Alig fél év van hátra a 2027-es francia államfőválasztásig, de már most világos: a franciák 1962 óta még soha nem viszonyultak ennyire negatívan az ország legfontosabb politikai döntéséhez, miközben a francia sajtó a Nemzeti Tömörülés (NT) jelöltjét tartja legesélyesebbnek. De vajon már most eldöntött tény, hogy Marine Le Pen lesz a 2027-es elnökválasztás nyertese?

A kérdés már csak azért is jogos, mert a francia elnökválasztás első befutójára legalább olyan nehéz fogadni, mint – teszem azt – a Galopp Magyar Derbyére. 1995-ben például januárig a lapok Edouard Balladurt hozták ki legesélyesebbnek, mégis Jacques Chirac lett az elnökválasztás győztese. 2002-ben is sokan tippeltek Lionel Jospin miniszterelnök győzelmére (de végül nem ő, hanem – a francia közvélemény nem kis megrökönyödésére – Jean-Marie Le Pen jutott be a második fordulóba). 2016 kora őszén úgy látszott, több fejhosszal Alain Juppé vezeti a futamot, mígnem 2017 februárjában François Fillonnak sikerült elébe vágnia. Végül, miután a Mediapart megszellőztette a volt miniszterelnök különböző visszaéléseit, az utóbbi mindössze 20 százalékot szerzett az elnökválasztás első fordulójában. A francia elnökválasztást ugyanis számtalan olyan tényező is meghatározza, amivel nem nagyon lehet előre kalkulálni.

Sok függ például attól, hogy milyen lesz a jelöltek végleges felállása, milyenek lesznek a jelöltek közti politikai erőviszonyok, milyen koalíciókat, milyen szövetségeket tudnak a jelöltek maguk mögé állítani, és – nem utolsósorban – sok függ attól is (főleg a második fordulóban), hogy a szavazók milyen motivációk, milyen politikai megfontolások alapján adják le szavazatukat. És ha igaz is, hogy egyes mutatók a konzervativizmus számottevő térnyerésére utalnak, az is igaz, hogy – ahogyan legújabb tanulmányában a választási szociológiával foglalkozó Vincent Tiberj is utal rá – nem minden mutató jelzi ugyanazt az irányt. Nagyon sok függ a választástól távolmaradók magatartásától. A távolmaradás ugyanis korántsem azonos a politikai vélemény teljes hiányával, sőt: biztosra lehet venni, hogy a „passzív honpolgárok” politikai értékei egyáltalán nem kedvezők a NT-re nézve.

*

A jövő évi elnökválasztás pillanatnyi állása ma legalább annyira foglalkoztatja a francia közvéleményt, ha nem jobban, mint a társadalmi elégedetlenség megnyilvánulásai. Ha most tartanák az államfőválasztás első fordulóját, a közvélemény-kutatások a következő eredményt valószínűsítik: Marine Le Pen 33 százalék, Jean-Luc Mélenchon 17 százalék, Édouard Philippe 15 százalék és Raphaël Glucksmann 13,5 százalék. Mindehhez érdemes hozzátenni, hogy bármennyire is a NT jelöltje áll az első helyen, a szélsőjobboldali párt növekvő népszerűsége furcsamód nem párhuzamos a róla alkotott kedvező vélemények erősödésével. És itt nemcsak arról van szó, hogy a párt mintha elérte volna azt a határt, amin túl már nem tud növekedni; mindez azt is jelenti, hogy a pártnak ismét valamiféle démonizálással (vagy ahogy a francia mondja, rediabolizációval) kell számolnia.

A Megzabolázhatatlan Franciaország (LFI) esetében árnyaltabb a kép: a pártnak továbbra is nagyon magasak a negatív mutatói, ugyanakkor a kedvező mutatók terén kisebb javulás tapasztalható. Lehet, hogy a NT egyre közelebb kerülése a hatalomhoz, ismét felébreszti a választók gyanakvását? Hiszen a NT „normalizációja” egyáltalán nem visszafordíthatatlan folyamat. Ráadásul a Marine Le Penre másodfokon kimondott ítélet, plusz a NT elnöke elleni antiszemita vádak is erősen megtépázták a szélsőjobboldali párt népszerűségét. Akárhogyan is, minden arra vall: minél közelebb kerül a NT a hatalomhoz, annál erősebbek a vele kapcsolatos félelmek és fenntartások.

