Amikor egyetlen ember dönt anélkül, hogy odafigyelne mások véleményére, könnyen félrecsúsznak a dolgok. Putyin, Orbán és a világpolitikai játszmák.
Magyarország jelen pillanatban kiemelt figyelmet kap a világban. De amint a valós súlyunknak és jelentőségünknek megfelelően kezelnek majd bennünket, Orbán Viktor egy nagyon hosszú asztal végén találhatja magát, ahonnan már alig hallják meg a hangját – mondta Frei Tamás újságíró, író, üzletember, akivel a november elején megjelent új regénye, a Puccs Moszkvában apropóján beszélgettünk. A Putyin végnapjai alcímet viselő kötet az orosz elnök bukásának akciódús története, a nyugati hatalmak fiktív beavatkozása pedig számos kérdést felvet a valóságos világrenddel kapcsolatban: Frei Tamás szerint „szuperkontinensek” jönnek létre, és könnyen elképzelhető, hogy a Nyugati világ perifériájára szoruló Magyarország a Kína vezette tömbhöz csapódik.
– Könyvének már a címe is jelzi, hogy nem az Orbán Viktor-i békepolitika útján jár. Oroszországi puccs nélkül nem érhet véget az ukrajnai háború?
– Két kőkemény, durva nép áll egymással szemben, akik rengeteget bírnak, és sokkal keményebbek, mint a jólétben ellustult nyugatiak. A béke emlegetésekor erről nem szabad megfeledkeznünk. És persze arról sem, hogy ennek milyen hatása lehet az esetleg tárgyalni akaró politikusokra. Meddig maradna vajon hatalmon Zelenszkij, ha béketárgyalásokat kezdeményezne, és lemondana a Krímről, Donyeckről és Luhanszkról? Könnyen lehet, hogy már másnap elsodorná a népharag. Persze Ukrajnában is sokan azonnal véget vetnének az öldöklésnek, mert már így is szinte minden családban hiányozni fog valaki a karácsonyi asztal mellől. Közben mégis annyi düh és indulat halmozódott fel, hogy sokak szerint az ukránok már túlbillentek a holtponton, és a bosszúszomj miatt elképzelhetetlen a meghátrálás. Nagyot kellene változnia a közhangulatnak ahhoz, hogy Ukrajna lemondjon az elvesztett területeiről. Nemes gondolat tehát Orbán Viktor részéről a béke, de amikor erről beszél, mintha nem venné figyelembe az ukrán oldalon felgyülemlett indulatokat.
– Mit tart ezzel szemben reálisnak?
– Amikor Amerikában politológia előadásokat hallgattam, mindig arról beszéltek az oktatók, hogy ne a pillanatfelvételt nézzük, hanem – mint egy jó sakkjátékos – próbáljunk a táblán minél több lépéssel előre gondolkodni. Ukrajna esetében a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy hosszan elnyúló állóháború alakul ki. Erről írtam a könyvben, ez az alapteóriám. A megjelenés előtt néhány nappal az ukrán vezérkari főnök is elismerte, hogy az első világháborúhoz hasonlóan megrekedtek a frontok. Úgy képzelem el ezt a játszmát, mint a harmincéves háborút, ahol az uralkodók várúrként viselkedtek, és igyekeztek kijátszani egymást, de közben mégsem szakították meg egymással teljesen a kapcsolatot, háttéralkuk és nyílt összecsapások váltották egymást. Most is ezt látjuk, mert bár vannak szankciók és embargós termékek, de gáz például még mindig jön, számos termék és áru kereskedelme tovább zajlik az országok között, Nyugat-Európa még mindig üzletel Oroszországgal, legfeljebb kerülőúton teszi ezt. Mindeközben Kína rendkívül ügyesen támogatja Putyint, hogy hatalomban tartsa őt – Irán és Észak-Korea közvetítésével –, a nyugati fegyverek pedig – sokkal egyértelműbben – Ukrajna védelmét erősítik. De mi történik akkor, ha a nagy várúr, vagyis Putyin meggyengül, és emiatt egyre nagyobb veszélyben érzi magát?
