A neurodegeneratív betegségek kutatása a beteg családja miatt fontos, akiknek végig kell nézniük, hogy szerettük tudata elenyészik, és így ő maga is semmivé foszlik – mondja interjúnkban Susan Greenfield agykutató, az Oxfordi Egyetem professzora, akinek most jelent meg Az agy 24 órája című könyve az Open Booksnál. Greenfield bárónői címmel is rendelkezik, így a brit Lordok Házának is tagja, miközben egy merőben új Alzheimer-gyógyszer fejlesztésén dolgozik.
– Egyetért azzal a vélekedéssel, miszerint az emberi agy a legösszetettebb struktúra az egész univerzumban?
– Szerintem ezt arrogáns lenne kijelenteni, hiszen fogalmunk sincs arról, hogy mi történik az univerzum nagy részében. Az biztos azonban, hogy a földi állatok közül az embernek van a legkomplexebb agya, és az is egyértelmű, hogy az emberi agy minőségileg különbözik a számítógépektől is. Viszont a szervezet része, így kapcsolatban áll a hormon- és az immunrendszerrel is –, és emiatt olyan folyamatok zajlanak az agyban, amelyekre sem a hagyományos számítógépek, de még a mesterséges intelligenciák sem képesek.
– Az agy 24 órája című könyve legfőbb témája a tudat mibenléte. Ön szerint tudjuk valójában, hogy mi a tudat, és hogyan jön létre az agyban?
– Azt tudjuk, hogy milyen tudatosnak lenni. Én most tudatosnak tartom magam, és szerintem ön is tudatos. A dolog akkor válik nehézzé, amikor definiálni akarjuk a tudatot. Általában kétféle módon szoktunk dolgokat definiálni. Az egyik eljárásban megjelöljük, hogy a definíció tárgya milyen halmaz része, és miben különbözik a halmaz többi elemétől – például a szék olyan bútor, amin ülni lehet. De a tudat milyen halmaz része, és miben különbözik a többitől? Ez a módszer itt nyilván nem használható. A definíciók másik része operacionális: megjelöljük, hogy milyen működés alapján azonosítható a dolog: veszek az anyukámnak egy csokor virágot, mivel szeretem őt. De a tudatra ez sem működik, hiszen akkor is tudatos maradok, ha semmit sem csinálok – a tudatnak nincs szüksége cselekvésre.
– Vagyis nem lehet definiálni a tudatot?
– Adok valamiféle definíciót a könyvben, de az inkább parafrázis, nem valós definíció. E szerint a tudat a belső, szubjektív világunk, ahogy azt csak mi látjuk. De ez a nehézség csak arra világít rá, hogy rengeteg mindent nem tudunk a tudatról, ami önmagában is megdöbbentő, ha belegondolunk. Hogyan működik a tudat? Hol van vége a tudatnak? Hol található az a kis emberke az agyunkban, aki gondolkodik a belső világunkban? Mindezek lélegzetelállító, megoldatlan talányok.
– Ha a tudatot az evolúció oldaláról próbáljuk közelíteni, felmerül a kérdés, hogy mikor jelent meg. A tudat – már annak emberi formája – az állatokban is jelen van, vagy az emberré válás maga a tudatosság kialakulása?
– Egyértelműen tudatosak az állatok is. A tudat az aggyal együtt folyamatosan nőtt az evolúció során, nem gondolom, hogy lett volna Rubicon, ami előtt még nem volt tudat, utána pedig hirtelen lett. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a tudat lehet nagyon kicsi is. Egy aranyhalnak valószínűleg nem túl mély a tudata, de van neki, ahogy minden központi idegrendszerrel rendelkező állatnak. Ugyanez a folytonosság jellemzi a tudat egyedfejlődését, aminek – főként Amerikában – akár gyakorlati, jogi jelentősége is lehet. Vajon tudatos lény-e a magzat? Valószínűleg helyesebb annak tartani, de akkor már kezdettől az, vagy van egy pont, amikor tudatossá válik? Ha utóbbit tekintjük igaznak, akkor hol van ez a pont, és mi váltja ki a tudat megjelenését? Ha azt mondjuk, hogy a születés pillanatától kezdve tudatos a baba, akkor mi a helyzet a koraszülöttekkel, akiknek még nem kellett volna megszületniük? A tudat létrejötte hirtelen előbbre ugrik az időben, vagy a koraszülött csecsemő még nem számít tudatosnak? Itt is jogosabb kontinuumot feltételeznünk.
– Nemcsak a tudat definíciója fog ki rajtunk, de vannak, akik szerint az agykutatás úgy összességében sem tekinthető sikertörténetnek, hiszen még mindig nem értjük igazán, hogy hogyan történik az absztrakt gondolkodás vagy az emlékezés az agyban. Ön nem csalódott az agykutatás eddigi eredményei láttán?
