A tusványosi nemzetpolitikai kerekasztal elvileg minden évben a Kárpát-medencei magyar közösségek legfontosabb közös fóruma: az az alkalom, amikor a külhoni magyar politikai vezetők közösen gondolkodnak az összmagyarság jövőjéről. Az elmúlt években azonban többnyire a fideszes toposzok felsorolása folyt ezen, és idén sem sikerült kilépni ebből.
A beszélgetés első felében egymást követték a sikertörténetek, a támogatások és a beruházások felsorolásai, mindenki köszönte a Fidesznek az eddigieket, a Fidesz meg köszönte, hogy a pártra szavaztak a külhoniak. A fordulatot a kerekasztal egyetlen nem politikus résztvevője, Bárdi Nándor történész hozta el, aki szembesítette a Fidesz csatlósaivá vált határon túli szervezetek képviselőit azzal, hogy az elmúlt másfél évtizedben a fesztiválosdi, a presztízsberuházások és a látványos infrastruktúraépítés mögött tulajdonképpen a kisebbségi magyar közösségek gyengébbek, törékenyebbek mint valaha, mert nem történt valódi társadalomépítés.
Bárdi Nándor szerint a magyar kisebbségpolitika mára vakrepülésbe került, mert a helyi közösségek valódi társadalomépítését fokozatosan felváltotta a központilag irányított nemzetpolitika. Úgy látja, hogy a határon túli magyar politikai elitek az elmúlt másfél évtizedben egyre inkább Budapesthez és az illiberális kormányzati modellhez igazodtak, miközben háttérbe szorultak azok az értékek – a jogállamiság, a szubszidiaritás, a helyi önrendelkezés és a közösségi részvétel –, amelyek korábban a kisebbségi politizálás alapját jelentették.
A látványos beruházások, az identitáspolitikai rendezvények és a bőkezű támogatások elfedték, hogy a kisebbségi társadalom intézményei egyre inkább túlélő üzemmódban működnek, a támogatási rendszer pedig a szakmai szempontok helyett a politikai lojalitást jutalmazza.
A történész szerint a magyar nemzetpolitikának nem újabb presztízsberuházásokra, hanem őszinte számvetésre, átlátható támogatáspolitikára és a helyi közösségek megerősítésére lenne szüksége.
A külhoni magyar szervezetek többségét elnökeik képviselték, a két legmeghatározóbb szereplő azonban nem ült az asztalhoz: sem Orbán Viktor, sem Kelemen Hunor nem vett részt a beszélgetésen. Ők a délutáni találkozóra tartogatták mondanivalójukat: a Fidesz elnöke ebédre várta a határon túli magyar vezetőket. Orbán szállodája előtt el is kaptuk Kelemen Hunort, és megkérdeztük tőle, miről fog egyeztetni a volt miniszterelnökkel.
A délelőtti kerekasztalon a Fideszt Németh Zsolt, a KDNP-t Semjén Zsolt, az RMDSZ-t Antal Árpád képviselte. Felsorakozott a többi határon túli vezető is: Brenzovics László (elnök, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, elnök, KMKSZ beregszászi járás); Gubík László (elnök, Magyar Szövetség, Szlovákia); Jankovics Robert (elnök, Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége); Orban Dušan (elnök, Muravidéki Magyar Nemzeti Közösség), Zakariás Zoltán (elnök, Erdélyi Magyar Szövetség), Pásztor Bálint (elnök, Vajdasági Magyar Szövetség) és Bihari Szabolcs Zoltán (elnök, NYEOMSZSZ-Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége) ültek le a már említettek mellé.