– Az orosz elnöknek egy nyugati merénylettől kell leginkább tartania?
– Nem vagyok Oroszország-szakértő, de nagyon sok hozzáértő írását olvastam el, és ezek alapján úgy tűnik számomra, hogy a belső változásnak nagyon kicsi az esélye. A Szovjetunió egy katonai juntához hasonló rendszer volt, és ennek örökségét Oroszország a mai napig megőrizte. Putyin az elmúlt évtizedben jelentősen meggyengítette a hadsereget, lecserélve a felsővezetés krémjét, hogy elkerülje az esetleges puccsot. Hogy a bukástól való félelmében mennyire tönkretette az orosz hadsereget, azt az invázió első napjaiban látott bénázás mutatta meg. A nagyon ügyesen létrehozott magánhadseregek ugyanakkor komoly erősítést jelentenek, de azokkal együtt a puccs veszélye is nőtt, ahogy azt Prigozsin példáján is láthattuk. Jelen pillanatban szerintem olyan a helyzet Oroszországban, hogy a hadsereg nem akarja megdönteni Putyin hatalmát, de ha valaki ezt kívülről megkísérelné, akkor a katonák nem védenék meg az elnököt.
– „A világon nem lehet segíteni. Legfeljebb úgy, hogy a romboló negatív energiát, az őrületet, annak hordozóját, a kapzsi félelemgenerátort kiiktatjuk” – írja a regényben. A világpolitikai játszmák így kapnak morális színezetet?
– A nyugati gondolkodásban hangsúlyos elképzelés, hogy a történelmet egyének is alakíthatják, a térkép azon oldalán viszont, ahol mi vagyunk, a történészek inkább a tömegmozgásokban látják a változások okát. Egy aktuális példán érzékeltetve mindezt: vajon Orbán Viktor tette ilyenné Magyarországot, vagy a magyar társadalom mindenképpen kitermelt volna egy vezetőt, aki úgy viselkedik, mint Orbán Viktor? Erről az idők végezetéig vitatkoznak majd egymással történészek, politológusok meg mi, állampolgárok is a vacsoraasztalnál. Nyugatról nézve egyértelműen Orbán Viktor a felelős az ország állapotáért, a pozitív és a negatív dolgokért egyaránt. Ehhez hasonlóan Oroszországot is Putyin alkotta olyanná, amilyen. Innen már csak egy gondolati lépés a vezér kiiktatása: Putyin elmozdítása a Nyugat szemében megváltoztatná a történelem menetét. Ez vajon morális döntés, vagy morális mázzal leöntött stratégiai lépés?
– A romboló energiát ki lehet iktatni a világból, nem túl idealista ez az elképzelés?
– A világot a kapzsiság és a félelem irányítja. Akárhány országban jártam, ez a tétel mindenhol igazolódott. A fontos döntések mögött mindig kapzsiság vagy félelem áll. Egy esetleges oroszországi pucscsot álcázhatnak morális lépésnek, de az akcióban akkor is az értékes ukrán területek megszerzését motiváló kapzsiságot, vagy a háború eszkalálódástól való félelmet találjuk.
– A regény nyilvánvalóan fikció, de most nézzük a valós szituációt: ön szerint is az egyének alakítják a történelem menetét?
– Rövid távon meghatározó lehet egy-egy személyiség, gyorsíthat, vagy lassíthat a folyamatokon, de a történelmet szerintem hosszútávon a tömegek alakítják. Oroszország történelmét például ciklikusnak látom, visszatérően mindig eluralkodott a káosz, majd jött egy erős ember, aki rendet csinált. Ha Putyin idő előtt eltűnt volna a süllyesztőben, előbb-utóbb lett volna helyette valaki más, aki rendet teremt, legfeljebb a kilencvenes évek jelcini zűrzavara egy kicsit tovább tartott volna. Ebből persze az is következik, hogy az esetleges elmozdítása után ismét káosz következhet. A nagy várúr kiesésével ugyanis sok kis várúr, és a féltucat magánhadsereg egymás ellen fordulhat. A nyugati világ meg remegne a gyomoridegességtől, hogy vajon ki hány atombombát zsákmányolt, és kinél van az aktatáska, amiben ott lapul az indítógomb.
