„A visszatekintő emlékezetben minden átrendeződik”

Bányai Éva század eleji beszélgetése Horváth Andorral

Mikor, miért és hogyan került Bukarestbe?
A szerkesztőséget verbuváló főszerkesztő tudta, hogy a lapnak világirodalmi rovata is lesz, ezért megfelelő munkatársat keresett. Az első számú jelölt a műveltségéről, világirodalmi tájékozottságáról ismert író, Deák Tamás volt. Ő azonban nem találta eléggé vonzónak az ajánlatot, pontosabban nem kívánta feladni kolozsvári illetőségét. Így esett, mondhatni jobb híján, rám a választás. Érdemem nem volt több annál, hogy jó eredménnyel végeztem az egyetemet, s akadtak olyanok, akik bíztak abban, hogy beválok az új szerepkörben. Hálával tartozom Méhes Györgynek, aki személyesen ajánlott Huszár Sándornak és mintegy jótállt értem. És persze szerencsémnek tartom, hogy maga a főszerkesztő bizalmat előlegezett másokkal együtt nekem is – minden újdonságával együtt ez a bukaresti életszakasz eleve jól indult, a későbbieket tekintve pedig döntőnek bizonyult további életutam szempontjából.
A lap irodalmi rovatát Baróti Pál vezette, az ő „fennhatósága” alá tartozott kezdetben a világirodalmi oldal is, ami azt jelenti, hogy egy-két évig mellette „inaskodtam”. Igényes, hozzáértő szerkesztő volt, rengeteget tanultam tőle, akárcsak később, amikor rám bízták a film-rovat szerkesztését, Kacsir Máriától is.

A hatvanas évek közepétől, Ceauşescu színre lépésének következtében elkezdődött egy liberalizációs hullám, új, magyar intézmények jöttek létre, kicsit szabadabban lehetett gondolkodni, tevékenykedni. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
A visszatekintő emlékezetben minden átrendeződik, leegyszerűsödik, ettől az erővonalak jobban kirajzolódnak, ám nehezebbé is válik a pontos és hiteles látlelet. Amikor egyszerűen körülvesz bennünket a történelem, nem könnyű felmérni, miért is történik ez vagy az. Életem három epizódjával válaszolok a kérdésre.

Kik voltak a bukaresti magyar szellemi élet meghatározó személyiségei? Ennek alakulásában milyen szerepe volt A Hétnek?
Szinte találomra, ahogyan emlékezetem felidézi őket, de azért a korszak mágneses pontjai mentén sorolom a neveket. Két nagy formátumú író-egyéniség: Szemlér Ferenc és Méliusz József. Ellentmondásokkal és tévedésekkel, szenvedésekkel és szenvedélyekkel teli életük, életművük, személyiségük megítélését az utókor még nem végezte el. Egy neves szobrász: Balogh Péter. Röviden azt mondanám róla: a mi Henry Moore-unk. Egy nagyszerű zongoraművész és pedagógus: Halmos György. Egy jelentős történész: az életművét azóta is kitartóan építő Demény Lajos.
Azután a derékhad, a hetvenes években életük ötödik évtizedében járók, akik javarészt vezető tisztséget töltöttek be: Domokos Géza, a Kriterion Kiadó igazgatója, Bodor Pál, a Román Televízió magyar adásának főszerkesztője, Szász János, az Írószövetség titkára.
És még sorolhatnám. Íróink, költőink közül Bukarestben élt Majtényi Erik, Lőrinczi László, Hervay Gizella, Csiki László. Az operatőrként, filmrendezőként is kiváló Fischer István. A hetvenes évek végétől rajzfilmek alkotójaként jelentős nemzetközi sikereket arató grafikusművész, Szilágyi Zoltán.
Abban az értelemben beszélhetünk magyar szellemi életről Bukarestben, hogy ezekben a műhelyekben művek születtek: könyvek, folyóiratok, televízió- és rádió-műsorok, szerzőik között pedig állandó volt a párbeszéd és az eszmecsere, találkoztak az információk és a vélemények, ami együttesen úgy működött, mint eleven „értelmezői közösség”.
Hozzátenném: noha a rendszer előszeretettel gyakorolta a kontraszelekció elvét, ez a magunk intézményeiben sokkal kevésbé érvényesült. Ennek tulajdonítható, hogy a bukaresti művelődési intézmények munkatársai közül sokan akkor is, azóta is helyt álltak a maguk választotta pályán.

Mit jelentett akkor közéleti személyiségnek lenni, mennyire volt kötelező részt venni a politikai életben?
A mai fogalmak nem illenek az akkori valóságra. Közélet vagy politikai élet nem volt, legalábbis a szó valódi értelmében. A pártdiktatúra „politikai élete” kimerül a gondosan megrendezett eseményben, amilyen egy pártkongresszus, vagy -konferencia, hétköznapjait pedig kitöltik a „feladatok”, ami azt jelenti, hogy határozatokat és utasításokat kell végrehajtani. Közéleti személyiség helyett ezért indokoltabb „fontos emberről” beszélni: a korszak fogalmai szerint ő a pártaktivista vagy -funkcionárius, aki tagja az úgynevezett nomenklatúrának. Beletartoztak ebbe a párt Központi Bizottságának tagjai és póttagjai, a megyei bizottságok vezető tisztségviselői, az országos hatósugarú állami intézmények főemberei, a kulturális intézmények élére kinevezett személyek. De még az ő „fontosságuk” is fölöttébb esetleges, ingatag és viszonylagos volt. Emlékszem, főszerkesztőnk a hetvenes évek közepén egy hivatalos román delegáció tagjaként részt vett Moszkvában a Béke Világtanács értekezletén. Hazatérte után elmondta: élmény volt számára a román ortodox egyházfő, valamint egy fővárosi színházigazgató társaságában végigkövetni az értekezlet eseményeit, de bármiféle politikai cselekvésnek helye ott nem lehetett. Ő egyébként hivatalból kapott meghívót minden fontos politikai rendezvényre (értsd: párt-kongresszus, nagygyűlés stb.), de többnyire „elfelejtett” elmenni, ami kisebb fronde-nak is beillett. Egyszerűen ki nem állhatta ezeket a végeérhetetlen propaganda-fesztiválokat, amelyek egy idő után semmi másról nem szóltak, mint a párfőtitkár személyi kultuszáról.