A KDNP-s moderátor, Nacsa Lőrinc megjegyezte, hogy meghívták a Tisza-kormány nemzetpolitikai vezetőit, Tarr Zoltán minisztert és Kollai István helyettes államtitkárt is, de ők nem fogadták el a meghívást. Nacsa nem győzte hangsúlyozni, hogy ők, mármint a Fidesz nyitott a párbeszédre, arról azonban egy szót sem szólt, hogy a Tisza meghívása ott csúszott el, amikor nem hívták meg Magyar Pétert, és Németh Zsolt még be is szólt neki. A Transtelex videóriportban járta körül, hogy mit szólnak a táborozók a kialakult helyzethez.
Nacsa nagyon egyszerűen fogta fel a moderátori szerepet, a beígért vita helyett azt a megoldást választotta, hogy két körben szólaltatta meg a jelenlévőket: az elsőben mindenki vázolta az adott országban élő magyar kisebbség jelenlegi helyzetét, aztán a zárókör jövőbeli elképzelések ismertetéséről szólt. A jelenlévő fideszes Németh Zsolt és a KDNP-s Semjén megszólalásai pedig arra kellettek, hogy ki ne maradjon a felsorolása azoknak az eredményeknek, amiket a volt kormánypárt szerint megvalósítottak a nemzetpolitikában.
A helyzet mindenhol nehéz, de a pártoknak csak sikertörténeteik vannak
A politikai megszólalók köre sem állt messze Semjéntől és Németh Zsolttól, nagyrészt mindenki az elmúlt évekből jól ismert fideszes narratívát vette elő és a megszokott etnopolitikai klisérendszerben mozogva ecsetelte, hogy mennyi mindent csináltak.
A hozzászólások végül arra futottak ki, hogy mindez a támogatásoknak volt köszönhető, és mi lesz, ha elzárulnak a pénzcsapok.
A Muravidéki Magyar Nemzeti Közösséget képviselő Orban Dušan elmondta, hogy a legkisebb lélekszámú közösségként működnek, ugyanakkor a szlovéniai politikai élet feszültségei – a jelenlegi ötpárti koalíció törékenysége – közepette is sikerült megőrizniük intézményi stabilitásukat. A jövő kulcsaként a kiszámíthatóságot, valamint a többségi társadalom történelmi megértését nevezte meg.
A kárpátaljai magyarság drámai helyzetéről Brenzovics László, a KMKSZ elnöke számolt be, aki hat éve él Magyarországon, így az anyaországi perspektívából tekint vissza az ukrajnai pusztításra. Megrázó képet festett a háború szörnyűségeiről, a megállíthatatlan depopulációról, a tömeges elvándorlásról és a hátrahagyottak életét megnehezítő gazdasági és infrastrukturális összeomlásról. Kiemelte, hogy Ukrajnában lényegében deindusztrializáció és deintegráció zajlik, a népesség az utolsó hivatalos népszámlálás óta a felére, mintegy 25 millió főre zsugorodott. Kárpátaljáról is százezres nagyságrendben távoztak az emberek, a kelet-ukrajnai belső menekültek beköltözése pedig alapjaiban változtatja meg a régió etnikai arányait. Bár az oktatási és kulturális intézményrendszert eddig sikerült működtetni, a legfőbb bizonytalanságot az anyaországi támogatások kiszámíthatatlansága és a tartalékok hiánya jelenti.
A felvidéki Magyar Szövetség elnöke, Gubík László arról beszélt, hogy 2020 óta nincs olyan szervezett magyar politikai képviselet Szlovákiában, amely képes lenne bejutni a parlamentbe. Szerinte most az a legfontosabb feladat, hogy a 2027-es választásokig újraépítsék a pártot és a mögötte álló közösséget. Új embereket próbálnak bevonni, kutatókat, elemzőket és politikusokat hívnak vissza, mert az elmúlt években sokan – fogalmazása szerint – belső emigrációba vonultak vagy Budapestre költöztek. A Benes-dekrétumok öröksége továbbra is meghatározza a felvidéki magyarok helyzetét, ezért egy 13 pontos jövőképet is kidolgoztak, amelynek célja, hogy megerősítsék regionális pozícióikat, és ismét parlamenti képviselethez jussanak. Gubík azt is nyíltan kimondta: attól, hogy Robert Fico Orbán Viktor szövetségese, a felvidéki magyaroknak még nem a barátja. Éppen ezért – miután a szuverenista kormánypártokkal nem sikerült dűlőre jutniuk – megkezdték az egyeztetéseket a liberális szlovák ellenzékkel is.
