Csak lózung a nemzetpolitika.
A 2010-től regnáló Orbán-kormány nem egyszer bizonyította „rugalmasságát”, a múlt hétvégi szlovák választáshoz való viszonyulása még így is tudott meglepetést okozni. Nem az volt a döbbenetes, hogy a „jobboldali-konzervatív”, „nemzeti” Orbán Viktor és kormánya nyíltan a szociáldemokrata-populista Robert Fico mellé állt a kampányban – ez 2012 óta így van –, hanem elsősorban az, hogy a magát a határon túli kisebbségben élő magyarok érdekeit is képviselőnek mondó kabinet egyetlen szót sem pazarolt arra, hogy a szlovákiai magyaroknak nem lesz parlamenti képviselete. Orbán és külügyminisztere, Szijjártó Péter már alig várják az újbóli együttműködést, mert amint miniszterelnökünk írta közösségi oldalán: „Mindig jó egy hazafival együtt dolgozni”. Budapest egyetlen szót sem ejtett arról, hogy ennek a várt együttműködésnek netalán feltétele lenne a kisebbségi jogok védelme.
Fico győzelmének budapesti fogadtatása egyben a magyarországi sajtószabadság helyzetéről is szánalmas bizonyítványt állított ki.
A kormány által megszállt média, beleértve a közszolgálatit is, a kampány során is mindvégig elsősorban nem a szlovákiai magyar pártokat vagy legalább Orbánék partnerének, a Szövetségnek a „szekerét tolták”, hanem a Ficoét. Még a kampánycsend idején is Ficoval, nem pedig valamely magyar vezető politikussal közölt nagyinterjút a közmédia (ugyanezt tették februárban is). A kormányközeli média azt ünnepelte, hogy „Orbán-szövetségese nyert”, és akárcsak a kormányzat, már nem ejtett könnyeket a magyar képviselet hiánya miatt. És nyilván az is kimaradt az örömködésből, hogy valóban a szlovák politikum egyik legmagyarellenesebb, az ottani magyar kisebbségnek legtöbbet ártó politikusa készül kormányt alakítani.
Robert Fico és Orbán Viktor ma már csak barátságként emlegetett szoros szövetsége valójában nem több pillanatnyi érdekszövetségnél, egymásra utaltságnál, a múlt és a két politikus pályafutása ismeretében pedig nyugodtan kijelenthető, addig tart majd, míg mindkettőjük érdeke ezt kívánja meg. Ám, ha a magyar „nemzeti kormány” semmiféle garanciát nem kér a szlovákiai magyarság jogai tekintetében, félő, hogy a több mint 400 ezres közösség újra Fico belpolitikai fegyverévé válik.
Már csak azért is, mert ez „barátság” ingoványos talajra épült. Emlékezhetünk, milyen port kavart Szlovákiában is Orbán szurkolói sálja. Fico ellenzékben megtehette, hogy viszonylag csöndben maradt, de miniszterelnökként aligha. Jövőre EP-választások lesznek, és a szlovák-magyar államközi viszony egyik mélypontját épp egy hasonló, a 2009-es EP-kampányban elhangzott Orbán-beszéd jelentette. Az akkor ellenzéki, de már kormányra készülő Orbán a Fidesz és a Magyar Koalíció Pártjának közös szlovákiai kampányrendezvényén arról beszélt, hogy a voksolás öt évre határozza meg a magyarok súlyát az Európai Parlamentben, ezen dől el, hogy a Kárpát-medencei magyarságot hányan képviselhetik Brüsszelben. Szavai miatt Ficóék rendkívüli parlamenti ülést hívtak össze, határozatban ítélték el Orbán és a Fidesz nacionalizmusát, Fico szélsőségesnek nevezte Orbánt. (De a Kárpát-medence egységes magyar nemzetére való hivatkozás Prágának és Berlinnek sem tetszett.) A magyar ellenzéki politikust akkor nyilvánosan védelmébe vette a hivatalban lévő Balázs Péter külügyminiszter, Bajnai Gordon miniszterelnök és a magyar országgyűlés pártjai is, beleértve a „nemzetére rárontó” MSZP-t és akkori elnökét, Mesterházy Attilát is. Mindnyájan azt hangsúlyozták, hogy Orbán nem szélsőséges politikus, legfeljebb annyi bírálat hangzott el, hogy kijelentése nem volt szerencsés, egyes parlamenti képviselők szerint felelőtlen volt.