– Milyen hatással lenne Magyarországra a baráti Oroszország széthullása?
– Magyarország sorsát szerintem egy egészen más relációban értelmezhetjük. Sok helyen olvastam – és tetszik is ez a kifejezés –, hogy szuperkontinensek épülnek. Az ukrajnai háború előtt majdnem összeállt egy olyan szuperkontinens, amely Kínától Oroszországon át Nyugat-Európáig tartott volna. A tudást és a vásárlóerőt Európa, az olcsó nyersanyagot Oroszország, a munkaerőt és a fogyasztókat pedig Kína biztosította volna. Ebből azonban az Egyesült Államok kimaradni látszott, próbálták is minden eszközzel megakadályozni ezt a szövetséget.
– E szerint az Egyesült Államok áll az ukrajnai háború mögött?
– A NATO terjeszkedésével, Ukrajna tagságának lebegtetésével folyamatosan provokálták Putyint, miközben más szempontból az orosz elnök is irritálta a Nyugatot, bajt kevert, ahol csak tudott, mert megerősödve egyre nehezebben tűrte, hogy a hidegháborút lezáró alkuk következtében 25 millió orosz került Oroszország határain kívülre. Ezt az oroszok joggal érezhették igazságtalannak, és erre hivatkozva léptek fel területi igénnyel. És persze Putyin döntéseit a birodalmi ambíciói is motiválhatták. Erre jött még a nyugati provokáció, aminek a végén Putyin egész egyszerűen, szerintem, rosszul döntött, és megtámadta Ukrajnát. A háború miatt viszont most már biztos, hogy nem áll össze a korábban említett szuperkontinens. Vagyis az amerikaiak már most nyertek, bárhogy is végződik maga a háború.
– Milyen világrend következhet a „szuperkontinens” nélkül?
– Kína marad az egyik legfontosabb hűbérúr, Oroszország vazallus sorba süllyed, és egyre jobban kiszolgáltatja magát a szomszédjának. Hozzájuk kapcsolódnak majd a belső- és közép-ázsiai országok. Így végső soron mégis lesz egy szuperkontinens – még ha nem is az eredeti elképzelések szerint –, amellyel szemben az Egyesült Államok hoz létre egy tömböt, a másik szuperkontinenst: Európa és a gazdag arab államok részvételével, Indiáig elnyúlóan. Ennek létrejötte elérhető közelségbe került, de aztán a Hamász megtámadta Izraelt, és kitört a gázai háború.
– Vagyis ön szerint a Hamász terrortámadását valójában világpolitikai érdekek irányították?
– Iránnak nem sok ideje maradt megakadályozni, hogy Izrael és Szaúd-Arábia normalizálja viszonyát, de a terrortámadással végül csak sikerült keresztbe tenni a történelmi jelentőségű megállapodásnak. Ez természetesen csak egy teória, de annak elég életszerű. A síita Irán régióbeli ambícióit korábban a szunnita vezetésű Irak ellensúlyozta – gyakran kíméletlen eszközökkel –, Szaddám Huszeint ezért tűrte meg sokáig a Nyugat. Még az első Öböl-háború végén sem mozdították el. Irak széthullásával azonban felborult az egyensúly, és ebbe az üres térbe nyomulhatott volna be a szintén szunnita Szaúd-Arábia, amit az Izraellel való, Amerika által támogatott kapcsolatfelvétel tett volna véglegessé és egyértelművé. A Hamász támadása és az izraeli válaszcsapás után Szaúd-Arábia nem teheti meg, hogy folytatja közeledését a zsidó államhoz, ez pedig egyértelműen Irán malmára hajtja a vizet.
– Bábel című, 2019-ben megjelent regénye a nyugati országok menekültválságban játszott szerepére adott egy meglehetősen komor magyarázatot. A Hamász terrortámadása és a gázai háború, illetve az annak nyomán kontinensszerte tapasztalt palesztinbarát tüntetések megváltoztatják Európa viszonyát a bevándorláshoz?
