Ady Endre: Egy kis séta
Vasárnap délután munkaszünet van, tessék egy kis sétát tenni. Megmondjuk azt is, hogy merre. Amerre mi ma jártunk.
Közeledik a május. Zöldellő és virágos fák csalják úgyis az embert. Tessék sétálni a Schlauch-park, no meg az úgynevezett kanonok-sor felé.
A kétfejű sas a püspöki székesegyházon ne botránkoztasson meg nagyon senkit. Ezt a nyomorult kényszerűséget már úgy látszik, hogy düh nélkül kell tűrnünk.
De nézzék meg a kanonok-sort, s gondolkozzanak…
Az előkelő, feszengő jómódról valló paloták redőnyei le vannak bocsátva. Lakosai a legmihasznább, legingyenélőbb emberek. Aki dolgozik közülük, az nincs is itt. Wolafka például dolgozik. De hogy? Felekezeti harcot, forradalmat szít a kálvinista Rómában. Az a nagyváradi hájú, kövér pap, aki csupa erő és vér és fanatizmus, többet árt a magyar társadalomnak s a magyarságnak, mint kilencven szocialista agitátor s ezer kétfejű sas. A többi is egytől egyig, mert hasztalanul vonják el ezer és ezer éhezőtől a kenyeret.
Röviden: ez a kanonok-sor.
Sétáljanak aztán el bármely külvárosi részbe. De erősítsék meg a szívüket. Mert nyomort, bűnt és piszkot látnak. Meglátják, hogy mennyi nyomort lehetne enyhíteni, s mennyi könnyet letörülni a kanonok pénzével.
Ha ezt meglátják és átgondolják: eredményes volt a vasárnapi séta…
Nagyváradi Friss Újság 1901. április 22.
Ady Endre sajtópöre a törvényszék előtt
Ady Endre: A nagyváradi káptalan tisztessége
A nagyváradi latin szertartású káptalan főtisztelendő, nagyságos és méltóságos tagjai gratulálhatnak önmaguknak. Mától kezdve nincs köztük „mihaszna”, nincs köztük „ingyenélő”. Ítéletben kimondta a tekintetes törvényszék…
A tekintetes törvényszék bölcs bíráinak ítélete előtt meghajlom, meg kell hajolnom. Csupán fellebbeztem ellene. Az ő ítélkezésükhöz nem lehet, nem szabad az én szavaimnak férkőzni.
Tessék egyebekben örvendezni tisztelt reakció!… Ez fényesen, szépen sikerült. Hejh, de pompás előrelátással csinálták is meg azt az új sajtótörvényt!… Fiatal, túlontúl becsületes hitű, butaságok ellen küzdő, kis újságíró cikket ír, amelyben azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy a Káptalan-sornak nem mindegyik lakója teljesíti hivatalát krisztusi szellemben. Hatalmának, tradicionális nimbuszának, tekintélyének egész súlyával ráfeküsznek ezért azok, akiknek kedvez a reakció első beharangozója, az új sajtótörvény, mely ebben a szerencsétlen országban az egyetlen szabad institucióra, a sajtóra is rámérte a halálos csapást… Három nap? Jó, hogy akasztófára nem kerültem. Köszönöm Erdélyi exminiszter úréknak, hogy eddig egyelőre mégsem mentek volt el.
Tudja Isten, egy darabig az forgott az eszemben, hogy nem szúrok meg többet a tollammal senkit. Sem hájas kanonokot, sem feudális pisztolyos urakat, senkit, de senkit… Mért legyek én őrült spanyol Kisázsiában? Menjen minden visszafelé! Mikorára odaérünk, hogy ismét omnes Lutherani comburantur – már én tán befejezem kis játékaimat. Ellenben addig nem törik be a fejemet, s nem élek a Nagy Gézáék rabkonyháján. Szükségem van nekem erre?…
…Hát szükségem van. És egyelőre nem kívánom az eszemet csöndes sutra tenni, sem tisztességesebb országba kivándorolni. Nekem megvannak a magam törvényei, ezek kedvéért kiállom a dicsőséges magyar államét is.
