A nagy világtalálkozókon lezajlanak a nyilvánosság számára rendezett előadások, de igazi jelentősége annak van, ami a színfalak mögött zajlik, ahol a világpolitika készül. Az ott elhangzott beszéd birtokában közlünk részleteket a titkos jegyzőkönyv felhasználásával.
Egy idézettel kezdeném, uraim és hölgyeim, szerzője sok van, egészen az ókorig visszavezethető. Így szól: a törvény olyan, mint a pókháló, a kicsiket elkapja, a nagyok átalakítják. Ezt mi megvalósítottuk. Azt mondtam, egyszer kell nyerni…
Utána már mi hozzuk a törvényeket. Önöknél az a nagy hiba, hogy két nagyjából egyforma politika erő huzakodik, és minden választás izgalmasan kétesélyes. El lehet kerülni az izgalmakat. A hatalom birtokában nem szabad ellazulni, hanem azonnal el kell kezdeni a megtartásra irányuló tevékenységeket. Le kell faragni, meg kell osztani, szét kell forgácsolni az ellenzéket. Nem túl bonyolult feladat, ha a miénk a titkosszolgálat, a rendőrség meg a haditengerészet. A törvényhozás, kormányzás amolyan lepelként használható a valódi célok és törekvések elfedésére.
Ez a parlamentáris demokráciának nevezett valami, amit már győztesnek is kihirdettek a világtörténet színpadán, néhány egyszerű szabály, simán be lehet úgy tartani őket, hogy teszünk rájuk. A választások tisztasága, a sajtó szabadsága, a javak igazságos elosztása, a bírói függetlenség, a hatalmi ágak elválasztása – mind csak ilyen-olyan mérőszámok, amelyekkel nemzetközi szervezetek foglalkoznak, mérnek, rangsorolnak, listákat készítenek. Amikor nagyon verik a tamtamot, akkor hozunk egy törvényt, alakítunk valamit az intézményrendszeren, aztán a jogászok még elvitatkozgatnak rajta évekig.
A választásokat pedig úgy kell megszervezni, hogy mi nyerjünk. Nem kell csalni, az nem szép, sőt primitív megoldás, hanem ügyesen hajlítgatni a szabályokat, célzott demagógiával meggyőzni a választókat.
Azt még hozzá kell tenni, hogy egyetlen korszakos zseni nem lehet gyógyír a világ összes bajára. Vagy igen?
