem tudom könnyen elhessenteni: / Magyar vagyok s keserű sorssal, / De édes daccal harsogom, hogy / Ez: van s nincs itt más semmi.”
Adynak nemcsak az országot vezető rétegektől kellett elvitatnia a nemzeti ügy képviseletét, hanem meg kellett küzdenie azzal a munkásmozgalomban széles körben elterjedt szemlélettel is, amely a nemzet érdekeit lebecsülte: „Miközben lerombolta a kiskirályok, a szolgabírák és az uzsorások hazának csúfolt érdekszövetkezetét – írta róla Jászi –, nagyszerűen káprázatos látomásokkal újraalkotta a munkások, a parasztok, a dolgos emberek hazáját. Ha a magyar forradalom ma nem toporzékol tehetetlen dühvel a kizsákmányoló haza ellen, ha kezdjük érezni e földnek melegét és a benne szunnyadó csírák vigasztalásos fakadását, ha nem a haza ellen, hanem a haza megváltásáért küzd a kitagadottak serege: azt elsősorban ennek a kevély magyar nemzetrombolónak köszönjük.”
Az új Kísértet
Új Kisértet jár, harsog a hír,
Ki jött nem éjfélkor, de nappal,
Dacosan viselt, vörös és szép,
De még az Úristen előtt sem
Levehető sisakkal.
Jelenéseit én hallgatom,
Szóbeszédjét sok, henye főnek,
De már tudom, hogy kiről van szó:
Nagy jöttéről és ittlétéről
Az én szent keritőmnek.
Hogy szeressék, ezt tán tiltja is,
Mert ő nem számit úri szemre,
De nagy szeretettel átadja
Magát és Kisértet-mivoltát
Bármilyen küzdelemre.
Sokszor találkoztam vele már,
Vitáztam vele, verekedtem,
De ha elhagytam talán százszor,
Ezerszer tértem vissza hozzá
S mindig szerelmesebben.
Ez a nagy, nappali Kisértet,
Ki szemet lefog, agyat kábít,
Ráborul minden tisztes szívre
S érezteti: hatalmasabb, több,
Mint itt akárki másik.
Ki csak percnyi becsülettel él,
Éli ezt a silány világot,
Beismeri búsan, miként én:
Kisértetet, kisérendőbbet,
Soha, sohase látott.
Mindent elvesztünk, én már tudom,
E tétova, szomoru földön,
De mezét ez új Kisértetnek,
Vörös mezét vígan és újból,
Újból magamra öltöm.
Ezt az egyetlen Kisértetet
Nem tudom könnyen elhessentni:
Magyar vagyok s keserű sorssal,
De édes daccal harsogom, hogy
Ez: van s nincs itt más semmi.
Semmi, mint ez új Kisértetünk,
Melytől rengve fél gyönge elme,
Félnek obsitosi a Multnak
S akit kisér fiatal útján
Az aggottak félelme.
Hajh, megutáltam az életet,
Lelkem csatákban összelőtten,
De lelkem és e bús, magyar föld
Új Kisértetét várva várja
S itt piroslik előttem.
Az én Istenem sújtsa le azt,
Ki e hitet kétli, gátolná
S akit az új Kisértet kisért,
Kapja meg a csodát, megváltást,
Istenem hozza hozzá.