*

Idén tavasszal a március 15-én és 22-én tartott helyhatósági választások eredményeiből sokan szintén az ország jobbratolódására következtettek. A Republikánusok megerősítették helyi beágyazottságukat, a NT-nek pedig sikerült több tucat várost (az ismertebbek közül Carcassonne-t és Tarascont) meghódítania, és így ma már a párt egyre kiterjedtebb önkormányzati hálózattal is rendelkezik. Mégis, a megfigyelők szerint a NT-nek a tavaszi választásokon mért eredménye messze elmarad attól, amit 2024-es választási sikere alapján remélhetett volna. Másrészt a Jean-Luc Mélenchon és Raphaël Glucksmann közti ellentétek könnyen oda vezethetnek, hogy a baloldal nem tudja majd képviseltetni magát az államfőválasztás második fordulójában.

Annyi azonban már ma is bizonyos, hogy 2027 tavaszán a honpolgárok csak rossz és kevésbé rossz között választhatnak. Annál is inkább, mivel a szavazók ilyen határozottan még soha nem utasították el a politikai pártokat. A DemoCIS elnevezésű egyetemközi kutatási program júniusban felmérést tett közzé: míg a válaszadók 63 százaléka kizárta, hogy a Megzabolázhatatlan Franciaországra (LFI) szavazzon, a NT-nek csak 53 százalékos volt az elutasítottsága. Egy másik – korábbi – felmérés öt jelölt (Marine Le Pen, Édouard Philippe, Gabriel Attal, Raphaël Glucksmann és Jean-Luc Mélenchon) esetében értékelte ki az elutasítottság arányát. Mint kiderült, a tízes skálán mért elutasítottság Marine Le Pen esetében a legkisebb, és Jean-Luc Mélenchon esetében a legnagyobb. Ennek ellenére, az a tény, hogy az utóbbi esetében – ahogy jeleztük – javulnak a kedvezőbb megítélés mutatói, arra vall, hogy bár a párt továbbra is élesen megosztja a közvéleményt, az LFI erősödni látszik. Ennek alkalmasint az a magyarázata, hogy a pártnak a szeptemberi tanévkezdet óta sikerült politikai támogatássá alakítania a középiskolások és egyetemisták, valamint a vásárlóerő gyengülése miatt aggódó rétegek dühét és elégedetlenségét.

*

Ha 2027 tavaszán kizárólag a pártokhoz közelálló honpolgárok járulnak az urnákhoz, akkor biztosra vehető: a választási erőviszonyok alakulása aligha kedvez a baloldalnak. A legutóbbi felmérések szerint azonban csak a választójoggal rendelkezők mindössze 39 százaléka vallja magát valamilyen párthoz közelállónak. De ha a kampánynak történetesen sikerülne mozgósítani és valamelyik jelölt felé irányítani a választásról lemondó honpolgárokat, vagyis a távolmaradókat, akkor az igen nagy mértékben változtatná meg a választási erőviszonyokat. Valójában a Megzabolázhatatlan Franciaországnak (LFI) is ez a stratégiája, ahogyan ezt a párt országos politikai koordinátora, Manuel Bompard 2024-ben a honlapján részletesen kifejtette. Annak azonban, hogy a választói részvétel kiegyensúlyozottabb legyen, korántsem egyszerűek az előfeltételei.

A passzív választók ugyanis nem „rosszkedvükben” maradnak otthon, nem azért, mert elegük van a politikából (ahogyan az 1990 előtti választási szociológia feltételezte). Ahogyan azért sem, mert közömbösek, vagy mert nem ismerik ki magukat a politika bonyolult világában. Épp ellenkezőleg: nagyon is tájékozottak: az ő esetükben alaposan megfontolt döntés az otthonmaradás. Ők nagyon is jól eligazodnak a különböző politikai információk között, és nagyon is kritikusan viszonyulnak a politikusok kijelentéseihez, de olyanok a honpolgári tapasztalataik, hogy úgy érzik, nincs sok értelme a választásokon való részvételnek. Más szóval nem passzivitásról van itt szó, sokkal inkább arról, hogy az otthonmaradók távolságot akarnak tartani a politikától. De visszatérni csak akkor térnek vissza a politikai életbe, ha komolyan veszik őket. Ehhez, persze, az is szükséges, hogy valamelyik politikai táborhoz egy kicsit is közel érezzék magukat.

