Játsszunk képverset, és tegyük e két szót: „megállíthatatlanság” és „visszafordíthatatlanság” – keresztbe: Don Quijote harcának tárgyát, szélmalmának lapátját láthatjuk magunk előtt. Herakleitosz írja, hogy „nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”. Ám nemcsak a változásában érzékelhető folyóval állunk így, hanem „…nyolc percig tart, amíg a nap fénye eljut hozzánk; ekképpen, ha a napot látjuk, tulajdonképpen a nyolc perc előtti napot látjuk” – mondja Russell.
Ha ez így áll a fizikai (és természetesen a filozófiai!) időre, mennyivel inkább vonatkozik a történelmire…
I. AZ ÚJRAÉLÉS JOGA ÉS A SZEMBESZEGÜLŐK
Az idő irreverzibilitásából természetesen következik, hogy az alkotóművész nem is tehet egyebet, mint újraéli a történelmi tárgyat. Ami tehát a tudományos kánonnal szemben a művészet számára jogként jelentkezik, az alapjában véve kénytelenség – ha ugyanis a művészet elevenítő alapfunkcióját nem tagadjuk, lehetetlen nem újraélni és mégis az esztétikumon belül maradni.
Épp ezért árnyaltan akarjuk újraélni a históriát. Nem elég, ha Rőtszakállú Frigyes nevét tudjuk, azt a szakállt is látni szeretnénk, Mátyás király álruháit is, a Duna jegének síkosságát is vágynánk érezni, hogy a letűnt idő a maga egészében jelentkezzék; a maga akkori színeiben, tónusában, eleven lüktetésében mutatkozzék meg nekünk. Az alkotóművész tehát megkísérli a lehetetlent: a visszafordíthatatlan időt és a vissza-nem-forgatható időt (mert az író számára ez az utóbbi jelentkezik súlyosabban az alkotás folyamán) úgy forgatja vissza, hogy maga felé forgatja, kapcsolópontokat keres önmaga és a történelem között, saját kora és a történelem valamelyik kora között, s anélkül, hogy az inesztétikus aktualizálás látványosságát választaná, megkeresi a történelmi tárgy időtlen aktualitását, a különösben mutatva meg. A holt időt tehát eleven idővé változtatja: a lemerevített időt mozgóvá, lüktetővé teszi.
Ez az újraélő, az alkotó. Vele szemben áll az illusztráló típus, akit alkotónak nem nevezhetünk, mert egy már adotthoz, készhez rajzol képeket, részben a meglevőkből, részben a meglévők alapján – újabbakat. Ez az utóbbi típus hajlamos megvádolni az elsőt, mégpedig hűtlenséggel, történelem iránti hűtlenséggel. Mit válaszol erre az Újraélő?
1) Az ön kiindulópontja hibás, mert ön még csak nem is a történelmet, hanem a történelemről kialakított valamelyik nézetet illusztrálja. Ne feledje el: a történelmet mindig utólag írják. Azt se feledje el, hogy még a legtárgyilagosabb krónikások is ferdítenek (szándékosan vagy szándéktalanul) néha, a leghűségesebb történetírók is közölnek hamis adatokat (ha jószándékú tévedésből is).
Ha ez tehát így van, vajon nem azt kell tennie az alkotónak, hogy a legbiztosabbnak ítélt tárgyi bizonyítékokat használva – újraélje a történelmet?
2) Hegel mondotta valahol, hogy mint ahogy az egyént, úgy a történelmi korokat sem akképp kell megítélni, ahogyan önmagukról vélekednek. Eljuthatott volna-e Marx a maga korszakos gondolataihoz, ha megelégedett volna a polgári történetírás közgazdasági illusztrálásával? Eljuthatott volna-e Luther, Kálvin, Dávid Ferenc a reformációhoz, ha számukra a katolikus egyház története kizárólag ugyanazt bizonyítja, mint amit Aqinói Tamásnak bizonyított?
