A közelmúlt irodalmi hagyatékából kiknek az életművét kellene újraértékelni, jobban előtérbe állítani? Hol lehet kiegészíteni a máig kialakult képet?
Nyilván azokat kell inkább az előtérbe állítani, akikkel ez még nem történt meg. Ha még nem volna jó Salamon Ernő- vagy Dsida-kiadásunk, ha nem jelent volna meg újra Áprily és Szenczei, azt hiányolnám. Így azt kell igényelnem, ami maradt. Aradi Viktor szociológiai írásait már réges-régen ki kellett volna adni, izgalmas életéről is írhatott volna valaki.
Bánffy Miklóst is olvasnánk, úgyszintén egy egész csomó Makkai-írást. De ezt már sokan elmondták. Én annyit tehetnék hozzá ezekhez az elcsépelt kívánságokhoz, hogy módszeresebb, rendszeresebb irodalom- és művelődéstörténeti munkára volna szükség. Lapmonográfiák, életrajzok, bibliográfiák, alapos szövegkiadások hiányzanak. Gondold csak meg, hogy Gaál Gábornak – akire a legtöbbet szokás hivatkozni, aki világszemléletileg is mai gondolkodásunk egyik meghatározója, ha tetszik, ha nem – máig sem adták ki összes munkáit, a megjelent háromkötetes válogatás filológiailag teljesen elavult. Ha ez az aprómunka nincs meg, nem lehet megbízható értékelési és átértékelési rohamokat indítani. Ami szűken engem illet: a közelebbi (két világháború közötti) hagyományunkból senkit és semmit nem érzek a magam számára különösebben aktuálisnak. Talán csak a folyóiratokat. Szívesen böngészek a régi évfolyamokban, kitűnően szerkesztett, érdekes lapokat adtak ki. De hát ez afféle filosz-magánügy.
Kikkel vitáznál legszívesebben?
Hogy kivel vitáznék? Hát ez, látod, érdekes kérdés. Elsősorban azokkal vitáznék, akikkel eddig (fiatalságom s egyebek mián) nem volt alkalmam vitázni.
Érdekel-e a közérthetőség problémája?
Közérthetőség… Nevetni fogsz, a dolog nagyon is érdekel. Már leírtam, de nem szégyellem megismételni, hogy a tiszta és összefüggő teória a legdemokratikusabb szellemi alkotás. Mindenki megértheti, aki hajlandó megtanulni, a fogalomhasználat módját elsajátítani. Ezért a tudomány és a filozófia igazi formájában – ha akarod, eszményi formájában – tökéletesen áttetsző. Ezzel szemben egy műalkotás általában annál értékesebb, minél több rétegből, szemantikai tartományból, értelmezési-értelmezhetőségi síkból (stb.) épül. Asszimilációjához gyakorlatra van szükségünk. Ezt a gyakorlatot csak a kultúrával való megszakítatlan érintkezés révén lehet megszerezni. Szentkuthy Prae című regényét vagy Benn Roman des Phänotypját nyilván nem érti meg az, aki addig csak Jókait olvasott. Ezzel szemben a Jókai-olvasónak (elvben) kezébe lehet adni modern militáns plakátverseket vagy Peter Weiss-dokumentumdrámákat. Meg fogja érteni – persze nem fogja szeretni, mert kevés bennük az érzület. Ezek a művek ugyanis „egy az egyhez” értelmezhetőek, ha elhanyagoljuk az aszkézis rejtekező iróniáját… Vannak ilyen egysíkú (egydimenziós?) modern művek, ezeket nem elég megérteni, önmagában legnagyobb részük suviksz. Aktivitásra hívnak hiányos, félszeg voltukkal. Némelyik „egy az egyhez” önvallomásnak csak az a hibája, hogy művésziesen lekerekített értelmezéstartományának szűkössége nem harcias lemondás a szikrázó metaforáról. Könnyű megérteni, de nem érdemes. Persze, az is előfordul, hogy valamit nehéz megérteni, de szintén nem érdemes.
Lehet-e, szabad-e élő írók közt értékrendet felállítani?
Értékrendet felállítani lehet, ha valaki nagyon akarja, bár egy ilyen kicsi irodalomban az erőviszonyok nagyjából áttekinthetők – de csak egy esetben becsületes. Akkor, ha az illető (mármint aki értékel) nyíltan megmondja, milyen eszmények nevében rangsorolja az alkotókat. A protokoll-listák, az „egyfelől-másfelől” kacsingatások émelyítőek. Sajnos, megrögzött újságolvasó létemre, gyakran kell émelyegnem. Némelyek azt hiszik, hogy álellentét álfeloldásával („népi szürrealizmus”, „népies abszurd”) megoldottak valamit. Hát nem. Ezektől meg kellene szabadulni. Te mondd meg talán: hogyan?
Néhány szót a kritikáról.
A napi és heti kritikát, egyszerűen és népiesen szólva, elviszi az ördög, beleértve saját működésemet is. Az uralkodó műfaj a gépies recenzió, a megkönnyebbült sóhajjal letudott penzum – és a kinyírás, a majd-mi-kemény-fiúk-megmutatjuk-csuhajja típusú vulgaritás. Mivel a támadások személyes élűek, a reakciók is olyanok, s rövidesen ujjal mutathatnak ránk egyéb területek mívelői, mint az áskálódás, a belterjes, vicinális, falmelléki intrika laboratóriumára. Kevés a kivétel, és szakmai szempontból az sem túl vigasztaló. Lírai könyvismertetések. Abba kellene hagyni a mindent-recenzálást, s csak azt a kritikai írást közöljük, amely igazán színvonalas, érdekes, semmit sem volna szabad csak azért „leadni”, mert a tárgyalt könyv már régen megjelent, s mit szól X. meg a kotériája. De hát ez utópia, tudod.
Min dolgozol mostanában?
Tanulok. Igyekszem toldozni filozófiai s általában: elméleti műveltségem lukait. Kevés hozzá az időm, sajnos. Többet szeretnék olvasni és kevesebbet írni.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 27. számában, 1973. július 6-án. Kép az eredeti cikkben!