A hetvenes évek közepétől Ceauşescu fokozatosan kidolgozta a látszat-demokráciának azt az intézményi rendszerét, amely papíron – mert csakugyan szép ábrákba lehetett foglalni – a már-már ideálisan tökéletes népképviselet képét mutatta, épp csak a világon semmire nem volt jó, ha a demokrácia tényleges működését tekintjük. Ilyen volt például a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa – amikor létrejött, azt lehetett volna képzelni, hogy ott majd el lehet mondani, mi az, ami rendben van, mi az, ami nincs rendben a kisebbségi jogokat illetően. Rövid időn belül nem maradt belőle semmi, a nevén kívül – időnként összehívták, de csak azért, hogy ugyanazok az üres szólamok hangozzanak el órákon át, majd az ülés végén a főtitkár elmondta újabb, történelmi jelentőségűnek kikiáltott, semmitmondó beszédét. A felkért szónokoknak vagy előre be kellett mutatniuk felszólalásuk szövegét, vagy szigorúan tartaniuk kellett magukat a számukra előírt mondanivalóhoz.
A román televízió nemrég bemutatta azt a felvételt, amely megörökíti az egykori főtitkár, a már akkor nagyon idős Constantin Pârvulescu felszólalását a párt tizenkettedik kongresszusán. A kommunista rendszer ötven éve alatt az egyedüli olyan alkalom volt, amikor egy kongresszus szónoki emelvényéről valaki nyíltan bírálta a funkcióban lévő pártvezetőt és megpróbálta újraválasztását megakadályozni. Suttogva adták hírül az eseményt, akik tudtak róla, de persze a nagy nyilvánosság nem is értesült róla, legfennebb a nyugati rádióadók tájékoztatása alapján. A most látott riport kommentárja azt a hipotézist is felvetette, hogy Pârvulescu talán moszkvai biztatásra lépett fel Ceauşescu ellen, ami természetesen nem kizárt. Nemrég Brüsszelben találkoztam egy szíriai újságíróval, aki lapja képviseletében szemtanúja volt az eseménynek. Beszámolója szerint Pârvulescu nem tudta végigmondani beszédét, őket pedig, külföldi újságírókat és diplomatákat a Szekuritáté emberei villámgyorsan kihajtották a teremből, amikor pedig jó félóra elmúltával visszatérhettek, addigra helyreállott a rend, folytatódott a megrendezett színjáték.
Ilyen körülmények között „fontos” embernek lenni két dolgot jelenthetett. Valaki vagy igazi pártaktivista volt, és akkor arra tette fel az életét, hogy ennek a szerepnek megfeleljen – ami karriert jelentett a vele járó előnyökkel, de állandó félelemmel és megalázkodással is – vagy pedig értelmiségiként úgy volt rá szüksége a rendszernek, hogy a hatalom centrumához való közelség bizonyos mozgásteret biztosított számára, de azon az áron, hogy pozíciója veszélyekkel és állandó kompromisszumokkal jár. Ami az első kategóriát illeti, magyar „politikusaink” java része a jól alkalmazott kontraszelekció eredményeképpen jelentéktelen ember volt. Nem nagy számban ugyan, de akadtak köztük kifejezetten gerinctelenek is. A huszonöt évig tartó Ceauşescu-korszakból mindössze kettőről mondható el, hogy volt politikai formátumuk és tartásuk. Az egyik Fazekas János, aki egészen fiatalon, a negyvenes évek végén került be a szűkebb pártvezetésbe, és „kihúzta” a nyolcvanas évek elejéig, amikor menesztették. Fontos állami tisztségeket töltött be, és mivel úgy kezelték, mint aki a magyar kisebbséget képviseli a párt és az állam vezető testületeiben, maga is megpróbált ekként viselkedni, ami kezdettől fogva nem ment könnyen, egy idő után viszont teljesen lehetetlenné vált. A másik Király Károly, aki a közigazgatás átszervezése után Kovászna megye élén játszott pozitív szerepet, majd pedig az egyedüli magas rangú magyar pártaktivista volt, aki a hetvenes évek végétől külföldre juttatott dokumentumokban nyíltan bírálta a román pártvezetés kisebbségi politikáját. Hatáskörük változó lehetőségei között mindketten támogatták a romániai magyar kultúra intézményeit és személyiségeit, ha tehették, vitás vagy kényes ügyekben kiálltak a magyar érdekek védelmében. Személyiségjegyeik, gondolkodásuk tekintetében ugyanakkor ők is jellegzetes pártaktivisták voltak: fontosságuk tudata egyenes arányban állott hatalmukkal.
Értelmiségi „politikusainkról” több jót lehet mondani, mint rosszat. A hetvenes években az idősebbek – Méliusz József, Bányai László – lassan kivonultak vagy kiszorultak az aktív szerepvállalásból. A középnemzedék tagjai – Domokos Géza, Bodor Pál, Szász János, Huszár Sándor, Gálfalvi Zsolt – egy ideig még próbálták érvényesíteni a rendszernek azt az alapelvét, hogy az arra alkalmas fórumon szabad vitázni, sérelmeket, azaz „megoldásra váró kérdéseket” hangoztatni, indítvánnyal élni, amikor azonban ezt a jogot is megvonta tőlük a diktatúra, nem maradt más választásuk, mint a passzív ellenállás, a játékszabályok felmondása és kijátszása. Így vagy úgy, mindannyian „fekete bárányai” lettek a rendszernek, amely egyre szigorúbban korlátozta és ellenőrizte őket.

