1979-ben iráni iszlamisták befolyásolták Amerika történelmét, gyakorlatilag Ronald Reagan a túszdrámának „köszönhetően” lett Az Egyesült Államok elnöke. Most Afganisztánban történnek furcsa dolgok, Kabul megadja magát a táliboknak, a volt elnök iszonyúan sok pénzzel elmenekül, a világ mindenért Joe Bident hibáztatja, holott elődje tárgyalt a tálibokkal és kezdte meg a csapatkivonulást. Milyen érdekes is a véletlen: mindkét eset demokrata elnök kudarcaként vonul be a történelembe… Íme két fontos cikk a teheránitúszdrámáról.
Origo: Ami az Argo-akcióból kimaradt – a túszdráma rejtélyei
Teheránban az amerikai nagykövetséget iráni diákok és iszlám aktivisták foglalták el 1979-ben. Összesen 52 túszt ejtettek, de hat diplomata kiszökött az utcára. A friss Oscar-díjas Argo-akció című film ennek a hat embernek a sorsát követi nyomon, jelentősen torzítva a nemzetközi politika és az 1979-es iráni túszdráma bizonyos eseményeit.
Nem tetszett a CIA-nak az iráni olajipar államosítása
A Ben Affleck rendezésében készült film kezdetén utalnak rá, hogy 1953-ban Mohamed Moszadek (Mohammad Mossaddegh) iráni miniszterelnök kormányát megdöntötték az amerikaiak. Moszadek államosította ugyanis az iráni olajipart, ami az amerikai és brit olajcégek érdekeit sértette – ez már kevésbé kap hangsúlyt a filmben. Ahogyan az sem, hogy Moszadek nacionalista Nemzeti Frontját a síita egyház is támogatta.
Tüntetők Teheránban, 1979
Arról sem esik szó, hogy a republikánusok választási győzelme, azaz a „washingtoni őrségváltás” után 1953-tól John Foster Dulles külügyminiszter számára felértékelődött a Közel-Kelet – ezt Gazdik Gyula írja a 20. századi egyetemes történet című sorozat III. kötetében. 1955-ben Törökország, Pakisztán, Irak, Irán és Nagy-Britannia megkötötte a Bagdadi Paktumot, amely regionális katonai együttműködést jelentett a hidegháború idején, és ekkor elsősorban a Szovjetunió távoltartását akarta elérni az olajban gazdag térségektől. (E szervezet 1959-ben alakult át CENTO-vá, amelyből Irán 1979-ben, az iszlám forradalom után lép majd ki.)
A Bagdadi Paktum szellemiségének alapjait Iránban a CIA teremtette meg – Moszadek már említett eltávolításával -, és így 1953-ban visszatérhetett az országba az uralkodó: Mohamed Reza Pahlavi sah. Gazdik szerint előbb az iráni hadsereg vette át a hatalmat, és ezt támogatta a CIA 1953-as akciója.
A sah meghálálta az amerikai segítséget
Az ily módon Irán pávatrónjára ültetett Pahlavi már az amerikaiak embere volt, és hatalomra kerülését többek között azzal hálálta meg, hogy a Moszadek-féle államosítást visszavonta, beengedte a külföldi olajvállalatokat az iráni olajkitermelésbe. A sah üldözte Moszadek Nemzeti Frontját és a kommunista Tudeh pártot is, eközben pedig amerikai fegyvereket vásárolt. Az USA hadiipari eladásainak felét, mintegy 4 milliárd dollárt tettek ki Irán vásárlásai 1974-ben. Erről Gömöri Endre újságíró írt a nyolcvanas években kiadott Szupergazdagok című könyvében.
Pahlavi és felesége 1979-ben
A sah óriási magánvagyont gyűjtött össze. Az ő és családja „megtakarításait” 3-10 milliárd dollárra becsülte a magyar újságíró. Ezt a vagyont amerikai bankokban tartotta az uralkodó. Az USA fegyvergyárai sem voltak fösvények: az egyik repülőgép-beszerzésnél az iráni légierő főnöke, a sah sógora állítólag 90 millió dollár jutalékot kapott.
