Nyilvánvaló, hogy Gent a van Eyck testvérek – Jan van Eyck és Hubert van Eyck – városa, monumentális, sokalakos emlékművük ott található a Szent Bavo katedrális mellett, amelyben egyik legjelentősebb alkotásuk tekinthető meg: a Genti oltárkép.
Ez a komplex poliptichon amelynek tábláit 250 alak népesíti be, nyolc éven át készült, 1432 körül fejezték be. A szárnyas oltár mérföldkőnek számít az európai festészet történetében, hiszen a németalföldi reneszánsz kezdetét jelzi. Az alkotás a templom, a város féltve őrzött kincse.
Nemcsak az ikonrombolókat, a francia forradalmat, de a náci megszállást is szerencsésen átvészelte, megúszta a polgári prüdériát — hiszen ahogyan Michelangelo aktjait is „felruházták” a Sixtus kápolnában — a van Eyck testvérek első emberpárját egy időre kicserélték két felöltöztetett alakkal a kelleténél szemérmesebb hívek. Ezek a „csereképek” napjainkban emlékeztető, elrettentő példaként vannak kiállítva a templomban.
A testvérpár alkotása tanúsítja, hogy többek között felfedezték a táj távlati ábrázolását és a szereplők lélektani jellemzésének a szükségszerűségét. A fenti bátor újítások nélkül aligha jöhettek volna létre a későbbiekben a rubensi vagy rembrandti életművek. Elég sokat tudunk erről az oltárképről, de úgy tűnik mégis nagyon keveset. Nem tudjuk többek között azt sem, hogy a két testvér közül melyik részletet ki festhette – egy ideig a szakértők meg voltak győződve arról, hogy a mű szerzője egymagában Jan van Eyck –, nem sikerült még a központi szereplők közül se mindenkit megnyugtató módon azonosítani, de mindezek az ide érkező és rendszerint sietős turista számára kevésbé fontos részletek. Amivel távozik, az a lenyűgöző, hiteles összhatás, amely segítségével, szűk hat évszázad távlatából erőteljes, meggyőző összképet kap a kor világszemléletéről, gondolkodásmódjáról, értékrendjéről, hitvilágáról.
Nem állítom, hogy egyáltalán nem érdemes meghallgatni az idegenvezetők legtöbbször kézikönyvekből összemásolt és közhelyektől nyüzsgő, kívülről betanult, monoton szövegeit. A remekművek iránti valódi érdeklődőknek mégis azt javaslom, hogy a műalkotásokkal való találkozás értékes perceit inkább arra használják fel, hogy kicsit eltávolodva a csoporttól, próbálják beleképzelni magukat a festők helyébe, a korba. Abba, ahogyan azok felépítették munkájukat, fontossági sorrendet alakítottak ki a mérettel, az elhelyezéssel, amilyen módon az égi és földi dolgok együttesét megjelenítették, vagy ahogyan a különböző személyiségeket jellemezték. A többit odahaza is el lehet olvasni, hatalmas szakirodalom áll ehhez a rendelkezésre.
Nézem a képet, átérzem az ünnepélyes komolyságát, ritmusát, lüktetését, azt a szerető, valósághű tiszteletet, amellyel Ádámot és Évát, közös őseinket megjelenítették. A meztelenség dacára nincs bennük semmi erotikus vonás, felelősségteljes komolyság, magától értetődő természetesség jellemzi őket, mint az oltárkép valamennyi szereplőjét.
Különös élmény a mellékszereplők arckifejezésének, ruházatának, gesztusainak tanulmányozása. Ember és természet egysége, a művészet és a hit erejének apoteózisa sugárzik erről a rendkívül átgondolt, értő szeretettel felépített, egységes alkotásról, amelyben az emberi építményeknek: templomoknak, váraknak, városoknak, utaknak, hidaknak olyan szerény, jelentéktelen, másodlagos szerep jut, hogy az már feltűnő. Az ábrázolt tárgyak pontos, az eseménynek teljes mértékben alárendelt szerepet játszanak, a díszes öltözékek nem a gazdagságot, pompát, hanem az ünnepélyességet hangsúlyozzák.
A fentiek felismerése, megértése után már senki sem csodálkozik a testvérpár tevékenysége iránti hálából, tiszteletből emelt hatalmas emlékművön. Az oltárkép ugyanis nemcsak kiváló festmény, élvonalbeli műalkotás, hanem sokkal több annál: egy hittel, szeretettel, beleéléssel és újító erővel létrehozott remekmű, olyan világkép, amely több évszázad elteltével a mai napig hat. Boldog az a nép, amelyiknek ilyen művészei vannak, és minden tiszteletet megérdemelnek azok, akik hálával, köszönettel emlékeznek rájuk. Számomra ez a legfontosabb tanulsága a viszonylag rövid kiruccanásnak Gentbe.
