Huszonegy év házasság után a feleségem arra kért, hogy hívjak meg egy másik nőt egy vacsorára, és utána esetleg menjek el vele moziba. Majd hozzátette: “Szeretlek, de tudom, hogy ez a másik nő is szeret, és jól esne neki, ha egy kis időt együtt töltenétek.”
A másik nő, akiről a feleségem mindezeket tudta, természetesen az édesanyám volt, már tizenkilenc éve özvegy, viszont a munkám és a három gyerek miatt ritkábban tudtam látogatni, jóformán csak a nagyon jeles alkalmakkor.
Még aznap este felhívtam anyámat, hogy menjünk el egy vacsorára, utána esetleg egy moziba. „Mi történt, jól vagy, minden rendben?” – kérdezte aggódva… Viszonylag későn este hívtam, váratlanul érhette. „Semmi baj nem történt, csak gondoltam, jó lenne egy jót beszélgetni.” – válaszoltam. „Csak te és én?” Majd egy kis csönd után rávágta: „Nagyon szeretném, ez nem is kérdés.”
Azon a pénteken, ahogy érte mentem, hogy felvegyem a házánál, egy kicsit ideges voltam, és láttam rajta, hogy ő is izgatott. Az ajtóban várt, már a kabátját is magára vette. Még fodrásznál is volt előtte, a haja szépen begöndörítve. Azt a ruhát viselte, amit a legutolsó házassági évfordulójukon vett fel. Mosolygott. „Mondtam a barátnőknek, hogy randink lesz, teljesen odavoltak” – szólt egyből, ahogy beült az autóba. „Alig várják, hogy meséljek, mi volt a találkánkon.”
Elmentünk egy hangulatos kis étterembe, úgy karolt belém, mintha csak a First Lady lett volna. Éreztem, milyen büszkén lépdel az oldalamon. Miután leültünk, elkezdtem felolvasni a menüt, nem látta tisztán az apró betűket. Ahogy olvastam, nagyjából a felénél felnéztem és láttam, milyen ámulattal bámul engem, egy kedves mosollyal az arcán. „Régebben mindig én olvastam fel a menüt neked, amikor kicsi voltál.” Kellemes, jó kis beszélgetés volt. Lényegében átbeszéltük, kinek mik a jelenlegi dolgai, élményei stb. Végül a beszélgetésünk annyira elnyúlt, hogy lekéstük a mozit is. Később, ahogy megérkeztünk a házhoz ezt mondta: „Mit szólsz egy következő alkalomhoz, de csakis ha megengeded, hogy a vendégem légy, kisfiam?” Mondtam, legyen, semmi gond.
,,Milyen volt a randi?” – kérdezte a feleségem, mikor hazaértem. „Nagyon jó, sokkal jobb, mint amit elképzeltem” – válaszoltam lelkesen.
Pár nappal később édesanyám meghalt egy hirtelen szívrohamban. Teljesen váratlanul történt, elbúcsúzni sem tudtam tőle. Nem sokkal rá pedig jött egy boríték, egy előre kifizetett számlával, rajta az étterem neve, ahol a közös randink volt, benne egy cetlivel: „Előre kifizettem a számlát, mert nem voltam benne biztos, hogy már ott lehetek. Két főre, egyik a tiéd a másik pedig a feleségedé. Soha nem fogod megtudni, milyen fontos volt nekem az az este! Szeretlek, fiam!”
Most már tudom, hogy milyen fontos, hogy kimondjuk: ,,szeretlek”, és hogy azt a másikat akkor szeressük, amikor lehet, amikor velünk van.
Ismeretlen szerző (www.mindenegybenblog.hu )