Kik voltak a cenzorok, és hogy működött a cenzúra?
A lap szerkesztőségében töltött éveim alatt a cenzúra intézménye többször változott. Kezdetben olyannyira önálló intézmény volt, hogy alkalmazottai a folyosó végén e céllal elkülönített irodákban dolgoztak – oda kellett a készülő oldalakat leadni, hogy észrevételeiket megtehessék. A dolog a munkamegosztás elve szerint működött: a szerkesztő közlésre alkalmasnak ítélte a kéziratot, ezért kiszedette és betördeltette, a cenzor viszont részben vagy egészben kifogást emelt ellene, ceruzájával megjelölte a törlendő részeket. A cenzorral általában nem lehetett vitatkozni, mert ő jobban tudta, minek nem szabad megjelennie. Ítélete ellen ritkán lehetett a fölöttes pártfórumnál fellebbezni, ez olykor sikerrel is járt. A cenzor jelentést írt munkájáról, úgyhogy nyoma maradt annak, mit és mennyit kellett a készülő lapból eltávolítani. Személyében a cenzor nem volt sem ellenséges, sem rosszindulatú, ő egyszerűen ugyanúgy végezte a rá bízott munkát, mint a közlekedési rendőr.
Amikor főszerkesztő-helyettesként (1975-től kezdve) magam is rendszeresen tárgyaltam a cenzorral, akkor ezt a feladatot már a minisztérium – Művelődési Tanács volt a neve – kisebbségi osztályának munkatársai látták el. Ők „olvastak” minden magyar nyelvű kiadványt, vagyis a fővárosiak mellett a másutt megjelenő irodalmi és művelődési folyóiratokat, továbbá kiadóink nyomtatás előtt álló könyveit is. (Zárójelben: az ő ítéletüktől függött az is, hogy egy Magyarországon nyomtatott könyv behozható és árusítható-e az országban. Az évek múlásával ez az ítélet – nyilvánvalóan felsőbb utasításra – egyre több könyvre nézve volt elutasító, mígnem a magyar import szinte teljességgel leállt.) Ezek az emberek bizonyos tisztelettel viseltettek a szerkesztőség tagjai iránt, tisztában voltak azzal, hogy ők amolyan „házőrző ebek”, akik náluknál tanultabb, a szellemi alkotásban jeleskedő személyek írásaiba avatkoznak bele azon a címen, hogy ez a rendszer törvénye.
A hetvenes évek végén valaki odafönt rájött arra, hogy ez így nincs rendjén, a cenzúra fölösleges szégyenfoltja a rendszernek, ezért párthatározat született azonnali eltörléséről. Az intézmény megszűnt, a művelet azonban zavartalanul folytatódott, sőt új változatában idővel az előző éveknél keményebb és szigorúbb lett. Valójában most már két helyen cenzúrázták a lapot: a Központi Bizottság sajtóosztályán és a minisztériumban. E szigorodás egyértelmű jeleként őrzöm annak a minisztériumi közlésnek az emlékét, amely úgy szólt, hogy a szerkesztőség nem csupán azokért az írásokért visel felelősséget, amelyekben a cenzúra – akkor már úgy mondták: „sajtóirányítás” – kivetni valót talál, hanem azokért is, amelyeket nyomdába küld kiszedetés végett. Ez azt jelentette, hogy a közlésre szánt írás „szakmai tárgyból” előlépett „politikai tárggyá”. Addig a cenzor anélkül kifogásolt és törölt, hogy politikai hibaként felrótta volna, ezzel szemben az újonnan bevezetett elv arra figyelmeztetett: a szerkesztőnek tudnia kell eleve, mi alkalmas arra, hogy megjelenjék, és mi nem, vagyis nem szabad kísérleteznie. Míg korábban a szerkesztőség – nyilvánvalóan bizonyos határok között – a „próba – szerencse” elvet követte, ettől kezdve jobban mérlegelnie kellett, nem jobb-e az óvatosság.
Felidézek néhány epizódot annak érzékeltetésére, hogyan is működött a cenzúra.
Lefordítottam a Nouvel Observateur című francia hetilap egyik riportját egy amerikai atom-tengeralattjáróról. A szerző a szöveg végén megjegyezte: a szovjet hadseregnek is van hasonló tengeralattjárója. Amikor cenzorunk ezt a mondatot ki akarta venni, azzal érveltem, hogy ez nem hadititok, ha egyszer világgá kürtöli egy nagy példányszámú francia hetilap, annál inkább része ez a tény a nagyhatalmak közötti katonai egyensúlynak. Az érv hatott, a mondat maradt.
Kevesebb sikerrel jártam, amikor Semlyén István dolgozata – a lakosság demográfiai mutatóinak várható alakulásáról szólt az írás – került a cenzor elé. Ezúttal maga a Tanács éles eszű alelnöke, I. T. S. emelt kifogást a szöveg azon része ellen, amely azt fejtegette, hogy többféle oknál fogva a romániai magyarok születési arányszáma csökkenő tendenciát mutat, ennél fogva a kisebbség lélekszáma előreláthatóan apadni fog a közeljövőben. „A maguk tudósa nekem ne jósolgasson” – mondta az alelnök, s hiába hivatkoztam arra, hogy ez statisztikai adatok alapján végzett prognózis, nem volt apelláta: a szóban forgó részt ki kellett hagyni.
A hetvenes években Fazekas János időről időre történelmi tárgyú dolgozatokat tett közzé lapunkban. Célja világos volt: a magyarokat (is) érintő történelmi események „pártszerű” értelmezésével legitimálni bizonyos évfordulókat, a román-magyar együttélés tényeinek ismertetésén túl a nemzeti identitást is erősíteni. Egyik hasonló írásának bizonyos kifejezései ellen a cenzúra kifogást emelt. Kabinetfőnöke úgy tett, mintha mi, a szerkesztőség volnánk hibásak, mert nem állunk ki elég határozottan főnöke szövegének védelmében. Rövidesen a miniszteri kabinetben – F. J. akkor, egyéb tisztségei mellett könnyűipari miniszter volt – sor került a cenzorral való konfrontációra. Mivel a cenzor – a Tanács egyik főtisztviselője – a szöveg román fordítását olvasta, F. J. megpróbált azzal érvelni, hogy félreértésről van szó, az eredeti szövegben nem ugyanaz áll, mint a fordításban. Nem számított sem a magyarázat, sem a funkció – a cenzor által kifogásolt sorokat törölni kellett.