Közben az iráni lakosság egy része folyamatosan elszegényedett: a városokat még érintette a sah által meghirdetett „fehér forradalom”, egyfajta modernizációs hullám, de az olajbevételekből a vidék már kevésbé profitált. Az iszlám egyház pedig a sah földbirtokreformjának egyik károsultja volt. Ez jelentős bevételektől fosztotta meg az egyház vezetőit, akik a sah más reformjait is bírálták. A nők társadalmi helyzetének megváltoztatását, a nők szavazati jogát és választhatóságát is kifogásolták – írja Gazdik.
Mindezek után az iráni iszlám forradalom hevességét is jobban meg lehet érteni: Affleck filmjében utal arra, hogy a sah idején egy rettegett titkosszolgálat kínozta az iráni ellenzékieket, és miközben a nép óriási szegénységben élt, Pahlavi dőzsölt. (Gazdik szerint az iráni iszlám forradalom során 1979-ben a Szavak nevű titkosrendőrség tagjai közül 400 embert végeztek ki.) A sah uralmát Gazdik szerint azonban az is aláásta, hogy a hetvenes évek második felében (átmenetileg) csökkentek az olajbevételek, így a szegénység még nagyobbra növekedett Irán bizonyos térségeiben.
Heti kétmillió dollárt keresett Pahlavi
Gömöri szerint az uralkodó heti kétmillió dollárt keresett, gyakorlatilag az iráni államvagyon és saját magánvagyona összemosásával. A sah fényűzésére nemcsak Affleck filmje, hanem Gömöri is utal. Az Argo-akció szerint Pahlavi Concorde-dal hozatta Párizsból a különleges ételeket, italokat. Gömöri is megerősíti a párizsi beszerzéseket, és megemlíti, hogy az egyik születésnapi ünnepségére a sah százmillió dollárt költött.
Iráni diák a teheráni amerikai nagykövetség előtt, 1979
Amikor Iránban kitört a forradalom 1979-ben, a sahnak januárban menekülnie kellett. Vagyonát – legalábbis egy részét – kimentette, ő maga azonban ekkor már halálos beteg volt. A felháborodott iszlám aktivisták pedig a sahot támogató amerikaiakat is felelőssé tették az ország nyomoráért. A filmből ez már csak részlegesen derül ki, és még kevesebbet tudunk meg a teheráni túszdráma amerikai belpolitikai hátteréről. Az 1979-ben az iráni fővárosban szolgálatot teljesítő amerikai diplomaták és követségi alkalmazottak foglyul ejtése ugyanis mind a mai napig az egyik legbizonytalanabb megítélésű eset a XX. századi amerikai történelemben.
A legképtelenebb összeesküvésektől a legegyszerűbb teóriákon át szinte mindenféle elképzelés, gyanúsítgatás elhangzott a világsajtóban és az amerikai médiában az ügyről. Talán éppen ezért döntött úgy Ben Affleck, hogy nem ad teret a legvadabb konspirációs verzióknak, és inkább hat olyan ember sorsát követte végig, akinek viszonylag tisztázott a története, és akinek a kimentésére a CIA akciót indított.
Carter belebukott a túszejtésbe
Az 52 amerikai túszt ugyanis 1979. november 4-én ejtették foglyul az irániak. A 444 napig fogva tartott diplomatákat és követségi alkalmazottakat akkor engedték szabadon, amikor a demokrata elnök, Jimmy Carter hivatali ideje lejárt. Különböző washingtoni testületek is vizsgálták ezek után, hogy Carter választási ellenfele, a republikánus Ronald Reagan (illetve Reagan emberei) és az iszlamista irániak között volt-e bármiféle kapcsolat. Végül arra a megállapításra jutottak az amerikai vizsgálóbizottságok, hogy Reagan nem játszott össze az irániakkal, és a nagyobb angolszász lapok tényfeltáró újságírói sem jutottak más eredményre. Az sem kizárt, hogy az irániak a túszejtéssel azt próbálták igazolni, hogy hatással vannak az amerikai elnökválasztásra is, ami végül is Carter bukása miatt nem áll teljesen távol a valóságtól.
Néhányan a túszok közül egy sajtótájékoztatón, 1979-ben
A teheráni amerikai nagykövetség 1979-es elfoglalásakor az irániak nem tudtak minden amerikai követségi alkalmazottat elfogni. Hatan elmenekültek és – Ben Affleck filmje szerint – a kanadai nagykövet rezidenciáján húzódtak meg hónapokig. (A valóságban állítólag a nagykövet és egy másik diplomata bújtatta a hat személyt. A nagykövetnél talán csak ketten rejtőztek el – állítják egyes források.)