3) Válhat-e úgy jelent és jövőt alakító fluidummá a történelmi múlt (a hagyomány), ha csupán a régit illusztráljuk, anélkül azonban, hogy lényegét megmutatva az időtlen aktualitást mutassuk fel benne és hordozzuk körül? Nem úgy válhat-e a történelmi múlt élő-alakító hagyománnyá, ha rádöbbenünk részeinek, helyzeteinek örökös időszerűségére, ahelyett, hogy poros illusztrációkról
(szellemi illusztrációkról van szó) a port törölgetnénk, vagy az avitt illusztrációk modorában változatokat komponálnánk ugyanarra a történelemszemléleti témára? A kérdés csak szónoki, mert egyetlen választ tesz lehetségessé.
II. A TÖRTÉNELMI MÚLT KÉPE AZ ÁTLAGEMBERBEN ÉS AZ ALKOTÓBAN
Az emberek nagy része a történelmet úgy nézi, mint tulajdon anyját: sohasem szeretné meztelenül látni, s ha véletlenül látta is, titkolja, hogy látta, elfojtja feltámadt gondolatait. Ez a történelem iránti prüdéria tulajdonképpen a szellem kényelméből ered. Könnyebb valamit szentnek elfogadni, olyan valamit, ami már annyira távol esik, hogy „szentsége“ semmilyen veszélyt nem rejt az aktualitásra, semmint megvizsgálni a maga feltételezett valójában, egykorian lehetséges valójában. Ennek a prüdériának semmi köze az igazi történelmi hűséghez: a történelmi múlthoz az hűséges, aki lényegét megragadva újraéli; újraéli és megragadja benne az időtlen aktualitást. Ez nyilván elsőként a gondolkodókra, a művészekre vonatkozik.
Az említett prüdériának nem történelmi múlthoz való hűséghez van köze, hanem a történelemről kialakított előzetes véleményekhez, olykor előítéletekhez. Volt egy barátunk, aki megsértődött, amikor azt mondtuk neki: „Ez a kép a szobád falán – giccs, ez meg egészen középszerű munka”. Ám nehogy azt higgyük, hogy a kép értéktelensége miatt húzta fel az orrát. Ó, nem! Barátunk azért orrolt meg, mert ezzel az ítéletünkkel kétségbevontuk az ő értékítéletének helyességét, amelyet vagy készen kapott s akkor úgy viseli, mintha az övé lenne, vagy ő maga alakított ki s akkor orcája verítékét védi benne: a beleölt energiát, a tíz körömmet kikapart „sajátot”.
Haragszik tehát barátunk, mert a kép nem azért kellett számára, hogy az szép lenne, hanem: hogy véle saját feddhetetlen ízlését bizonyítsa. Valahogy így vagyunk a történelmi múlttal kapcsolatos prüdériával is. Az ilyen embernek a történelmi múltra csak azért van szüksége, hogy a reá való hivatkozással belépti díj nélkül léphessen a Jelenkor Arénájába. Amikor gyerekek voltunk, senki sem mondta ezt: az én kedvenc történelmi hősöm Könyves Kálmán, hanem ezt: Kinizsi Pál. Miért? Mert Könyves Kálmán rút egy emberke volt, Kinizsi pedig erős. Hogy mi az elsőben a reális nagyság – azt túl bonyolult lett volna bizonyítani abban az életkorban. Az erő viszont minden korúak számára látványos. Arról nem is szólva, hogy minden gyerek kikacagott volna, ha nem látványos hőst választunk, mert valahogy úgy képzeltük: a választott hős, a választott eszmény egy kicsit arra is figyelmezteti társainkat, hogy eszményeink hasonlítanak ránk, és mi – eszményeinkre. Eszményt választottunk tehát gyermekségünkben, hogy eszményünk fényességében mi is sütkérezzünk, eszményünk fényességéből miránk is hulljon egy fénynyaláb.