Egyébként sok fényes rehabilitáló ítéletet kívánok még minden káptalanoknak. Sajnos, nem ígérhetem meg nekik, hogy jövőre már nem zárhatnak el. Még egyszer-kétszer tán útjukban leszek.
Ady Endre
NN 1901. december 19.
Jegyzetek
Az Egy kis séta c. ápr. 22-i cikk miatt indított sajtóperről van szó. – Erdélyi exminiszter: Erdélyi Sándor volt igazságügyminiszter, aki megszigorította a sajtótörvényt. – omnes Lutherani comburantur: minden lutheránust el kell égetni – Nagy Géza: ügyész, aki a vádat képviselte Ady ellen, éspedig – mint az alábbi tudósításból kitetszik – rokonszenvvel Ady iránt.
A tárgyalás lefolyásáról a Nagyváradi Napló ugyanaznap a következő tudósítást közli:
A nagyváradi törvényszék délelőtt ítélkezett abban a sajtópörben, melyet a nagyváradi káptalan tagjai indítottak volt Ady Endre ellen. Ady Endre, a Nagyváradi Friss Újságban cikket írt volt ez év áprilisában. A cikket egy sétán szerzett impressziója diktálta. Ez impressziót a dúslakodó fényes Kanonok-sor s a külvárosok rettenetes nyomorának kiáltó kontrasztja szülte. Enyhe volt a cikk. Sokkal enyhébb, mint amilyet radikálisabb tollak nap-nap után megírnak. A cikknek amiatt a passzusa miatt, mely a Kanonok-sor lakóit mihasznáknak és ingyenélőknek nevezte, a káptalan sajtó útján elkövetett becsületsértés címén bűnügyi feljelentést tétetett Frankó Endre ügyvéd által a cikk írója ellen, aki gyorsan megnevezte magát. Az ügyészség várakozás ellenére elvállalta a vádat. Erre Ady Endre dr. Dési Gézát kérte föl védőjéül.
Tegnap volt tehát a tárgyalás. Maga Nagy Ferenc törvényszéki elnök elnökölt, Csulyok Béla és Máthé György voltak a szavazó bírák. A vádat Nagy Géza dr. képviselte.
Ady Endre védőjével, dr. Dési Gézával jelent meg. Frankó Endre, a magánpanaszosok képviselője, a tárgyalás elején kijelentette, hogy amennyiben az ügyész kegyes volt a vádat elvállalni – ő lemond ezúttal minden szerepéről.
Kihallgatták a vádlottat. Elmondta feleleteit az általános kérdésekre.
– Bűnösnek érzi magát? – kérdezte az elnök.
– Nem. Egyéni tisztességében és becsületében a panaszosok közül senkit sérteni nem akartam. Egy intézményről akartam nagyon teoretikusan véleményt írni. Megírtam pedig becsületes hittel és impresszióval. Ezt az impressziót pedig a Kanonok-sor és a nyomorult külvárosok rettenetes kontrasztja szülte bennem.
Bizonyításra nem volt szükség. Hamar végzett a törvényszék. Nagy Géza ügyész föltűnően rövid beszédben szigorú ítéletet kért.
