„Tehát én azt látom, hogy ez a két dimenzió (a puha és a kemény) és a három modernizációs zóna együtt rajzolják ki azt a tipológiát, amelyben a különböző kialakuló eliteket el lehet helyezni.„
A kelet-európai változások leglátványosabb mozzanata az elitcsere. Mindenütt többé-kevésbé mások vezetnek, mint két évvel ezelőtt. Az elitek kérdéséről a Soros Alapítvány Közép-Európa Egyeteme is kollokviumot szervezett. A hatnapos prágai eszmecsere végén Tamás Pál budapesti szociológust, a tanácskozás szervezőjét kértem meg észrevételeinek összefoglalására.
– Előbb feleleveníteném az előzményeket. Most már harmadik éve szervezzük ezt a
konferenciasorozatot a kelet-európai átalakulásokról, s ha a sorozat folytatódott, a témák – pontosabban a realitás – állandóan változtak. Az első évben, 1989 tavaszán a jogi keretekről volt szó: hogyan lehet reformokat csinálni, kik az ellenzői, hogyan lehet csoportokat szervezni egy projekt támogatására, hogyan alakítható ki a megfelelő jogi keret stb.? A második évben a dolgok radikalizálódtak s a mozgalmak kerültek a középpontba. Akkor már azt firtattuk, hogyan történik a társadalmi erők mozgósítása, kik kerülnek föl, kik le, milyen a mozgalmi vezérek világképe.
Én azt hiszem, hogy Kelet-Európában a mozgalmak fontossága visszaesett – vagy betagozódtak a politikai tájképbe, vagy elhulltak, mert a mozgalmak rövid életűek. A színfalak mögül kibontakoztak a globális átalakulás főszereplői is, világossá vált, hogy az elitek váltak központi kérdéssé. Egyszerűen azért, mert a mozgalmak kifulladtak, az emberek hazamentek gyermeket nevelni, kertjüket rendezni, s ott maradtak valakik, akiket a nagy társadalmi árvíz hagyott a parton – még akkor is, ha maguk gerjesztették az árvizet –, meg ott maradtak mások is a régi struktúrából, akiket a víz nem mosott el. S akkor felmerül a kérdés, hogy ez a két típusú rák, mit fog egymással csinálni. Új rákfaj születik – hogyan fogdossák egymást az ollóikkal, s egyáltalán mi történik közöttük? Nos, erre kerestük a választ. Ez persze szakmailag érdekes.
– Kiderült, hogy nincs egy kelet-európai modell?
– Így van, de az sem igaz, hogy minden ország kultúrája misztikum, hogy minden kis
világ egy totális, tehát nem lehetne összehasonlítani Romániát, Magyarországot,
Csehszlovákiát vagy Bulgáriát. Össze lehet hasonlítani: A kérdés szakmailag az, hogy milyen taxonómiák szerint. Az egyes cellákban élők milyen törvényszerűségek szerint működnek, s a cellák, hogyan függenek össze. Úgyhogy tulajdonképpen erről szólt az én vizsgálatom is, amely része egy nemzetközi kutatásnak. Ennek keretében vizsgáljuk a magyarországi tudáseliteket, elsősorban a médiaelitet, az oktatási elitet és a tudományos elitet. Ámde itt Prágában nem erről volt szó, hanem a politikai elitekről. Úgy tűnik, hogy ezek kialakulását két dimenzió határozza meg.
Én a régi kelet-európai rezsimeket kemény és puha autoritárius rezsimekre osztottam föl. Az egyikben dichotomizált mi és ők voltak. Ezekben kemény elnyomók voltak: a társadalmat megszálló hatalomként kezelték, de aztán nagyon törékennyé váltak, mert nem volt bennük politikai középosztály. Ezzel szemben vált ismertté a puha autoritárius rendszer típusa, mint a Kádáré, és bizonyos időszakokban a jugoszláv meg a lengyel modell is. Ezek elég stabilnak bizonyultak, mert inkább felvilágosult abszolutista
rezsimeknek tűntek. Ezekben létrejöttek ideiglenes kompromisszumok a társadalom és az elit között, s itt ki is alakulhatott egy elég széles középosztály. Ez az osztály tulajdonképpen kollaborált, mégpedig önkéntesen, a nemzet, a modernizáció, a saját érdekében.
– Tehát a rendszereknek ez a két alaptípusa volt az első különbségelőidéző
tényező. S mi a következő?
– Igen, a kemény-puha dimenzió mellett azonban meghatározó volt az országok
modernizációs szintje. A hatalmat a különböző országokban más és más elitek szerezték meg.