Az alkotóművésznek, a gondolkodónak csakis túl szabad jutnia ezeken a gyermekbetegségeken. A történelmi múlt iránti álszemérmesség, prüdéria mind a filozófia, mind az esztétika világában romlasztó.
Képzeljük el, hogy a Történelem egy asszony, akinek a férje elment a háborúba és felesége szeméremövét lakatra zárta, a kulcsot pedig zsebrevágta. Attól függetlenül, hogy a férj meghalt és sírba vitte magával a kulcsot vagy sem, esetleg az asszony – kikapós lévén – kiknek nyomott a kezébe még egy-egy kulcsot – az íróművész, az alkotók feljogosítva érzik magukat, hogy kulcsot gyártsanak maguknak ehhez a szeméremövhöz, akár nyitva akár nem, akár nyithatják akár
nem. Ez az esztétikum kockázata. (Előnye is!) Ez a kockázat pedig – hiszen a kockázat már maga etikai kategória – olyanfajta erkölcsösség, mint az öreg, de tapasztalatlan orvosé. Szegény doktor bácsi soha sem járt ilyen rossz helyen, de most mégis muszáj megállapítania, ki beteg a „lányok” közül s ki nem; végül leküzdve magában minden finnyásságot, áldozatot hoz – öröm nélkül – a „diagnózisért”.
De hagyjuk a félreérthető hasonlatokat: az alkotóművész előtt olyan dilemma magasodik, amelyre csakis egy, és egyértelmű választ adhat. 1) A történelmet, a történelmi múltat – mint oly sok nyelvtan – „perfectumnak”, lezártságánál fogva tökéletesnek fogja fel, s a korral letűnt akkori lehetőség nem izgatja, Így „eszményi” alakokat választ magának, így hát illusztrátorrá süllyed, 2) a történelmi múltat mint az eleven történelem szerves elöljáróját látja, keresi a kapcsolópontokat, analógiákat, az egykorú lehetőségeket, s így a legeszményibb alakjai is széles ívben kikerülik a romantikus alkotásszemléletet, vagyis a „csak fehér” és „csak fekete” ábrázolásmódot.
Arról nem is szólva, hogy a történelmi alakok leírásában, az újraélés folyamán kerülnünk kell az alakjainkról legáltalánosabban kialakított ítéletek „behozatalát”, hiszen akkor e kész formák lehetetlenné teszik, hogy hőseinket húsból és vérből valónak higgyék. Russell írja “az ismeretség útján és leírás útján szerzett megismerésről”: „Van egy Bismarck azok számára, akik ismerték személyesen, van egy olyanok számára, akik csak a történelemből tudnak róla, a vasálarcos, a leghosszabb életű ember. Ezek fokozatosan távolodnak a különlegessel való ismeretségtől…” Nos, az alkotóművész úgy ír a történelmi korok halottjairól, mintha mitsem tudna történelmi szerepükről, mintha csakis személyes ismeretségben lett volna velük.
Ugyanis, ha a történelemig kialakult képből indulna ki, ez „előfeltevést” jelentene s így nem tenne egyebet, mint például ezt a mondatot „kora legnagyobb humanistája”, néhány képpel illusztrálná. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az alkotó nem ismeri hőse történelmi tetteit, szerepét; csak hogy egy ilyen „feltett személyes ismeretségből” kiindulva módosul, tehát hitelessé válik az, ami azelőtt rideg vagy üres közhelynek tűnt. A két „előfeltevés” – a készen kapott címke, minősítés „előfeltevése” és a „személyes ismeretség előfeltevése” – közül az alkotóművész, ha történelmi alakokról valóban az esztétikumon belül maradva akar írni, csakis az utóbbit választhatja.
III. A MEGTÉPÁZOTT HŐS, A BABÉRJA-FOSZTOTT ESZMÉNYI ÉS EGYEBEK
Ráth-Végh István írja valamelyik könyvében, hogy reális számítás szerint, amikor Homérosz Helénát Párissal szeretteti, az asszony már nagyon öreg és csúnya lehetett.