Második kép: Zakariás Zoltán EMSZ-elnök és Antal Árpád, az RMDSZ stratégiai igazgtója
Fotók: Tamás Zsófia / Transtelex
A vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Pásztor Bálint arról beszélt, hogy pártja továbbra is a kormányzati szerepvállalásban látja a vajdasági magyarság érdekeinek érvényesítését. Elmondta, hogy a 250 fős szerb parlamentben hatfős frakcióval rendelkeznek, emellett nyolc államtitkári pozíciót töltenek be, mert tudatosan nem miniszteri tárcákra, hanem minél szélesebb minisztériumi jelenlétre törekedtek. Kitért arra is, hogy Szerbia schengeni és NATO-tagságának hiánya továbbra is megnehezíti a kapcsolattartást Magyarországgal és a többi EU-s országgal. Beszámolt arról is, hogy a VMSZ hosszú távú stratégián dolgozik, mesterségesintelligencia-programot és úgynevezett hazaváró programot is kidolgoztak a fiatalok számára. Ez ismerősen csengett, az RMDSZ-nek is van hazaváró programja, és ami közös a kettőben, hogy akárcsak az RMDSZ, Pásztor sem részletezte, hogy milyen gazdasági és társadalmi feltételek mellett lehetne valóban hazacsábítani azokat, akik az elmúlt években elhagyták Vajdaságot.
Erdélyi részről két gyökeresen eltérő megközelítés csapott össze. Antal Árpád az RMDSZ képviseletében a romániai kormányzati és költségvetési válságot emelte ki, és az RMDSZ-es erdélyi magyar önkormányzatok sikerével, a magyar polgármesterek magas arányával büszkélkedett. „Az erdélyi magyarok kétharmada magyar polgármester által vezetett településen él” – mondta. Megpróbálta feloldani azt a nyilvánvaló ellentmondást, hogy míg a magyarországi választásokon az erdélyi magyarok túlnyomó többsége a Fideszre szavazott, Magyarországon mégis elsöprő sikert aratott a Tisza. Hozzátette, hogy annak kell örülni, hogy
most nem ül olyan párt a magyar parlamentben, amelynek közömbös volna a határon túli magyarok sorsa.
Azzal zárta mondanivalóját, hogy az RMDSZ változatlanul abban hisz, hogy az etnikai alapon történő politizálásnak nincs alternatívája, és azt szeretné, ha ezt a gondolatot a többi szervezet is alátámasztaná.
Ezzel szemben Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Szövetség (EMSZ) elnöke – aki kivált az RMDSZ frakciójából és függetlenként politizál – arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság körében nő a bizonytalanság, a közöny és a fásultság. Bírálta a civil szféra és a sajtó politikai kiszolgáltatottságát, hangsúlyozva, hogy a politikai pluralizmus felszámolása hosszú távon a közösség teljes elnéptelenedéséhez és közösségi elhidegüléséhez vezet.
Semjén Zsolt és Németh Zsolt a Fidesz-kormány 2010 óta elért nemzetpolitikai sikereit – a kettős állampolgárságot, a Határtalanul programot és az oktatási-nevelési támogatásokat – méltatták.
Németh Zsolt beszédében felvillant egy rövid pillanat, amikor úgy tűnt, mintha a Fidesz hajlandó lenne némi önvizsgálatra. Arról beszélt, hogy a Trianon óta tartó szétfejlődést próbálták összefogni, ami sok kritikát kapott, és a jövőben egy inkább partnerségre épülő viszonyt kellene működhetne. Aki azonban arra számított, hogy ezután szó esik arról is, mit rontott el a Fidesz az elmúlt tizenhat évben, csalódnia kellett: konkrétum egyetlenegy sem hangzott el.
