Diego Armando Maradona halálára
Abban a nagyszerű sorozatban, amelynek Maradona a legragyogóbb neve, Zidane volt az utolsó zseni. Látni a pályán, nem a gyorsasággal győzni, hanem az intelligenciával, a páratlan labdakezeléssel, mindig érezni, ki hol van, és a lábára varázsolni a labdát, ezt ő tudta utoljára. Vagy egyáltalán ő tudhatta: Alessandro Baricco azt mondja, manapság a minden-poszton-játszás képessége a fontos, nem a zsenialitás.
Akárhogy is, Maradonának mindene megvolt. Argentin játékos, aki akkor még, amikor ő kezdte, valamiféle egzotikumnak számított; alacsony, súlypontja közel a földhöz, nehéz felrúgni, gyorsabbak a mozdulatai; technikás; lövőereje és rúgótechnikája bámulatos; karizmatikus.
Egy csapat, egy világ bálványa; a vulkánjáról és temperamentumáról híres Nápolyban focizik („Nápolyt látni, meghalni”); rokonszenves arca van; és a rajongók bizonyára híres kezezését is megbocsátják, ha éppen nem istenítik még jobban érte.
Vannak zsenik, akiknek az embersége a tehetségükkel együtt lobban el. Amikor már nem focizott, Maradona minden területen kudarcot vallott. Edzőnek nem volt jó, meghízott, narkóbotrányok kísérték. Eluralkodott rajta a feltűnésvágy üressége. Kereste magát, és labda nélkül nem találta, úgy képzelem.
De hát éppen ezért lehetett nagy: teljesen összeforrott a labdával, ő maga volt az a bűvös gömbölyűség, az a cseles vágtatás, az a boldog pattogás – minden, amit a focilabda jelent. Ma már sokan egy egyszerű szabadidőfocit nem tudnak elképzelni „eredmény” nélkül, ő viszont még abból a világból jött, ahol a játék öröme számított. Nem is számított: az volt a világ maga.
Nem tudom, vajon az angyalok szeretnek-e focizni?
Demény Péter