– Valaki egyszer azt mondta, hogy jobb, ha fel tudjuk tenni a megfelelő kérdést, mint ha az összes választ ismernénk. Sok kutatóban él bizonyos fokú arrogancia azzal kapcsolatban, hogy úgy hiszik, képesek megválaszolni a legnagyobb kérdéseket. Szerintem azonban a mi megközelítésünk érdekesebb: mi korrelációkat keresünk az elvárt viselkedés és a tetten érhető tényleges agyműködés között. Ha találunk ilyen korrelációt, akkor megvizsgáljuk, hogy kapcsolatba hozható-e a tudatossággal. Nagyon érdekel minket például az a folyamat, ahogy az objektív ismeretek átalakulnak az agyban szubjektív gondolatokká. Erre a folyamatra még senki sem állt elő meggyőző magyarázattal.
– A kutatói karrierje során sokat foglalkozott a neurodegeneratív kórképekkel. Miért érdekesek ezek a betegségek az ön számára?
– Azért, mert e betegségek gyógyítása korunk legnagyobb kielégítetlen klinikai igénye. (Gyakorlatilag nem létezik hatékony engedélyezett gyógyszer az Alzheimer vagy a Parkinson-kór ellen – a szerk.) Emellett az Alzheimer-kór drasztikusan különbözik a többi időskori halálos krónikus betegségtől, például a szívbetegségtől vagy a ráktól abban, hogy elrabolja a beteg személyiségét. A daganatos vagy szívbetegségben szenvedő ember ugyanaz a személy marad, megőrzi az emlékeit, felismeri a szeretteit, nem szakadnak meg a kapcsolatai. Az alzheimeres beteg azonban előbb-utóbb eljut abba a stádiumba, amikor már a családtagjait sem ismeri fel. A kívülállók számára elképzelni is lehetetlen, hogy milyen romboló hatása van annak, amikor a beteg mondjuk negyven év házasság után már nem ismeri fel a házastársát. Ez a romboló hatás ráadásul nemcsak őt sújtja, de az egész családját is. Ahogy a beteg elveszíti a tudatát, bizonyos értelemben visszaalakul csecsemővé, ezzel pedig a róla gondoskodó családtagok élete is összeomlik. Ha segíteni tudnánk egy alzheimeres betegnek, azzal egy teljes családot mentenénk meg.
– Értjük valójában, hogy mi okozza az Alzheimer-kórt?
– Azt gondolom, hogy már értjük, de a valódi ok nem a sokat emlegetett béta-amiloid fehérjékben keresendő. Azok nem okai, hanem következményei a betegségnek. Nem ők a főgonoszok. A jelenlegi elképzelésünk szerint bizonyos idegsejtek az agyban sérülékenyebbek másoknál, és amikor károsodnak, ezt úgy próbálják kompenzálni, hogy újra osztódni kezdenek. De az a fejlődés – sejtosztódás –, ami esszenciális az embrió agyában, a kifejlett agyban már halálos. Ebben az értelemben tehát az Alzheimer-kór hasonlít például a rákhoz, hiszen mindkettő a szövet hibás burjánzásából eredeztethető.
– Azért nem találtunk eddig gyógymódot az Alzheimer-kórra, mert az okairól is téves elképzeléseink voltak?
– Igen, az eddigi kísérleti gyógyszerek a béta-amiloidot célozták, de ezzel csak a betegség egyik következményét támadták – ami egyébként is csak évtizedekkel a betegség kialakulásának kezdete után jelenik meg az agyban –, így a gyógyszerek nem is lehettek hatásosak. Bár a béta-amiloid is zavart okoz az agyban, de az ellene alkalmazott antitestkezelés legfeljebb néhány hónapig lassítja a kognitív hanyatlást. De ez a terápia gyakorlati szempontok miatt sem működik. Intravénásan kapják a betegek a kórházban, így csak töredéke jut el ténylegesen az agyba, viszont rengeteg pénzbe kerül, és körülményes.
– Ön alapított egy céget, amely egy Alzheimer-ellenes hatóanyagon dolgozik. Ez a gyógyszer miben más, mint az eddigiek?
– A mi gyógyszerünk a tényleges kiváltó okot, vagyis a sejtosztódást beindító jelzőmolekulát támadja. A szer sejttenyészetekben prímán működik, jelenleg pénzt gyűjtünk a klinikai vizsgálatokra, illetve az engedélyeztetésre. Emellett, mivel úgy hisszük, hogy azonosítottuk az Alzheimer-kór elsődleges okát, olyan diagnosztikus tesztet fejlesztünk, amellyel például a nyálból már korán – akár tíz–húsz évvel a tünetek megjelenése előtt – diagnosztizálható lesz a betegség. Az elképzeléseinkkel természetesen nem minden szakember ért egyet. Azok, akik már egy csomó időt és pénzt fektettek a saját eltérő megközelítésükbe, nehezen fogadják el, hogy egész végig tévúton jártak. De azt remélem, hogy a következő években az elméletünk lassan egyre elfogadottabbá válik, hiszen az tökéletesen illik a betegségről jelenleg meglévő minden tudásunkba. Nem állítom, hogy ezek alapján gyógymódot találhatunk a betegségre, de mindenképpen hatékonyan tudjuk majd kezelni.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 41. számának (2024. október 11-17.) nyomtatott változata.