Dési Géza dr. állott szólásra. Dési Gézáról, aki lapunk élén áll, s így beszédére dicsérő jelzőket nem használhatunk – mindenki tudja, hogy a szónak mestere, de tegnapi beszéde valósággal reveláció volt. Himnusza a szabad szónak és írásnak s a törvényeknek, melyek a törvények felett vannak. Rögtönzött volt a beszéd, s így csak hatásának gyönge képét rajzolhatjuk meg. Védence nem bűnös – ezt az igazságot öltöztette föl az érvek, a meggyőződés, a szóharc s a költői emelkedettség csillogó ruháival. Megdöbbentő erővel csapott az ügyész azon mondására, hogy a lap, melyben az inkriminált cikk megjelent, gyengébb intelligenciájú s könnyen befolyásolható emberek olvasott lapja. Így nem klasszifikáljuk a lapokat – kiáltott! A lapot nem kiváltságos osztályok számára, nem az előkelő világnak, a felső tízezernek, nem az ügyészeknek csináljuk. A lap mindenek felett áll: a nyomtatott papír az egész haladó világé, s nem nagy urak, kiváltságos lények életével, passzióival foglalkozik, hanem fölvilágosítással, nemesítéssel és az előítéletek lerombolásával. A vádlott cikke egy több évezredes harcnak gyönge visszhangja. Ez a harc az emberi nyomorúságnak a harca a dölyfös, tunya jólét ellen. Ezt a harcot el nem dönti a törvényszék, de el fogja s el kell döntenie – hisszük és reméljük – a jövendőnek. És hisszük és reméljük, hogy a vádlók lesznek a vádlottakból, s a vádlókból vádlottak. A cikk írója, kit a szabadelvű közvélemény máris fölmentett s becsül, azt tette, ami kötelessége. Megnyílt a szíve az emberi nyomorúság előtt, s megírta, amit a szíve diktált. Dehogyis akart becsületet rabolni. Az „ingyenélő”, a „mihaszna” nem bánt becsületet. Örök vágya, célja az emberek nagy részének a harmonikus jólét, az ingyenélés és mihasznaság pedig a világon a legnagyobb urak előjoga, amihez görcsösen ragaszkodnak. Sem egyéneket, sem a rendet – aminek fölhozásával az ügyész paradoxont mondott – nem sértette a vádlott. Egy embert sértett, az az egy nem mert eljönni. Wolafka püspök ez, Debrecen zavargó plébánosa, kivel szemben igenis elhoztuk volna ide minden bizonyítékainkat. Beszédje végén fölmentést vagy legrosszabb esetben enyhe ítéletet kér.
Nagy Géza nagyon hosszasan replikázott. Elismerte, hogy a vádlott újságírói intaktsága közismert. De a jelen esetben – úgymond – lelkiismeretlen volt. Szólt a kanonokok jótékonyságáról, aggkorukról stb.
A viszontválasz Dési Gézának egy újabb nagy beszédre adott okot. Sorra cáfolta az ügyész vádjait. A dúslakodó s szánalmat kérő agg kanonokokkal szembeállította a szennyben, piszokban sínylődő szintén agg munkásokat s a negyvennyolcas napok félisteneit, kik közül sokan csak napról napra tengnek. Kiemelte a boldog emlékű Nogáll püspök, Fraknói és Winkler püspök nemes munkás életét és jótékonyságát. Nem az ilyen kanonokok ellen írt a vádlott. Majd hatalmas válasza után újra fölmentést kér.
A vádlott nem kívánt a védő beszéde után mit sem szólni. A törvényszék majdnem egy óra múlva hirdette ki ítéletét, mely Ady Endrét a b. t. k. v. 91-ik enyhítő szakasza tekintetbe vételével vétkesnek mondja ki, s háromnapi fogházra és 10 korona pénzbüntetésre ítélte. Egyben kötelezi az ítéletnek a lap élén való közlésére.
Valóságos konsternációt keltett a váratlan szigorúságú ítélet. Senki, láthatólag az ügyész sem gondolt ilyen szigorú büntetésre. Kisebb pénzbüntetést várt mindenki. Az ügyész megnyugodott, a vádlott s védője több flagráns okból föllebbezést jelentettek be. A töményszék e föllebbezést elfogadta, s így az ügyben a nagyváradi tábla fog majd ítéletet hozni.