Ahogyan Vincent Tiberj elemzéseiből kiderül: a pártkötődés hiánya nem azonos a politikai vélemény hiányával. Az otthonmaradók gazdasági és szociális kérdésekben inkább baloldali álláspontokat képviselnek, és ők állnak legtávolabb a gazdasági életben liberális elveket valló csoportoktól. A pártkötődés nélküli otthonmaradók csak egy dologban állnak közel az NT-hez, amikor a tehetősek megadóztatásáról van szó, de a munkanélküliekkel meg a köztisztviselőkkel kapcsolatos kérdéseket illetően inkább a baloldalhoz húznak. A passzív honpolgároknak tehát nagyon is vannak választási preferenciáik. Abban az esetben, ha a pártokhoz nem kötődő választók nem vennének részt a választásokon, akkor az eredmény jóval piacpártibb gazdaságpolitikát tükrözne, mintha nagy számban mozgósítanák őket. Sőt, a választási eredmény még a társadalom egészének gazdaságpolitikai beállítottságánál is liberálisabb lenne.

A pártokhoz nem kötődő választók tehát nem tekinthetők a NT rejtőzködő szavazóinak. Épp ellenkezőleg: mind a bevándorlás, mind a halálbüntetés kérdésében tőlük állnak legtávolabb. Más szóval: ha a választásról lemondó polgárok visszatérnének az urnákhoz, az nem kedvezne a szélsőjobboldalnak, a baloldal azonban mindenképp profitálhatna belőle. Persze ehhez az kell, hogy valóban visszatérjenek. Ebben pedig igen nagy szerepe van a választási kampánynak, illetve annak, hogy a választási kampány során milyen kérdések kerülnek terítékre.

A bevándorlásra meg a közbiztonságra összpontosító kampány például egészen más választókat mozgósíthat, és egészen más politikai törésvonalak mentén rendezheti el őket, mint az, aminek középpontjában a javak újraelosztása meg a közszolgáltatások helyzete áll. Vagyis a kampány témái nemcsak a részvételt befolyásolják, ugyanígy befolyásolják a választók politikai eloszlását is. Ha a kampány csak bizonyos kérdéseket tol előtérbe, azok a választók, akiket más problémák foglalkoztatnak (például a klímaváltozás, a hátrányos megkülönböztetés vagy a közszolgáltatások helyzete), könnyen úgy érezhetik, hogy a választási küzdelemnek vajmi kevés köze van az ő gondjaikhoz, és emiatt nagy az esély, hogy távol maradnak az urnáktól.

*

Természetesen egyetlen választás sincs előre lejátszva, főleg nem az előző év utolsó hónapjaiban. Tagadhatatlan, hogy a közvélemény-kutatásokban a NT soha nem látszott még ilyen erősnek, és az is tény, hogy az általa hangoztatott témák és javaslatok központi helyet kapnak a különböző hírcsatornákon. Csakhogy azt sem szabad elfelejteni, hogy a közvélemény-kutatások értékelése sem mentes az elfogultságtól, és hogy a bevándorlás mellett egy sor más megoldásra váró problémája is van az országnak. A különböző hipotézisek szerint csakugyan Marine Le Pen az államfőválasztás második fordulójának nagy esélyese. Vincent Tiberj szerint azonban ezek a hipotézisek nem számolnak a távolmaradók számával. De míg nyilván sok francia igazodik majd az erősebbnek látszó jelölthöz, azoknak a száma sem mellékes, akik teljesen kiábrándultak a politikából, és már nem vesznek részt a közéletben.

Ezek a honpolgárok nagyon is léteznek, és vannak értékeik is: másfajta politikát szeretnének, olyat, amit nem felülről irányítanak, aminek nem a vezető politikusok állnak a középpontjában, és ami nem zárja ki őket teljesen a döntések meghozatalából. A választási kampánynak tehát vannak még kihasználatlan területei, de ehhez a jelölteknek ki kell lépniük a politikai kommunikáció eddigi keretéből. Ellenkező esetben félő, hogy túlságosan is a vezető politikusok személye uralja majd a közéleti vitákat, miközben épp azok a problémák és igények fognak elsikkadni, amelyek leginkább foglalkoztatják a honpolgárokat.

Megjelent a Népszabadság Külföld rovatában 2026. november 18-án.