Valter Roman, a Politikai Kiadó igazgatója megjelentetett a nagyváradi Familia című folyóiratban egy visszaemlékezést Lukács Györgyről és vele folytatott beszélgetéseiről a „snagovi fogság” hónapjaiban. Mint ismeretes, Lukácsot a Nagy Imre-csoport tagjaként Snagovra hozták az 1956. októberi forradalom leverése után. 1981-et írtunk, javában tartott Lengyelországban a Solidarnost szakszervezet által elindított mozgalom, amely megingatta a rendszert, és hatalmas érdeklődést váltott ki világszerte. Valter Roman arra használta fel Lukácshoz fűződő emlékei felidézését, hogy közvetve állást foglaljon ebben a vitában, az ’56-os forradalom okairól, a szocializmusról elmélkedő magyar filozófusnak ugyanis olyan gondolatokat tulajdonított, amelyek különösen időszerűek voltak a huszonöt évvel későbbi politikai helyzetben. Jellegzetesen az a fajta szöveg volt, amelyre akkoriban azt mondtuk: „áthallásos”. Amikor a szerző kérésére a szöveget lefordítottam és az a magyar cenzor elé került, minden indoklás nélkül leállította közlését. Ezt nemcsak bosszantónak, hanem abszurdnak is találtam, abból a megfontolásból kiindulva, hogy Romániában a „sajtóirányítás” egységes, ennélfogva, ha egy szöveg megjelenik románul, akkor magyarul is napvilágot láthat. Levelet írtam a Központi Bizottság ideológiai ügyekért felelős titkárának, amelyben előadtam, hogy mind a szerző, mind a megidézett személyiség kiléte a közlés mellett szól. Levelemre nem kaptam ugyan közvetlen választ, de a szerkesztőséget értesítették, hogy a szöveg közlése nem ütközik akadályba. Azt is megtudtuk, hogy D. P., a megszólított kb.-titkár azt kérdezte munkatársától: „Ki volt az a barom, aki leállította?”
A cenzúra elsődleges hivatása az ellenőrzés volt. Az intézmény lényegében a bolsevik rendszer alapítóinak azt a meggyőződését éltette tovább, hogy mozgósító erejénél fogva az írott szó híveket toboroz vagy ellenséges érzéseket ébreszt, s ezzel erősíti vagy gyengíti a rendszert. Paranoiás változatában – márpedig a romániai a hetvenes évek végétől számítva egyre inkább az volt – a rendszer mindenben és mindenkiben ellenséget látott, ezért a cenzúra útján „túlbiztosított”. Ez viszont paradox módon azzal a következménnyel járt, hogy arányosan nőtt az „áthallás” lehetősége is: mindent úgy is lehetett érteni, mintha mást jelentene, mint amiről látszólag szól. Mulatságos példája ennek, hogy az akkoriban első írásaival jelentkező B. M. A. recenziót írt Flaubert Bovaryné című, a Kriterionnál újra kiadott regényéről, s szövege egyik mondata körülbelül úgy szólt, hogy a regény hősnője álmodozik és csalódik, mert az embernek mindig csalódnia kell az álmokban. Egyik sötétebb lelkű cerberusunk (aki megjelenés előtt nem látta a szöveget) utólag szemünkre vetette: nehogy azt gondoljuk, hogy ő nem vette észre, mit sugall valójában az a mondat. Ő személy szerint valóban paranoiás volt, tudniillik féltette az állását.
Hadd fejezzem be a cenzúra intézményének egy érdekes „kinövésével”. Azokban az években szokás volt, hogy jóindulatú barátok felvétették az embert külföldön egy listára, és ily módon ingyenesen olyan küldeményeket kapott, amelyek nyugati kiadók gondozásában frissen megjelent könyveket tartalmaztak. Ezek a csomagok szintén megjárták a cenzúrát, és amikor a címzett kézhez kapta őket, a könyv utolsó oldalán olykor kék színű, háromszögű pecsétet fedezett fel, amelyben nagy „S” betű díszelgett – gondolom, a „secret” („titkos”) jelentésű szó rövidítése. Elkerülendő a vádat, hogy a román hatóságok útját állják nyugati kiadóknál megjelent társadalomtudományi művek bejövetelének, az illetékesek jobbnak látták, ha eltűrik ezt a „kéretlen” szívességet, de figyelmeztetik a címzettet: látják ám, mit olvas.

Öncenzúra volt? Hogy épült bele az emberek tudatába, hogy bizonyos dolgokról nem szabad beszélni, írni?
A cenzúrát nem a kommunizmus találta ki. Az emberi érintkezés egyik alaptörvénye, hogy gondolatainkat részben közöljük, részben elhallgatjuk. A hely, a pillanat, az emberi viszonyok szabják meg, mit szabad mondanunk, mit nem. Társas érintkezés „cenzúra” nélkül elképzelhetetlen.
Öröktől fogva létezik intézményes cenzúra is. Minden hatalom – legyen az világi vagy egyházi – tilt és korlátoz, megszabja a neki tanúsítandó tisztelet és a vele szemben engedélyezett tiszteletlenség határait. A büntetlen szólás-szabadság olyan újkori jog, amelynek értelmezése és alkalmazása körül mindmáig viták folynak. Descartes azért választotta hazájául a 17-ik századi Hollandiát, mert ott kevésbé kellett tartania attól, hogy filozófiai nézeteinek hangoztatása bajt, méghozzá végzetes bajt hozhat fejére.