Az első típusba tartozik Csehország (tehát nem az egész Csehszlovákia), a legmodernizáltabb része Kelet-Közép-Európának, ahol – úgy tűnik – egy intelektuálisabb elitnek sikerült megszereznie a hatalmat. A második típus esetében már ez sem sikerült. Ide tartozik Horvátország, Magyarország, Szlovákia és Lengyelország. Ebben a sávban sem a régi elitnek nem sikerült a hatalmát megőriznie, sem a politikai ellenállás vezetőinek nem sikerült hatalomra jutniuk. Ebben a politikai patthelyzetben jöttek be az általam újtradicionalistának nevezett modell képviselői. Ezek nem vettek részt az ellenállásban, vagy nem volt benne fontos szerepük, viszont a húszas-harmincas évek konzervatív, esetenként jobboldali ideológiát melegítik föl., nacionalizmussal, vallással, ha úgy tetszik a Család–Haza–Isten szentháromságával operálnak.
– Még ha szemérmesen nem is mondják ki.
– Sok esetben ki is mondják. De ha nem, akkor is azt rekonstruálják. Ez a modell lett a
kormányzó elit hite Zágrábban, Budapesten, Pozsonyban és Varsóban is, noha ott a
Szolidaritás ellenelitje még egy ideig tudta magát tartani.
Nos, van egy harmadik modell, s én ide sorolom Románia, Bulgária, Szerbia és sok vonatkozásban a különböző szovjet tagköztársaságok elitjeit, tulajdonképpen a régi pártbelieket – ezeket újrafestett elitnek nevezném. Ide tartoznak azok a pártvezetők, akik tulajdonképpen ellopták a nemzeti programot az újtradicionalistáktól, akik országaikban nem voltak eléggé kifejezettek, s tulajdonképpen ha családról nincs is szó mindig, a hazáról, a szülőföldről annál inkább. Sajátos nemzeti mozgósítási ideológiákat fogalmaztak meg a család és az isten helyett. Ezek az elitek is sikeresek abban az értelemben, hogy hatalmon tudnak maradni.
Tehát én azt látom, hogy ez a két dimenzió (a puha és a kemény) és a három modernizációs zóna együtt rajzolják ki azt a tipológiát, amelyben a különböző kialakuló eliteket el lehet helyezni. Ha erről a makroszintről az egyéni szintre ereszkedünk, ki kell mutatnunk az átlépési stratégiákat.
A gazdasági szervezési elit tekintetében három forgatókönyv ismeretes Kelet-Európában. Ezek kizárják egymást, s az én modellem megpróbálja őket összehozni. Az egymást kizáró modellek azt tételezik, hogy vannak politikusok, politikai tőkével a régi rendszerből, s akik politikai tőkéjüket gazdasági tőkévé alakítják. Tehát éppen fordítva, mint a kapitalizmusban, ahol a gazdasági tőkéből lesz politikai tőke. Itt tehát az új burzsoázia bizonyos értelemben a volt pártelit legfelkészültebb, legokosabb, legrámenősebb részéből kerül ki. Egy második forgatókönyv, ellenkezőleg azt állítja, hogy itt létrejön egy piacgazdaság, s azok lettek benne a legrámenősebb üzletemberek, akik korábban a második gazdaságban elkezdték munkájukat. Mindegy, hogy maffiaszerűen cselekednek vagy sem, kilépve a szabadságba, a napfényre, a
piacgazdság vakondjai teljes gőzzel fognak működni. A harmadik megközelítés azt mondja, hogy Kelet-Európa a világrendszer perifériáján van s ott is marad, tehát az integráció a külföldi tőkéhez, tudáshoz a világközpont politikai, gazdasági hatalmához kapcsolódva kell hogy realizálódjon. Ebből következően tulajdonképpen kialakul egy komprádor burzsoázia, a vegyesvállalatok emberei, a külföldi ösztöndíjakon kutatásokat szervezők, a nemzetközi oktatási projektumban résztvevők, s én a gazdaságban is sok ilyen komprádort látok, s ezek fogják meghatározni a jövőt.
Szerintem ez a három forgatókönyv nem mond egymásnak ellent, hanem együtt keverik ki az új elitet, s azt mondanám, hogy ez a három csoport – persze régiónként, sőt városonként különböző módon – együtt alakítja ki az új elitet.
– Ennek a kollokvium elején felvázolt elképzelésnek lényegében senki nem mondott ellent, legfeljebb mindenki a saját országa tapasztalatával árnyalta a modellt.
– Egy ilyen nagyon vegyes régióra ráhúzott modellből természetesen mindenki kilóg,
tehát senki nem illik bele teljesen, ám én ugyanakkor azt mondom, hogy senki nem tekintheti a maga számára teljesen idegennek, érvényetelennek. Tehát, ha a kezek-lábak kilógnak is, de testével mindenki benne van modellemben.
Megjelent A Hét XXII. évfolyama 49. számában 1991. december 5-én.