Ezt Ráth-Véghnek, a ragyogó kultúrhistórikusnak mint kuriózumot megbocsátják olvasói, annál is inkább, mert irodalmi mű „tévedéséről” van szó, a görög történelem pedig különben is oly távoli ma már. De a bocsánat nem igen kegyelmes azok felé, akik szépírók és történelmi hőseikről úgy írnak, mint eleven emberekről s nem mint történelemkönyvből kivágott fa- vagy rézmetszet-reprodukciókról, egyszóval nem úgy, ahogyan a tanító bácsi tanította. Mária Teréziáék sem bocsáthatták meg, hogy Bánkék szebben szerepelnek Katona darabjában, mint Gertrudisék. Nem is mutatják be a szerző életében. Jól megjárta az a konok Katona József, úgy kellett neki, miért nem a szellem kényelmét vállalta, miért nem a kitaposott úton járt, miért nem idomított lóra ült?!
A szaporítható példák persze nem azt jelentik, hogy a szépírónak nincs kötelessége a történelmi hűség iránt. Korántsem. Ám egy alkotóról minden esetben fel kell tételeznünk a jóhiszeműséget.
De mi most ne ezt tételezzük fel, hanem vegyük sorra a lehetőségeket. Egy művész mondjuk Dávid Ferencről, az egyik legnagyobb humanista papról akar írni. Tegyük fel, hogy ez az író kommersz-író és közömbös Dávid Ferenc élete iránt: mit ír hőséről? Ismervén ezt az eseményekben oly gazdag életet, nagyon olvasmányosan, nagyon cselekményesen ír majd egy életregényt, amelynek végén megkönnyezzük a hitébehalt hőst. Tegyük fel azonban, hogy az író nem kommersz-író ugyan, de szemléleti ellenfelének tartja hősét. Miket választ ki magának? Hát veszi először is a sok vallás-változást: amíg a katolicizmustól hőse eljut az unitarizmusig. Esetleg: belemegy családi életének mélytitkaiba, a pletykákba stb. Továbbá: elidőz hősének a szászokba vetett túlságos bizalmánál. Netalántán: szónoki kérdésként felveti: nem szűkkörűség-e, nem széthúzás-e, ha ahelyett, hogy hősünk az egész reformáció ügyében kardoskodna, csakis az unitarizmust tartja szem előtt, mert hiszen a vallásszabadság kihirdetése roppant fontos és szép cselekedet volt, de emellett nagyon hasznos lett volna valamelyes „protestáns egységet” létrehozni. Esetleg: a hős Krisztus-tanának zavarosságait, dogmatikai következetlenségeit is piszkálgatná. Ez az író természetesen a rosszindulatú, a fáktól az erdőt nem látó író lenne. De – mindezt mégis megtehetné!
És tegyük fel, hogy van egy író, aki szereti Dávid Ferencet, személyes ismerősének tartja és kiválasztja életének azt a momentumát, amelyben legfényesebben bizonyítja, hogy mindent, amit tett, nagy emberként tette, még azt is, ami nem feddhetetlen. Minden olyan tévedést, amelyről tudunk nem nagyságából, de nagyságában is esendőségéből kell levonnunk, és ez a momentum az, amikor életével bizonyít, életével szignálja hitét, életével, illetve – halálával. Nagy emberségét pedig mi bizonyíthatná jobban, mint az, hogy még egy köztudott besúgóval szemben is nagyemberként viselkedik.
Mi magunk ennek az utóbbi írónak eljárását tartanánk igaznak, mert anélkül, hogy egy mű esztétikumát feladta volna, megragadta egy nagy ember életében az időtlen aktuálist.
PÁSKÁNDI GÉZA
Megjelent A Hét I. Évfolyama 2. számában, 1970. október 30-án.