A „reális szocializmus” cenzúrája nyilvánvaló ellentmondást rejt magában. Ha egyszer a rendszer azt hirdeti magáról, hogy a lehető legjobb és benne az általános népakarat testesül meg, akkor miért fél attól, hogy ellenségei vannak, azok egykönnyen erőre kapnak és megingatják? Erre csak az lehet a válasz, hogy vezetői, ha egyébként hittek is a rendszerben, politikusok voltak, és ekként azt is tudták, hogy a két világrendszer harcban áll egymással. Attól függően azonban, hogy a hatalom éppen mit látott jónak a társadalmi béke érdekében, egyazon rendszeren belül a bolsevik forradalomtól 1990-ig a tiltás, a korlátozás, az üldözés sokféle változatával találkozunk.
Románia a hetvenes évek második felétől a személyi kultusz és a kemény diktatúra országa volt, ennek megfelelően nálunk szigorú cenzúra is működött. Minden írástudó ismerte a tabukat, senki még csak kísérletet sem tett, hogy olyasmit vessen papírra, ami az igazság lényegét tekintve ellenkezett az írott és íratlan törvényekkel. Bárki megpróbálkozhatott viszont azzal, hogy mondanivalója megválasztása és előadása módot adjon neki arra, hogy közvetve, ám nem kevésbé hatásosan szólaltasson meg gondolatokat, sugalljon kérdéseket és képzettársításokat, szerkesszen meg több jelentésű történeteket. Éppen ezért az öncenzúra nem azon mérendő, hogy valaki mennyire fogadta vagy nem fogadta el a játékszabályokat, hiszen azok mindenkire nézve kényszerítő erejűek voltak, hanem azon, hogy kellő bátorsággal és tehetséggel meg tudta-e kerülni, ki tudta-e játszani őket. Mivel pedig írásművet – legyen az újságcikk, értekező próza vagy szépirodalom – csakis állami intézmény közvetítésével lehetett nyilvánosságra hozni, rengeteg múlott azon, hogy egy folyóirat vagy egy kiadó szerkesztősége mennyire volt kapható erre, vagyis milyen mértékben volt hajlandó kockáztatni. Ebben a játékban az számított jó írásműnek, amelyről a szerkesztő pontosan tudta, hogy van benne valami „felforgató” és „rendszerellenes”, ám azzal is tisztában volt, hogy ezt a cenzor nem tudja bebizonyítani, ami persze nem akadálya annak, hogy közlését leállítsa. Úgy vélem, ebben a sajátos, nem egészen veszélytelen játékban A Hét kifejezetten nem szerepelt rosszul, ami nagy mértékben annak volt köszönhető, hogy Huszár Sándor főszerkesztő másoknál jobban mert kockáztatni. Ez kezdetben nem volt annyira nyilvánvaló, az évek múlásával azonban mind a szerkesztőség tagjaiban, mind a „hivatal” embereiben egyre jobban tudatosult, hogy a játék tétje emelkedik. A szerkesztőség nem akart lemondani arról a jogáról – amely persze csak létezett – hogy, ha ellenőrzötten is, maga szerkeszti a lapot, a hivatal viszont mind brutálisabban szólt bele nemcsak abba, hogy minek nem szabad megjelennie, hanem azt is parancsba adta, hogy mit kell kötelezően megjelentetni.
Valamikor 1980 táján megjelent a szerkesztőségben a Szekuritáté tisztje, és tájékoztatott bennünket az újonnan elfogadott „titok-törvényről”. Ez a törvény egyebek között az államellenesnek minősülő írások terjesztésével járó következményekről is rendelkezett. Noha azt sem lett volna érdektelen megvitatni, mit is fed voltaképpen az államellenesség fogalma, mindenki úgy tett, mintha az nem szorulna külön magyarázatra. Valaki feltette azonban a tisztnek a kérdést: mi az, ami terjesztésnek minősül? A válasz így hangzott: terjesztésnek minősül, ha valaki olvasás céljából eljuttat máshoz egy írást. Ennek a válasznak azért volt számunkra rendkívüli súlya, mert azt jelentette, hogy a szerkesztőnek azonnal fel kell jelentenie egy kézirat szerzőjét, ha írását államellenesnek találja, ellenkező esetben ugyanis ő, mint a terjesztés tényében elsőként érintett, bűncselekményben marasztalható el. Mondanom sem kell: arról szó sem lehetett, hogy közülünk bárki ekként járjon el, de azt sem kell hosszan bizonygatni, hogy mindenki átérezte a munkájával járó nagyobb fenyegetettséget.
Hozzáteszem azonban: a cél sokkal inkább az elriasztás volt, mint a fenyítés. A rendszernek nem volt szüksége sem áldozatokra, sem botrányokra. Csendet, fegyelmet akart, és persze szakadatlan ünneplést.

Mi volt a kapcsolat és a különbség a bukaresti és az erdélyi cenzorok között, Bukarestben jobban szem előtt voltak, vagy pontosan azért, mert itt voltak, ez nagyobb szabadságot eredményezett?
Ami a „szabadság” feltételeit illeti, azt hiszem, a bukaresti lét mindvégig előnyt jelentett – viszonylagos értelemben, természetesen. Annál a ténynél, hogy ott adták ki az utasításokat, mindennek ott volt a központja, ennél fogva „szem előtt” voltunk, többet számított az a másik tény, hogy a fővárosi jelleg még diktatúrában is őriz valamit a szellemi nagyvonalúságból, továbbá, hogy könnyebb kényes vagy vitás helyzetben „apellálni” valakihez, támogatásért vagy orvoslásért magasabb fórumhoz fordulni. Megvolt persze ennek a vidéki változata is: egy-egy megyeszékhelyen az lehetett előny, hogy ott az emberek „összezártabban” élnek, szükség esetén könnyebben elérik egymást és „kijárnak” valamit, érvényesíteni tudják érdekeiket. Minél ridegebb, ellenségesebb az intézmény, annál több múlik azon, mennyire lehet vezetői és alkalmazottai között mégis értelmes, jó indulatú embereket találni.