Aztán gyorsan visszakanyarodott, és azt kérte, hogy a magyarországi pártpolitika ne exportálódjon a határon túlra, majd példaként már az erdélyi Tisza Szigeteket és egy állítólagos pártszerveződést emlegetett. Az elmúlt hetekben felmerült erdélyi pártalapítástól korábban Tarr Zoltán miniszter nyilvánosan is elhatárolódott.
Hozzászólása végén Németh ismét elővette kedvenc témáját, és a politikai stílusról beszélt. Azt mondta, a jövőben kulturált hangnemre van szükség, és nem férnek bele azok a kijelentések, amelyek szerint az RMDSZ a Fidesz ügynöke vagy egy „nagy Fidesz-maffia” része. Szerinte a Fidesz nyitott lenne az együttműködésre, a Tisza viszont nem partner a párbeszédben. Már a kerekasztal elején is ezt a keretet próbálták felépíteni, amikor Nacsa Lőrinc külön kiemelte, hogy meghívták a Tisza-kormány képviselőit, ők azonban nem fogadták el a meghívást.
Bárdi Nándor diagnózisa: A nemzetpolitika nem helyettesítheti a kisebbségpolitikát
A panel egyetlen független, nem politikus résztvevője, Bárdi Nándor történész adta meg a beszélgetés valódi, kritikai élét. Azzal kezdte, hogy történészként nem egy-egy régió napi politikai helyzetét, hanem a teljes Kárpát-medencei magyar közösség állapotát próbálja értelmezni. Szerinte a külhoni magyarság helyzetét ma egyszerre jellemzi az intézményi megerősödés és a mélyülő válság.
A kisebbségi közösségek soha nem rendelkeztek ennyi joggal, intézménnyel és anyaországi támogatással, ennek ellenére a szerbiai és kárpátaljai magyarság létszáma drámaian fogy, a felvidéki magyarok parlamenti képviselet nélkül maradtak, az RMDSZ pedig egyre szorosabban igazodott a Fidesz politikai modelljéhez. Közben Nyugat-Európában egy több százezres új magyar diaszpóra jött létre, amelyet a hagyományos nemzetpolitikai intézményrendszer már nem tud hatékonyan megszólítani.
Bárdi rávilágított, hogy az elmúlt tizenhat évben a határon túli magyar politikai szerveződések – az RMDSZ-től a KMKSZ-en és VMSZ-en át a szlovákiai struktúrákig – teljesen alárendelődtek a budapesti illiberális kormányzati rendszernek.
A külhoni elitek lojálissá váltak Orbán Viktor geopolitikai fordulatához és az Európai Unió értékrendjével szembeni harcához. Ezzel párhuzamosan elhomályosultak azok a polgári és jogállami értékek, a szubszidiaritás és a helyi önrendelkezés elve, amelyek egy évszázadon át a kisebbségi magyar közösségek fennmaradásának szellemi alapját képezték.
Ami a többségi társadalomban való akkomodációt illeti, Bárdi szerint az elmúlt évtizedekben egy sajátos működési modell alakult ki, amit Toró Tibor és Kiss Tamás társadalomkutatók aszimmetrikus akkomodációnak neveznek. Ennek lényege, hogy a többségi állam elfogadja a magyar közösségek önálló intézményeit és politikai képviseletét, cserébe viszont a kisebbségi elit a folyamatos politikai alkuk részeként működik, miközben az intézmények és a támogatások egyre inkább a pártpolitikai közvetítésen keresztül szerveződnek. A történész szerint ennek következménye, hogy a civil kezdeményezések fokozatosan háttérbe szorultak, a kisebbségi intézményrendszer pedig egyre inkább a politikai elitnek rendelődött alá.