Ben Affleck filmjének kritikusai cáfolják, hogy a film egésze „megtörtént eseményeken alapulna”. Valószínűleg nem vitték ugyanis a hat menekülőt Teherán központi bazárjába a kimentési akció során. (Ez elvileg az iráni hatóságok megtévesztésére szolgált a film szerint.) Még komolyabb vitát okozott, hogy a kanadaiak sokkal nagyobb szerepet tulajdonítanak maguknak a sikeres kimentési akcióban, mint azt a film – a CIA akciójának dicséretével – sugallja. Hogy pontosan mi történt, az valószínűleg évtizedek múlva, vagy akkor sem fog kiderülni.
Végül a túszok is kiszabadultak
A legnagyobb homály így is az 52 követségi túsz sorsa körül lebeg. 444 napos fogva tartásuk közben az amerikaiak megpróbálták kiszabadítani őket, de ez az akció 1980. április 24-én kudarcba fulladt. Nyolc amerikai katona és egy iráni civil halt meg ekkor. Az iszlám aktivisták eredetileg a megbuktatott iráni sahot követelték az 52 amerikai túszért cserébe. A sah 1980. július 27-én meghalt, szeptemberben pedig Irak vezetője, Szaddam Husszein megtámadta Iránt. Washingtonban ettől a háborútól azt remélték Gazdik Gyula szerint -, hogy a teheráni fundamentalista rendszer meggyengüléséhez, belső megdöntéséhez vezet. Ebben tévedtek, mert a nyolcéves, iszonyatos emberveszteséggel járó harcokban csak megerősödött Khomeini ajatollah híveinek uralma.
Ugyanakkor az irak-iráni háború kitörésekor Teherán képviselői valóban újra a tárgyalóasztalhoz ültek, és végül néhány perccel azután engedték el a túszokat, hogy Ronald Reagan, esküjét letéve, hivatalba lépett amerikai elnökként 1981 januárjában.
Az Origo cikke 2013. február 26-án.
Szabad Európa: 444 nap, amely megrengette Amerikát
Negyven éve ért véget a 444 napig tartó iráni túszválság. A kerek évforduló egybeesik Joe Biden elnöki beiktatásával, amitől sokan az amerikai-iráni viszony változását remélik.
Az amerikai belpolitikára is drámai hatást kifejtő iráni túszdráma 1979. november 4-én kezdődött, amikor az iszlám forradalmat támogató iráni diákok megszállták a teheráni amerikai nagykövetséget és túszul ejtettek 52 diplomatát és polgári személyt.
A 444 napon át tartó válság első napja – november 4. – hagyományosan sajátos ünnepnap Iránban. Ilyenkor a konzervatív rezsim hívei „Halál Amerikára!” jelszavakkal felvonulva tüntetnek a „Nagy Sátán” ellen és amerikai zászlókat égetnek. Tavaly azonban az Irán számára különösen pusztító pandémia miatt – amely 35 ezer áldozatot követelt eddig – visszafogottabb volt a megemlékezés.
Míg a válság kezdete gyakran egybeesik az amerikai elnökválasztás dátumával, a vége az elnöki beiktatás napjára, január 20-ra esik.
Mivel indokolták az irániak a túszejtést?
Iránban az 1979-es iszlám forradalom idejére tetőfokára hágott az Amerika-ellenesség. A diákok sérelmeit az tüzelte, hogy Washington kiállt az 1979-ben megbuktatott Reza Pahlavi sah mellett és úgy érezték, alá akarja ásni a forradalmat.
A sah a brit és amerikai szervezésű 1953-as puccsban került hatalomra, melynek során megbuktatták az ország demokratikusan választott miniszterelnökét. Mohamad Moszadegh a külföldi olajcégekkel szembeszállva meg akarta erősíteni az iráni kormány ellenőrzését az iráni olajiparban és uralma alatt a parlament végül az olajágazat államosítása mellett döntött.
A hatalomátvétellel pozícióba került sah létrehozta brutális titkosrendőrségét, a SAVAK-ot, amelynek bevett gyakorlata volt a rezsim politikai ellenfeleinek megkínzása és kivégzése.