Noha ez a tagolás némileg leegyszerűsítő, azt mondanám, hogy a hetvenes és a nyolcvanas évek között éppen az volt a különbség, hogy az irányító és ellenőrző intézmények – a Központi Bizottság illetékes osztályai, a minisztérium, a Szekuritáté – kezdeti „lágyabb” vonalvezetése a későbbiekben oly módon keményedett, hogy a személyek kiléte egyre kevésbé számított: minden állami vagy pártfunkcionárius „katonásabban” viselkedett, azaz tisztségétől függetlenül saját mozgástere is beszűkült, nagy mértékben egyszerűen az utasítások végrehajtására korlátozódott. A minisztériumi irodavezető, sőt, maga a miniszter is félt, a hivatali működés alapelve a túlbiztosítás volt.

Érezhető volt az adminisztratív szempontból vidéknek számított részekről (Kolozsvár, Marosvásárhely stb.) bizonyos fajta ellenségeskedés azok iránt, akik Bukarestben éltek és tevékenykedtek?
A kérdésre ebben a formában nemmel válaszolok. Az erdélyi magyar közvélemény – már amennyire volt ilyen – a bukaresti létet egyfajta szolgálatnak tekintette, nem általában ítélkezett azokról, akik ott éltek, hanem a személyeket vagy közösségeket tisztességük és érdemeik alapján rangsorolta. Mindenki tudta például, hogy Fazekas János, függetlenül attól, hogy magas rangú pártfunkcionárius, nem tagadja meg a segítséget azoktól, akik ügyes-bajos dolgaikkal hozzá fordulnak. Domokos Géza úgyszintén megérdemelten szerzett magának megbecsülést a Kriterion igazgatójaként és a közélet szereplőjeként. „Te vagy a mi Bethlen Gáborunk” – mondta neki egyszer K. F. magyar filmrendező. Valójában mindenik vezető pozíciót betöltő bukaresti magyar értelmiségi „ügyintéző” is volt, latba vetette befolyását mind közösségi sérelmek orvoslása (iskolaügy), mind személyes kérések teljesítése érdekében.
Ha mégis volt súrlódás vagy feszültség, ennek inkább személyek vagy csoportok közötti érdekellentét volt az alapja. A diktatúra kettős – politikai és nemzeti – nyomásával szemben a kisebbségi társadalom erősen védelmezte belső összetartását, vagyis kerülte a konfliktusokat. Amellett a rendszer is erősen őrködött afelett, hogy konfliktusmentes társadalom képét nyújtsa. Ezzel együtt egy olyan jelenség, mint a „Csipkerózsika-vita”, világosan érzékelteti, hogyan lehetett bizonyos esztétikai nézetek kiváltotta írói eszmecsere alkalmas arra, hogy e nézetek mögött nemzetiség-politikai koncepciók ütközzenek meg, ezeken keresztül pedig a vitának a társadalmi presztízst legitimáló csoportok rangsora legyen az egyik legfontosabb tétje. Érdemes volna, hogy egy fiatal kutató összegyűjtse a vita még közöttünk lévő szereplőinek emlékeit, és körüljárja e polémia tanulságait.
Valójában minden folyóirat szerkesztősége nagyon jól tudta: nem az a kérdés, mit vár tőle a hivatal, hanem az, hogy mennyit tud megmenteni ennek ellenére a kultúra és a szellem szabadságából. Aki ma fellapozza azokat az évfolyamokat, könnyen lehet az az érzése, hogy folyóirataink teljesen egyformák voltak, hiszen mindegyik cikket közölt az épp lezajlott pártkongresszusról, a főtitkár születésnapjáról, a szocialista demokráciáról és így tovább. E nyilvánvaló hasonlóságok ellenére sokat számított azonban az is, hogy egyik vagy másik szerkesztőség mennyire kitartóan próbálta őrizni a maga szabad mozgásterét, több-kevesebb ügyességgel és bátorsággal szembemenni a hivatalos elvárással.

Késztették az írókat, tudósokat arra, hogy „egyezséget” kössenek a hatalommal: adtak útlevelet, kicsit szabadabban mozoghattak, biztosítottak némi kiváltságot, cserében viszont elvárták, hogy hűséges katonája legyen a pártnak? Vagy az írók kezdtek el így gondolkozni a fennmaradásért, túlélésért? Hogy játszódott ez le? Megbeszélték egymás közt, hogy miről nem célszerű írni, vagy mindenki maga döntötte el?
Az értelmiség és a hatalom viszonyának alakulása a „reális szocializmus” történetének egyik legérdekesebb fejezete. Ma sokak számára hihetetlen – vagy egyenesen botrányos – hogy volt idő, amikor vezető értelmiségiek őszintén, meggyőződésükre hallgatva kötelezték el magukat a rendszer mellett. Ez a szövetség a politikai osztály és az értelmiségi elit között előbb vagy utóbb minden országban megrendült, majd egészen felbomlott, de a rendszer azután sem mondhatott le e szövetség látszatának fenntartásáról, s az értelmiség sem vonulhatott testületileg, nyíltan ellenzékbe. A kölcsönös bizalom helyét a kölcsönös bizalmatlanság vette át, amely természetesen kedvezett a képmutatásnak, az opportunizmusnak, a cinikus szolgalelkűségnek. Láthattuk is ennek ékesszóló példáit a Ceauşescu-korszak évtizedeiben. A magyar értelmiség abban az értelemben jobb helyzetben volt, hogy miután a rendszer nacionalista kurzusa eleve bizalmatlanul kezelte a magyarokat, a kisebbséghez tartozó személyre – kevés kivételtől eltekintve – fényes karrier semmiképpen nem várt, ezért nem is nagyon volt érdemes ráhajtania. Kellett persze néhány tucat magyar, aki ugyanúgy dicshimnuszokat zengjen, mint többségi társai, ám ők valójában akkora hátránnyal indultak, hogy ebben különleges érdemeket nemigen szerezhettek. Egyetlen olyan magyar íróemberről tud a krónika, akinek éveken át úgy sikerült kivágni a kongresszusi „magas Cé-t”, hogy az a Kárpátok Géniuszát is meghatotta.