– Ezt egy kicsit másként látom, mint mifelénk sokan: azt gondolom, hogy a bevándorlás ügyében valamiféle konszenzus felé tartunk. Európa nyugati fele sokkal türelmesebb, mint a keleti, nincs meg bennük a Kelet-Európát meghatározó hajszoltság. Ennek persze vannak előnyei is ránk nézve: mi minden lehetőségre fel vagyunk készülve, hiszen tudjuk, hogy bármelyik irányból elgáncsolhatnak. Ez az éberség irányítja szerintem Orbán Viktor döntéseit is, emiatt tűnik úgy, hogy előbb érti meg az összefüggéseket, mint a nyugati politikusok. Gyorsabb náluk. De amint ők is megértik, és megfontolják a dolgot, világos és egyértelmű döntéseket hoznak majd. Arrafelé ugyanis nem divat évente tízszer átírni az alkotmányt – a keleti gyorsaság hátulütője ugyanis az, hogy összevissza kapkodunk. A bevándorlás szerintem egyelőre nem okozott helyrehozhatatlan károkat Európa nagy részében. Nyugat-Európa ellustulásában sokkal nagyobb veszély rejlik, mint a más kontinensről ide érkező, és dolgozni akaró emberekben.
– Franciaország és Svédország esetében egyre többen emlegetik kudarcként a bevándorlási politikát.
– A migráció ügyében az európai országok eltérő pályán mozognak, és amíg Németország, Olaszország és az Egyesült Királyság állva maradt, Franciaország és Svédország szerintem is elesett ebben a küzdelemben. De véleményem szerint a bevándorlás ezzel együtt sem veszélyezteti az európai civilizációt.
– Térjünk vissza az ön által vázolt új világrendhez: mi lesz Magyarország szerepe ebben a felosztásban?
– Az a kérdés, hogy melyik erőtérhez csatlakozunk. Nem könnyű a helyzet, és a legnagyobb probléma, hogy itthon semmilyen kérdésben nem alakul ki érdemi diskurzus. Ezt a magam bőrén tapasztalom. A baloldalibb értékrendet képviselő médiumok számára én vagyok a „jobboldali fickó”, aki nem mondja ki egyértelműen, hogy „Orbán Viktor gazember”; a kormánypártiak szemében pedig balliberális vagyok, akit nem érdemes megszólaltatni. Egy ilyen közegben nagyon nehéz párbeszédet folytatni, ami hosszú távon a politikai vezetésre is hatással van. Ha nincs diskurzus, ha csak saját magunkat hallgatjuk meg, akkor nagy az esélye a rossz döntéseknek, mert végül egyetlen opció marad: a várúr határoz egy személyben. És a történelmi példákból megtanulhattuk, hogy amikor lényegében egyetlen ember dönt anélkül, hogy odafigyelne mások véleményére, akkor nagyon könnyen félrecsúsznak a dolgok.
– Eredetileg Kína gazdasági terjeszkedéséről és az ázsiai ország hazánkkal való kapcsolatáról írt volna regényt, de az ukrajnai háború miatt félbehagyta azt. Mikor válik anynyira nyilvánvalóvá itthon a Kínától való függésünk, hogy érdemes legyen befejeznie a könyvet?
– Nagyon gyorsan be kell fejeznem. Hamarosan utazom is Szingapúrba, onnan pedig Tajvanra. Néhány éve, amikor elkezdtem írni a könyvet, Magyarország legfőbb vonzereje az volt, hogy az Európai Unió tagja. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ha egy EU-n kívüli ország – értsd: Kína – itt gyárt akkumulátort, akkor azt azonnal be lehet szerelni a német autókba, vámfizetés és minden további bonyodalom nélkül. Magyarország eddig rendkívül ügyesen használta ki ezt a lehetőséget.
– Az akkumulátorgyárak ugyanakkor nagy környezeti terhelést jelentenek.