Ez a folyamat a kisebbségi politikusok szerepét is átalakította. Bárdi szerint a rendszerváltás után még a közösségépítés, az intézményteremtés és a kisebbségi önrendelkezés reménye mozgatta a magyar politikai elitet, mára azonban a forrásszerzés és a választói támogatás maximalizálása került előtérbe. A politikusok sikerét egyre inkább az elnyert támogatások és átadott beruházások mérik, miközben a helyi identitásépítés gyakran rendezvényekben és látványos fejlesztésekben merül ki. Úgy fogalmazott: a közjó és az aktív közösségi élet megszervezése helyett egyre inkább a szavazatmaximalizálás vált a politika elsődleges céljává.
A Budapestről diktált, úgynevezett virtuális nemzetépítés szimbolikus védőburkot kínált ugyan a kisebbségi létezés bizonytalanságaival szemben, de közben elszívta a levegőt a valódi helyi cselekvőképesség elől. A kisebbségi politikus szerepköre drámai módon elkorcsosult: a közjó szolgálata és a közösségi élet szervezése helyett a politikusok egyszerű forrásszerzőkké és szavazatmaximalizáló gépezetekké váltak.
A kerekasztalon elhangzott politikai beszámolók szinte teljesen megkerülték azt a kérdést, hogy kik alkotják és tartják fenn valójában a határon túli magyar társadalmat. Bárdi Nándor nyomatékosította, hogy a Kárpát-medencei magyar jelenlét nem a politikai elitből vagy a szimbolikus demonstrációkból áll, hanem egy gigantikus, mintegy ötezer intézményből álló hálózatból. Ennek a hálózatnak az igazi mozgatórugói hétköznapi emberek, akikről a nemzetpolitikai színpadokon szinte soha nem esik szó: például 23 ezer tanár és pedagógus, aki a magyar iskolákat működteti, vagy kétezer lelkész és pap, akik a közösségek lelki és szociális támasza, valamint a független civil szervezetek és kulturális műhelyek, amelyek nem pártutasításra működnek.
Ezeknek a szakmai alrendszereknek a működését – legyen szó a tanárképzésről, tananyagfejlesztésről vagy a közművelődés megszervezéséről – a mindenkori budapesti politikai szándékok és forráselosztási logikák teljesen alárendelték. Felvetődik a kérdés: ki vállalja a felelősséget a felvidéki közművelődésért vagy az erdélyi magyar oktatás minőségéért, ha a szakmai szempontokat felülírja a politikai lojalitás?
Bárdi az anyaországi támogatási rendszer torzulásairól is. A Bethlen Gábor Alapon és egyéb csatornákon keresztül kiutalt milliárdok nem átlátható, szakmai elvek alapján hasznosulnak.
A pályázatok elenyésző része, mindössze két százaléka nyílt, míg nyolcvan százalékuk egyedi kérelmek alapján dől el, amihez elengedhetetlen a megfelelő politikai hátszél és a Fidesz-hűség. Ez a gyakorlat az alulról szerveződő helyi kezdeményezések helyett egy felülről vezérelt, hűbér jellegű politikai kliensrendszert épített ki, miközben a határon túli magyar pártok saját működésüket és kampányaikat is csak az ezekből a támogatási csatornákból kiáramló pénzekből képesek fenntartani.
A történész elemzése szerint a magyar nemzetpolitikában nem propagandára, vagy élsport- és presztízsberuházásokra van szükség, hanem mélyreható, őszinte számvetésre. A látványos ingatlanvásárlások helyett a gazdasági képzésre, technológiai fejlesztésre, pedagógus-utánpótlásra és a helyi otthonosság élményének megteremtésére kellene fordítani az erőforrásokat. A lojalitásra épülő hűbéri rendszert fel kell váltania a transzparens támogatáspolitikának és a szakmai kerekasztaloknak, különben a határon túli magyar intézményrendszer szép lassan üres, tartalom nélküli díszletté válik a folyamatosan fogyatkozó közösségek felett.