A hatalomnak az értelmiséggel kötött kezdeti paktumából mindvégig maradt valami, mivel a rendszernek a szó tág értelmében vett értelmiségre – tudósokra és mérnökökre, orvosokra és művészekre – mindenképpen szüksége volt. Végső soron a „reális szocializmus” azért bukott meg, mert a vezető politikai réteg második vonulata, amely bizonyos értelmiségi kategóriákkal (mérnök-menedzserek, külkereskedők stb.) olyan érdekközösséget alkotott, egy idő után elfogadhatatlanul szűknek találta a számára biztosított mozgásteret, mármint ami az akadálytalan szakmai érvényesülést, a meggazdagodást, a javak és a személyek szabad mozgását illeti. A kommunizmust nem az egyenlőség utópiája buktatta meg, hanem organikus képtelensége arra, ami a (késő)modern társadalmak lényege: a növekedésben igazolt versenyképesség.
A humán értelmiség – írók, művészek, társadalomtudósok – pozíciói szükségképpen meginogtak, amikor a rendszer méltányos együttműködés helyett – amely a hatalom bizonyos fokú megosztását is jelentette – már csupán szolgai engedelmességet várt tőle. Ez nálunk kritikus formában a hetvenes évek második felében következett be, amikor a hatalom parancsuralmi szóval leplezetlenül ellenőrzése alá vonta a szellemi életet. Ekkor tanúi lehettünk annak, hogy egyszerűen betiltották bizonyos szaktudományok, például a szociológia művelését, és felszámolták a műemlékvédelmet. Az értelmiségnek ez a kategóriája amolyan cseléd-sorsra jutott: megengedték neki, hogy meglehetősen alacsony bérért eljátssza a rendszer lojális kiszolgálójának szerepét. Kiváltságokhoz csak az a művész – költő, festő, filmrendező – juthatott, aki rendkívüli érdemeket szerzett a személyi kultusz vagy a nacionalista ideológia szolgálatában (ez utóbbi a történészek buzgalmát is igényelte és honorálta). Az első évtizedekben a rendszer által biztosított előnyök – pénzjutalommal járó díjak és kitüntetések, kedvezményes üdülés, lakás-kiutalás stb. – megcsappantak vagy megszűntek. Az írók és a művészek szakmai testületeit pártaktivisták ellenőrizték és belügyes tisztek látták el utasításokkal.
Mivel azonban a rendszer nem a semmiből lett, hanem világtörténelmi feltételek vezettek kelet-közép-európai térhódításához, a kérdés az volt, hogy lehet-e megreformálásával számolni. Ami a megszűnését illeti, arról kezdettől fogva lehetett képzelegni vagy álmodozni, de a politikai realitások alapján erről a nyolcvanas évek közepéig senkit nem hallottam szavahihetően beszélni. Romániában a kérdés józan mérlegelését ráadásul eltorzította a Ceaşescu-szindróma: a szocializmus hívei sokáig kitarthattak azon véleményük mellett, hogy mindenért – értsd: diktatúra, személyi kultusz, szegénység stb. – az elnöki pár a felelős, vagyis a vezetők távozásával még mindent helyre lehet hozni.
Kemény diktatúrában a félelem általános. Az emberek tudják, hogy ki vannak szolgáltatva a hatalomnak, vagyis nincsenek valóságos, megvonhatatlan jogaik. Emiatt siker-stratégiáik csakis viszonylagosak és részlegesek lehetnek, ha futja ugyan legalább ennyire erejükből. Az írók, művészek, alkotó értelmiségiek feltétlenül ilyenek. Tehetségük arányában siker-technikát teremtenek maguknak, amely, ha beválik, szellemi produktumként nemcsak rövid távon kelthet érdeklődést, hanem hosszú távon is maradandónak bizonyulhat. Ebből a nézőpontból szemlélve a diktatúra úgy ellensége a művészetnek, hogy létének értelméhez intéz kihívást, abban próbálja megakadályozni, ami a lényege, hogy tudniillik az emberi szabadságról tanúskodjék, annak köreit tágítsa és értelmezze. Abban a periódusban, amelyre az én élettapasztalatom kiterjed – vagyis 1965-től kezdődően – vereségeik és kudarcaik ellenére művelődési intézményeink, íróink és művészeink próbáltak tisztességgel helytállni, őrizni a kultúrának mint értékeket teremtő és átörökítő intézménynek a folytonosságát.

Hol volt az a határ, ameddig el lehetett menni bizonyos kompromisszumok megtételéig? A cenzúra nemcsak azt mondta, hogy mit nem szabad megírni, hanem irányított is, megmondta, hogy mit kell megírni. Ezek megírásában meddig mentek el?
A pártállamban mindent „fentről” irányítanak. Az illetékes hivataltól kapott utasítás nem vitatható. Sok múlik azonban azon, hogy valaki igyekszik nemcsak végrehajtani, hanem túlteljesíteni, avagy megpróbálja így vagy úgy kijátszani. Egy korábbi kérdés kapcsán már említettem: a cenzúra helyét átvette a „sajtóirányítás”. A szerkesztőségek nem maguk találták ki, hogy a lap első oldalán az államelnök fényképének kell díszelegnie. Nem évente egyszer, nem is kétszer, hanem lassan hétről-hétre.