Az ítéletet az Ady-káptalan ügyben városszerte tárgyalták tegnap. A különböző véleményekben három érdekes szempont dominál. Az egyik a sajtószabadság nagy veszedelme. A másik, hogy ebben a reakcionárius időben a középkori épülésű tekintélyekhez ujjal sem szabad érnünk. A harmadik szempont a legérdekesebb s legmegdöbbentőbb. Hogy én neked Kovács Pál vagy Szabó István szemedbe vághatom az ingyenélő és mihaszna címet, pedig te esetleg törött markú munkás ember vagy, de a nagyságos és méltóságos urak minden kis érzékeny ízét, podagráját kímélni kell. S mindenki megegyezett benne, hogy újabb szomorú adattal szaporodott a magyar haladás és demokrácia mivolta…
Az ítéletet 1902. máj. 22-én a nagyváradi ítélőtábla jóváhagyta. Az erről szóló tudósítást l. Az ingyenélés c. 1902. máj. 29-i cikk jegyzetében (AEÖPM III. 335.)
A Kúria 1903. márc. 5-i dátummal az ítélet ellen benyújtott semmisségi panaszt elvetette.
Ady 1903. jún. 6-án vonult be a nagyváradi kir. ügyészség fogházába. L. erről A börtön filozófiája c. 1903. jún. 9-i cikket.
Ady Endre: A börtön filozófiája
Az I. fogházépület D. osztály 18. sz. cellából pompás a kilátás. Ajánlom ezt a cellát mindazok figyelmébe, kikkel apróbb kriminális balesetek történhetnek. Igen barátságos kis cella is egyébként. Én úgy kerültem volt bele, hogy Krisztus méltóságos és nagyságos szolgái kicsit módosítottak egy krisztusi doktrinát. Én megdobtam őket kemény szavak kövével, s ők rabkenyérrel dobtak engem vissza. Szolgálják jövőre is híven és békében a Mestert. Valóban én nem haragszom reájuk. Bölcs könyveket olvastam itt a cellában. Az evolúció tanulságait tárta elém mind. Nincs kikre haragudjam… Sok nyugadalmat tud adni három júniusi nap, ha vasrácsokon keresztül néz az ember a künt levő dolgokra, melyeket a három nap alatt legtöbbször csúnya hűvös eső pacskolt.
Mélységes, különös izgató és mégis megnyugtató ez a világ itt. Szinte emberibb, érdekesebb és mindenkihez közelebb fekvő konklúziókkal traktáló, mint amilyeneket Gorkij „Nachtasyl”-ja mutat. Csaknem beleszerettem a földi juszticiába e három nap alatt. Milyen kielégítő, milyen kiegyenlítő, milyen bölcs a hatalom!… Milyen imponáló erővel s nyugalommal vágja el a kauzalitások sorát. Egyet fordít a kulcson s adieu emberség, természet, determináció!… Az a bolond ötlet tartott ébren az egyik rab-éjszakán, vajon nem úgy lehetne-e csak az emberiséget örök gyötrelmétől megváltani, ha börtön-mintára rendeznők be az emberi társadalmat? Nem tagadom: ez az ötlet még most is tetszik nekem, s nem tartom úgy magamban nagyon bolondosnak. A guillotine nem vált be, a lámparúd sem, a bomba sem, a gyilok sem – a bibliáról, koránról stb. nem is szólván. Hátha a börtön beválnék?… Mindenesetre nagyon helyesen az újságírón kell a dolgot kipróbálni. A modern társadalom az újságíróból vagy a zsidóból szokta szelni a Volta-féle békacombot. Camille Desmoulins az új emberi társadalom pairjeinek nevezi az újságírókat már a francia forradalomkor.
No, mégiscsak jobb dolguk volt a régi társadalom pairjeinek. Így rémlik nekem. Azaz pardon. Az új társadalom, melyet Camille Desmoulins már 1790-ben látott, még mindig nem született meg. Ellenben a canaille címet még könnyebben megkapja ma az istentelen firkonc népség, mint anno konvent. Hogy mi a manónak kellett nekem 1877-ben világra jönnöm! Ha már muszáj volt ez a jelentkezés s nem késhetett egy becsületes, esztétikus bölcs kultúrtársadalom evolucionálásáig (annyi elégtétellel tartozom magamnak, hogy ezt a szót minél sűrűbben füstöljem most a Somló heccek aktualitása révén a klerikális orrok alá), legalább történt volna nemes diósodi stb. Ady (recte Ódy) Dávid, Bálint, Barla stb. idején, míg el nem úszott volt Menyő és még egypár falu. Jussom lett volna gőgösnek, kegyetlennek és butának lenni.
