Meghalt pénteken a leguniverzálisabb – és globálisan legismertebb – kolumbiai festő, Fernando Botero. Kilencvenegy éves volt.
Magát a „legkolumbiaibb kolumbiai festő”-nek nevezi. Nemzetközi hírnévre akkor tett szert,
amikor 1958-ban első helyezést ért el a Salón de Artistas Colombianoson.
Festményeit nagyobb múzeumok és magángyűjtők gyűjtik.
Az ország kormánya háromnapos nemzeti gyászt rendelt el. (Csakúgy, mint legutóbb, lassan tíz éve, 2014-ben, Gabriel García Márquez, a világhírű kolumbiai író halálakor.) Több állami vezető fejezte ki részvétét a kolumbaiaknak.
Az El Espectador bogotái újság ezzel a duci-narancsos képpel búcsúzik tőle.
Botero Kolumbia világszerte ismert és kedvelt festője és szobrásza. Fiatalon elköltözött hazájából, igazi világpolgárként számos országban élt és alkotott, legtöbbet Olaszországban, Pietrasantában, egy kis toszkánai faluban, a „birtokán”, illetve Monacóban, ahol Rainier herceg műtermet ajándékozott neki a tengerparton. A halál is itt érte – eltemetni viszont Toszkánában fogják, pár hónapja elhunyt felesége mellé.
Botero alkotásait ismerem – és szeretem – legjobban az egész képzőművészetben; a fő ok személyes: több éves bogotái tartózkodásom alatt minden hivatalosan odautazott vagy odatévedt magyart elvittem a volt pénzverdébe, mely – a Kolumbiai Nemzeti Bank szponzorálásával – modern bemutatóközponttá alakítva (Botero Múzeum) ad otthont a névadó által adományozott többszáz értékes műtárgynak, köztük a Maestro mintegy száz festményének és grafikájának, valamint kis(ebb)plasztikájának.
Szülővárosának, Medellínnek, legalább ennyi képet ajándékozott, és nagyszámú köztéri szobrot. Szobrot kapott Cartagena de las Indias, a csodaszép karibi város is (ahol García Márquez is élt). A világ számos (fő)városában találkozhatunk Botero monumentális alkotásaival. Szinte mindenütt (így tavaly Budapesten is) művészetkedvelők tömegeit vonzották a kortárs kolumbiai művész kiállításai. Alkotásait igen magas árfolyamon jegyzik… A budapesti Szépművészeti múzeum is kapott ajándékba egy értékes képet.
Legalább harmincszor vezettem végig vendégeket a Botero Múzeum termeiben; egyszer sem untam, állandóan találtam valami újabb gyöngyszemet. Midig úgy éreztem magam odabenn, mint egy teljesen más világban: az elhízottnak tűnő buja-vidám-szomorú nők, férfiak – és állatok, növények – megnyugtattak, a lekerekített formák, vonalak elvették a kinti darabos valóság sértő-bántó éleit, a babaszerű óriások egy élhetőbb világot népesítettek be, csakúgy, mint a hatalmas bikák-lovak-macskák-galambok-verebek. Ők tűntek szimpatikusabbnak – és sokszor szebbnek is – a való világnál. Ez a „duci univerzum” azt is megfogja és elbűvöli (és nem elijeszti), aki nem különösebben kedveli Boterót és művészetét.
Sosem festettem le vagy formáztam meg szobornak kövér embereket – ezt nehezen hiszik el nekem, pedig így van – nyilatkozta nem egyszer a művész. – Csupán mindig fölnagyítottam, mintegy felmagasztaltam a terjedelmet és a formát. Kiskoromtól ösztönösen vonzott a bőség, a nagyság agresszivitása, a formák erőszakossága – azóta gyártom ezeket a kerek figurákat, magam sem tudom, miért – tette hozzá.
Mario Vargas Llosa perui író nyugodt és pazar bőségnek jellemezte az eltúlzott kiterjedésű ám érzékeinkkel jól felfogható boterói világot. Ahogy rámutatott: minden művészetnek szerves része ez a bővelkedés, még ha úgy tűnik is, hogy néha mértéktelenül el van túlozva színekben, formákban.
Botero távoztával mindenképpen szegényebb lesz szép virtuális világunk, ha a duci szobrok és képek velünk maradnak is örökre.