A személyi kultusz a totalitárius társadalmak egészen különleges betegsége. Akut formájában ahhoz a paradoxonhoz vezet, hogy miután a nyilvánosság egyedüli, hivatalosan elfogadott tárgya a Vezér dicsősége, nincs is szükség más nyilvánosságra, mint amely őt magasztalja. Fennállása utolsó évtizedében a rendszer ténylegesen átélte ezt a paradoxont: a sajtó voltaképpen megszűnt, nem maradt belőle egyéb, mint kiüresedett teteme.

A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején keményítettek be a hatalom részéről, megszüntették a tévé magyar adását, leváltották A Hét főszerkesztőjét és helyettesét, vagyis önt. Hogy történt ez, ill. mi történt még ezen kívül?
Bukarestet 1977. március 4-én pusztító erejű földrengés rázta meg. A több száz, összeomlott ház között volt az a Popa Tatu 11 szám alatti épület is, amelyben Dankanits Ádám és családja lakott. Ő és fia, Dadi, valamint a náluk tartózkodó Kobak, Hervay Gizella és Szilágyi Domokos fia a romok között lelte halálát. Gyászoltuk a nagyszerű kollégát és barátot, sirattuk a két fiatalt. Elképesztő volt azonban látni, hogy a hatalom még ezt az eseményt is kisajátítja a propaganda céljaira. A következő években a személyi kultusz egyre felháborítóbb méreteket öltött.
A főszerkesztő és helyettese leváltását illetően beérem most azzal, hogy felidézem azoknak a napoknak egy apró epizódját. Szerkesztőségünket időnként felkereste egy illegalista, C. L., aki fivéreivel együtt fontos – nem mindig áldásos – szerepet játszott az ötvenes évek történéseiben. Továbbra is bejáratos volt a pártközpontba, noha funkciója már nem volt, és leplezetlen nemtetszéssel kísérte figyelemmel egykori eszményei megcsúfolását. A leváltást követő napon elmondta: megkérdezett egy „fontos személyt”, ugyan miért kellett a lap éléről eltávolítani a két felelős beosztású szerkesztőt. „Ilyen dosszié gyűlt össze róluk”, hangzott a válasz, és a megkérdezett mutatta is a kezével: arasznyi. A cenzorok olvastak, a megfigyelők megfigyeltek, a jelentéstevők jelentést tettek.

Mit jelentett magyarként Bukarestben élni? Milyen volt Bukarest mint város/főváros abban az időszakban? Amikor ott élt, bukarestinek tartotta magát?
Amikor 1970 őszén megálltam a Colentina úton, ahol egy tömbház második emeletén rövidesen beköltözhettem családommal egy kétszobás lakásba – elfogott a kétségbeesés. Az Obor-piac környéke még régi képét mutatta: földszintes vagy egy emeletes házak, hozzá hamisítatlan külvárosi hangulat. Délutáni tereferére az emberek kiültek a házak elé, többnyire pizsamában, papucsban. Olyasmit éreztem, mintha nemcsak vadidegen környezetbe, de egyenesen a világ végére kerültem volna. Rövidesen nemcsak megszoktam, de mondhatni meg is kedveltem a helyet, ahol a következő öt évben laknom kellett. A Colentina-negyed messze nem a világ vége, más városrészeknél jóval közelebb esik a Bukarest szívéhez. Később, 1975-ben nagyobb, ezúttal csakugyan belvárosi lakáshoz jutottam a Kogălniceanu-tér közelében – erdélyi és külföldi kollégák, barátok, a városban tanuló magyar fiatalok társaságában eltöltött sok kellemes óra emléke fűz ahhoz a házhoz.
Aki közülünk, „bukaresti magyarok” közül a legmagvasabban megírta ezt a város-élményt, az Szilágyi N. Sándor, akkoriban a Kriterion szerkesztője, jelenleg kollégám a kolozsvári egyetem bölcsészkarán. Írását (a Korunkban jelent meg a kilencvenes évek közepén) azóta is sokat emlegetik és idézik, mert elfogulatlan és bölcs összegzése a mienkétől eltérő kultúrához tartozó emberekkel való találkozásnak.
Noha 1977, a földrengés éve nem a politikában jelöl dátumot, hanem a város életében, számomra valahol vízválasztó két korszak határán. A barátságos, élhető város akkor kezdett számomra idegen, bántó, fokról-fokra nyomasztó hangulatot árasztani. Természetesen nem a földrengés tette ezt, hanem az, ahogyan akkor megmutatkozott a rendszer arca, amely a továbbiakban egyre inkább belemerevedett a diktatúra félelmetes mosolyába. Ha addig a várost az emberek jelentették, egy idő után a vezér képe, jelenléte szinte elnyomta a város valóságát. Nélkülözések közepette, félelemben élve az emberek kedélye is megváltozott – a nyolcvanas évek Bukarestjében az ember börtönben érezte magát. Nemcsak képletesen, elvégre világos jelei voltak annak, hogy a politikai rendőrség embereinek szemében mindenki gyanús – sokunkat figyelték, követték, lehallgatták.
Hihetetlen élmény volt látni, hogyan talált vissza a város önmagához 1989 decemberének utolsó harmadától. Jóllehet a történészek még korántsem mondták ki az utolsó szót arról, ami azokban a napokban történt, ahhoz nem fér kétség, hogy nem mindennapi élmény a helyszínen átélni egy rendszer bukását, és egy újnak a születését. Hasonló események alkalmával szinte kicserélődnek a város utcái és épületei: nem volt többé Scânteia Ház, sem pedig Központi Bizottság, a Kriterion igazgatói irodája a politikai szervezkedés főhadiszállása lett, s az addig gyéren világított, fűtetlen, borús hangulatú Petőfi Ház is megélénkült. A romániai magyarság érdekvédelmi szervezete rövidesen saját székházhoz jutott a város egyik előkelő negyedében. Bukarest térképe számunkra is teljesen átrendeződött. De ami ezzel elkezdődött, az már egy új történet…

Megjelent Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal. Bukaresti életutak – Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségekkel című könyvében (Komp-Press, Kolozsvár, 2006)