A híres olasz szabadtüdős búvár, Enzo Maiorca 2009-ben leányával, Rossanával merült a Szicília melletti szirakúzai partoknál. Egy ponton Enzo hirtelen enyhe lökést érzett a hátán. Megfordult – egy delfin volt az. De nem játszani akart. A tekintete sürgető volt, mintha segítséget kérne.
A delfin lebukott a mélybe, Enzo pedig habozás nélkül követte. Körülbelül tizenöt méterrel a felszín alatt egy másik delfint talált, amely egy elhagyott halászhálóba gabalyodott, és nem tudott szabadulni. Enzo jelezte Rossanának, hogy adjon neki egy kést. Az utolsó pillanatban sikerült elvágnia a hálót, kiszabadítva az állatot. A delfin, kimerülten, olyan hangot adott ki, amit Enzo később “szinte emberi zokogásnak” nevezett.
Amikor a megmentett delfin a felszínre ért, kiderült, hogy vemhes nőstény volt. Néhány perccel később világra hozta kicsinyét. A hím delfin, aki eddig vezette Enzót, odalibbent hozzá, gyengéden megérintette az arcát – mintha búcsúcsókot adott volna –, majd a frissen született borjúval együtt eltűnt a nyílt tengerben.
Később Enzo így fogalmazott: „Amíg az ember nem tanulja meg tisztelni a természetet és kommunikálni az állatokkal, addig saját valódi helyét sem fogja megérteni ezen a Földön.”