– Ehhez a részhez egyelőre nem értek, ezért nem is foglalnék állást a környezeti hatásokkal kapcsolatban. Üzleti szempontból ugyanakkor a jelenlegi felállás tökéletes: legyártják az akkumulátort, aztán átviszik az ötven kilométerre álló német autóüzembe, és már szerelhetik is be a kocsikba. Ez jelentősen lerövidíti a logisztikai láncot.
– Ha Németország után Kína összeszerelő üzeme leszünk, az újabb gyarmati státuszt is feltételez?
– Még egyszer mondom, az EU-tagság az egyetlen előny, amit Magyarország értékesíteni tud. Nincs kőolajunk, nincs elegendő munkaerő, és nem lettünk olyan tudásközpont, ami bátran lehettünk volna. Az elmúlt harminc évben kicsit sokszor hangzott el a „volna”. Túl sok lehetőséget szalasztottunk el, a világ elment mellettünk, és ez ügyben itthon mindenki a másikra mutogat, de a felelősséget senki sem vállalja. Saját magunkat gáncsoljuk el, ami kívülről nézve látványos és feltűnő, ám hazatérve rendkívül szomorú állapotot jelent.
– A keleti nyitást mégis észszerűnek látja?
– Okos gondolatnak indult, és az is maradhatott volna, de sajnos a világ, tőlünk függetlenül, megváltozott, folyamatosan csökken a kormány által sokat emlegetett konnektivitás, vagyis kapcsolódás, összekapcsolhatóság. Ha valóban létrejön az a két szuperkontinens, amiről korábban beszéltem, akkor nagyon kevés kapcsolódási pont lesz majd azok között. Könnyen elképzelhető, hogy néhány év múlva a nyugati országok egyszerűen megtiltják a kínai akkumulátor használatát, és akkor hoppon maradunk. Persze a magyar kormánynak erre is lehet válasza: ideköltöztetik a kínai autógyártót, és onnantól nem a német, hanem a kínai kocsikba szerelik az alkatrészt. Ha így lesz, akkor azzal egyértelműen elkötelezzük magunkat az ázsiai ország vezette szuperkontinens mellett.
– Az ország belső feszültségei, a társadalom megosztottsága befolyásolhatja ezt a forgatókönyvet?
– Évszázadok óta gáncsoljuk saját magunkat, ezért tartunk ott, ahol tartunk. Megöltük, elkergettük, kifosztottuk, elhallgattattuk egymást, Dunába lőttük, kitelepítettük a másikat, aztán privatizáltunk, újra államosítottunk, reprivatizáltuk, most pedig minden elveszíti közvagyon jellegét. Ez Magyarország. És ennek következményeivel mindig számolnunk kell.
– A NER ennek ellenére őrzi stabilitását.
– Kevés esélyt látok rá, hogy megélem az újabb rendszerváltozást, az új kiegyezést.
– Ha a világpolitika úgy kívánja, Magyarország esetében is felmerülhet a külső beavatkozás lehetősége?
– Nem szabad fekete-fehéren néznünk az ország helyzetét. Számos forgatókönyv elképzelhető, tucatnyi végkimenetellel. A legnagyobb esélyét annak látom, hogy Magyarország jelentősége elvész a most zajló világpolitikai játszmában. Mert ha a várúr nagyobbnak gondolja a saját szerepét, mint a vár maga, akkor a nagyhatalmak egy idő után ráunnak. Hosszú távon bosszantó, ha egy elhanyagolható gazdasági erővel bíró, de annál erőszakosabb vezető csapdossa a cipőjével az asztalt, és követeli, hogy teljesítsék az akaratát, mert egyébként vétóz, gáncsol, akadékoskodik. Magyarország jelen pillanatban kiemelt figyelmet kap a világban, de amint a valós súlyunknak és jelentőségünknek megfelelően kezelnek majd bennünket, Orbán Viktor egy nagyon hosszú asztal végén találhatja magát, ahonnan már alig hallják meg a hangját. És aztán már csak a kellemetlen élmények emléke marad mindenki emlékezetében, hiszen valójában még a stílusát sem szerették.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 46. számának (november 17–23.) nyomtatott változata.