Jimmy Carter amerikai elnök 1977-ben azzal fokozta az irániak haragját, hogy újévi beszédében arról beszélt, mennyire szerette népe a perzsa uralkodót. (A túszdráma később megpecsételte az ő politikai sorsát is.)
Az iráni iszlamista forradalmárok számára az is dühítő volt, hogy bukása után Reza Pahlavi sah az Egyesült Államokba mehetett rákkezelésre és Amerika nem volt hajlandó kiadni Teheránnak, ahol rendszere jogsértései miatt bíróság elé akarták állítani és ki akarták végezni.
Hogyan történt a túszejtés?
1979 februárjában, a forradalom tetőfokán, az irániak egyszer már behatoltak az amerikai követségre, rövid időre túszul ejtve a diplomatákat. Washington erre válaszul evakuálta a közel ezer fős követségi állományt és csak 60 diplomata maradt a komplexumban.
Az ellenséges hangulat 1979. októberében újra tetőfokára hágott, amikor a sah számára engedélyezték, hogy befeküdjön egy New York-i kórházba. Iránban elterjedt a pletyka, hogy az amerikaiak újabb puccsot készítenek elő a gyűlölt uralkodó visszatérésére.
Csak olaj volt a tűzre a politikai emigrációból hazatért Khomeini ajatollah, aki arra utalt, hogy bizonyítékok voltak az amerikai szervezkedésről (miközben a Carter-kormányzat épp normalizálni akarta kapcsolatait Iránnal.)
1979. november 4-én délben a Khomeinihez hű és a sah hatóságai által egy évvel korábban megölt társaikra emlékező többszáz diák jelent meg az amerikai követség előtt. Amikor világossá vált, hogy az őrzők nem fogják használni fegyvereiket, betörték a kaput és átmásztak a falakon. Estére ellenőrzésük alá volták a komplexumot, a magukat elbarikádozó diplomaták és tengerészgyalogosok pedig megadták magukat.
A diákok először megkötözték az amerikaiakat és bekötötték a szemüket, de később ételt és italt adtak nekik.
Miért tartott ilyen sokáig a túszdráma?
A túszejtő diákok először csak egy tiltakozóakciót akartak tartani az amerikai követségen. A túszejtést azonban üdvözölte Khomeini ajatollah és az egyesítette a más-más okból Amerika-ellenes, de egymással vitázó iráni iszlamistákat, és a marxista beállítottságú baloldaliakat.
A követségfoglalók közben az iratmegsemmisítőkből előbányászott és összeragasztott dokumentumokra hivatkozva azt állították, hogy az Egyesült Államok destabilizálni akarta az új iráni államot és hogy a mérsékelt irániak az amerikaiak kiszolgálói voltak.
Bár néhány női, afroamerikai és egy beteg férfi fehér túszt elengedtek, a többieket hónapokon át lakat alatt tartották a követségen, ahol fokozatosan romlottak a körülmények.
A túszok sorsára hatással volt az iráni belpolitika: Jimmy Carter amerikai elnök és az iráni kormány képviselői 1979-ben tartott titkos tárgyalásaikon látszólag alkut kötöttek, de a terv kiszivárgott és Khomeini ajatollah – Irán vallási vezetője megvétózta. Khomeini 1980 februárjában azt mondta, a túszok sorsáról a még meg sem választott iráni parlament dönt majd.
Jimmy Carter áprilisban újra próbálkozott és bár több iráni követelést elfogadott, az irániak újabb feltételeket szabtak és Khomeini újra vétót emelt.
Az otthon nyomás alá került amerikai elnök ezek után más taktikát választott, ami drámai hatással volt a túszok helyzetére. Carter 1980. április 24-én jóváhagyta a Saskarom hadművelet nevű merész katonai mentőakciót, ami azonban katasztrófával végződött.
Az amerikai hadsereg a Delta Force elitalakulat tagjait szállító helikopterei közül néhány meghibásodott, az iráni sivatagban leszállt egyik helikopter pedig összeütközött egy szállítógéppel és a robbanásban nyolc katona meghalt.