No mindegy. Az a fő és némiképpen vigasztaló, hogy a világ, az élet sohsem volt, lehetett, lesz és lehet érdekesebb és idegpusztítóbb, mint ma. Három rab-napomnak ez volt a vissza-visszatérő axiómája. Néhány száz év múlva, ha kész lesz az übermensch, aki nem éppen olyan lesz, mint amilyennek Nietzsche kigondolta, nem élhet át majd olyan érdekes dolgokat, mint mi. Én bennem, lámcsak, éppen most születhettek ilyen börtöngondolatok.
Irigyelem mégis azt a fiatal szocialista agitátort, aki tegnap óta rabkollégám s akit – látom az ablakomon – most éppen levegőt színi bocsátották le a bűzös udvarra.
Szent Gondolkozás!
Milyen boldog az az ifjú ember. Vad és fanatikus. Hívő. Most fölnéz az egyik börtöntetőre, s én esküszöm, az jut eszébe, hogy húsz év múlva erre is kitűzik a vörös lobogót.
Csupa ex-nótáriusokkal vagyok cella-sorban. Egykori tirannusai a falvaknak most csöndesek, sápadtak, fáradt nézésűek. Egy közülük kiválóan tragikomikus alak: megmaradt a pocakja. Egyébként nem érdekesek. Az a két csavargó – velem szemben – jobban izgat. Még nem ítéltek fölöttük. Raboltak, s isteni furfanggal tagadnak. Tovább a cellákban asszonyok kuslognak. Többnyire vének és piszkosak. A legérdekesebb kollégákról csak híreket kapok. A híres dandy evő uzsorás a kórházban káromkodik például. Általában csak a szürkeségek a sűrűn láthatók, akár odakint a világban. Ám tudom mégis és izgat a tudat, hogy nagy bűnökkel alszom egy födél alatt.
Áldassék végül a vörös női pongyola. Az arcot egyszer sem láttam. Polgári udvar feküdt az ablakom alatt. Ez a vörös pongyola s egy csengő női hang, tették előttem leggyakrabban kívánatossá a külső világot. Néhány óra még s kirobogok e tisztára súrolt, kulcsos, rácsos, bölcs és nyugalmas szállásról. Aztán nyargalászva, izzadva álmodhatom tovább. Szép a bér. Piros és más színű pongyolák, melyek megszűnnek értékesek lenni, mihelyst ledobódnak. Egy darab kenyér, mely talán nagyobb lesz, vaj lesz rajta, de nem okvetlenül. A gondolkozás gyönyörűsége végül, melynek eredménye egy magányos cella, már bizonyosabb.
Hát nem szép dolog ma élni?…
Nagyváradi Napló 1903. június 9.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
A Nagyváradi Napló Nagyváradon 1898. október 1. és 1934. január 4. között megjelent politikai napilap, amely a város újságírása történetében az addigi egyik legmozgalmasabb szakaszt jelentette.
A liberális napilap állandó ellenzékiséggel volt jelen a 19. század végi sajtópiacon. Olvasóit a demokratikus szellemiség megőrzéséről biztosította. A Nagyváradi Napló kiadója és egyben laptulajdonosa Fehér Dezső volt. Célközönségnek, a város polgárságát tartotta, ugyanakkor a zsidóság érdeklődési körét is igyekezett lefedni. Hamarosan hatalmas sikerre tett szert a napilap és bizalommal tekintett a századfordulóra.
Az őszinte hangot kedvelő Ady hamar beilleszkedett az új szerkesztőségbe és hatalmas lendülettel vetette bele magát a munkába. Több témakörben is írt cikkeket, de a legtöbbet a társadalompolitika és a nemzetiségi kérdés ügyeivel foglalkozott. Írásaiból a nagyváradi politikai élet korrajza tárul elénk.