Az irániak erre azzal válaszoltak, hogy 1980 tavaszán az ország különböző helyeire vitték a túszokat, hogy megakadályozzanak egy újabb mentőakciót. Nyár közepére – az őrizetet megszigorítva és az ellátási feltételeket javítva – egy teheráni börtönben gyűjtötték össze őket, majd – ironikus módon a SAVAK alapítója -, Tejmur Bahtiár tábornok villájába költöztették foglyaikat. Itt már forró zuhanyt is tudtak venni. A válság során külföldi diplomaták többször is meglátogathatták az irániak által „vendégként” emlegetett túszokat.
A foglyok ugyanakkor később elmondták, hogy gyakran kegyetlenül bántak velük: egyeseket hosszú időn át tartottak megkötözve vagy másoktól elzárva, volt, akit kivégzéssel fenyegettek és orosz rulettet kellett játszania.
Mi hozta meg az áttörést?
A túszok elengedéséhez vezető titkos diplomáciai tárgyalások végül 1980. szeptemberében indultak újra. Ebben segített, hogy a sah addigra meghalt rákban és vagyona jelentős részét visszaadták az amerikai bankok. Továbbá az időközben Irakkal kirobbant háború miatt az irániak számára fontossá váltak az amerikai katonai alkatrészek.
A tárgyalások során az irániak négy követelést fogalmaztak meg: Amerika kérjen bocsánatot Iránban játszott történelmi szerepéért, szabadítsa fel a bankjaiban lévő iráni vagyont, mondjon le a követsége elfoglalása miatti jogi elégtételről és ne avatkozzon be a jövőben Irán belügyeibe.
A túszok szabadon engedését végül jóváhagyta az iráni parlament, de még így is további hónapokig tartott, amíg látszólag rendezték a két ország közötti pénzügyi vitát és algériai közvetítéssel 1980. január 19-én egyezményt kötött a foglyok szabadon bocsájtásról és egy kölcsönös kártérítési törvényszék létrehozásáról.
Bár a túszokat szállító algériai gépek már a teheráni reptér betonján álltak, az utolsó pillanatban Irán kifogást emelt a banki átutalások technikai kérdéseivel kapcsolatban. A foglyok végül 1981. január 20-án, Carter utolsó hivatali napján szállhattak fel.
Hogyan hatott a túszdráma az amerikai belpolitikára?
Az újraválasztásáért kampányoló Jimmy Carter demokrata elnök hatalmas nyomás alá került hivatali időszaka utolsó évében. Az amerikai tévécsatornák napi rendszerességgel tudósítottak a túszdrámáról, a CBS-híradó végén minden nap bemondták, hogy hány napot töltöttek fogságban.
Egyes újságok amerikai zászlókat nyomtattak, hogy az emberek azokat kitegyék az ablakaikba. Sokan sárga szalagokat kötöttek a fákra, hogy ezzel fejezzék ki: gondolnak a túszokra.
Az amerikai társadalomban az irániak lépése felpörgette a hazafias érzéseket, miközben Carternek folyamatos megaláztatásokat kellett elszenvednie, amikor Khomeini többször nemet mondott az iráni kormánnyal elért alkukra.
Az amerikai elnök ezek után döntött a helikopteres mentőakció mellett, a kudarc azonban nyomán azonban az amerikai média elkezdte erősíteni azt a képet, mintha egyedül a Fehér ház lett volna a felelős a túszok sorsáért. Visszaemlékezések szerint Carter tanácsadói számára már akkor világossá vált, hogy elvesztették az elnökválasztást.
Amellett, hogy a gazdaság mélyrepülésben volt, nem tudta lemosni magáról a gyenge elnök képét. Bár nagy nehezen elnyerte pártja elnökjelöltségét, a Republikánus Ronald Reagan legyőzte az elnökválasztásokon.
Megválasztott elnökként még nehezebb helyzetbe hozta, amikor a folytatódó diplomáciai tárgyalások közepette azt mondta: „nem szabad váltságdíjat fizetni olyan emberekért, akiket barbárok raboltak el”.
A túszok hazahozataláért megszállottan küzdő Carternek – pedig az őt büntetni akaró túszejtők jóvoltából is – 1980. január 20-án, Reagan beiktatásának napján, szinte elnöksége utolsó órájáig kellett várnia a jó hírre.
A Szabad Európa cikke 2020. január 20-án.