Fico akkor „abszurdnak” nevezte, hogy bárki is valamiféle „fiktív államnak” minősítse a Kárpát-medencét. Azóta ez a magyar kormány állandósult álláspontja lett, ami magában hordozza a további aknákat. Orbán e retorika nélkül már elképzelhetetlen, Fico pedig már 2006-ban a nyelvtörvény kapcsán kijelentette, hogy az „szent szlovák ügy”, amiben elképzelhetetlen a meghátrálás. A két politikus 2012-ben szőnyeg alá söpörte ezeket az ellentéteket, kérdés, meddig maradnak ott.
A múltat is átírta a propaganda
Miközben a szomszédságpolitikában elismert eredményeket tudott felmutatni a második Gyurcsány-kormány, a német-francia mintára megvalósított közös magyar-román kormányülések elindítását nemzetközi szinten is történelmi jelentőségűnek tartották, a magyar-szlovák államközi viszony mélypontra került ebben az időszakban. Két szocialista miniszterelnökről lévén szó, elméletileg adott lett volna a közeledés lehetősége, mégis ennek ellenkezője zajlott. Gyurcsány Ferenc hosszú ideig nem volt hajlandó találkozni Ficoval a magyarellenes intézkedései miatt.
Orbán Viktor 2005-ben, a kettős állampolgársági népszavazást követően hirdette meg azóta is hangoztatott tételét, miszerint „A baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére, így tesz a mostani magyarországi baloldal is”. 2006-2010 között a baloldali Gyurcsány és Bajnai kormányok a szlovák-magyar államközi kapcsolatokban viszont épp ennek az ellenkezőjét igazolták – mindkét kormány a szlovákiai magyar kisebbség jogainak tiszteletben tartásától tette függővé kapcsolatát Robert Ficoval és kormányával, ami viszont nem mondható el a 2010 utáni Orbán-kormányokról.
A nemzetpolitika akkori irányítóját, Gémesi Ferenc volt államtitkárt arról kérdeztük: mi zajlott ezidőben a kulisszák mögött, mi volt a viszály oka és ebben mennyire volt tényező a szlovákiai magyarság? Gémesi szerint az okok megválaszolásához vissza kell menni a 2006-os szlovákiai választásokat követő kormányalakításig, amikor a nyertes Robert Fico a kormánykoalícióba két szélsőjobboldali, nacionalista pártot vont be: a Jan Slota vezette Szlovák Nemzeti Pártot és Vladimír Mečiar Néppárt-Mozgalom egy Demokratikus Szlovákiáért pártját. „Az Európai Szocialisták Pártja Robert Fico személyes magyarázata ellenére már egy nappal a koalíciós szerződés megkötése után felfüggesztette a Smer tagságát a pártszövetségben. A koalíciót ért villámgyors és kemény külföldi kritikákat Fico a korábbi szlovák kormány pártjai, üzleti csoportok és a magyar lobbi befolyásának tulajdonította. Ennek az értelmezésnek lett a következménye a kormányzati szintre emelt kisebbségi jogszűkítő politika, valamint az is, hogy a Fico-kormány társadalmi szinten sem szabott érdemben gátat a magyarellenes megnyilvánulásoknak (lásd pl. Malina Hedvig ügyét). Vagyis hatalmi-politikai számítások mentén használta fel a szlovák kormánykoalíció a “magyar kártyát”. Ezt nyilvánvalóan egyetlen magyar kormány sem fogadhatja el, és nem fogadta el a Gyurcsány-kormány sem. Ez volt az alapvető oka annak, hogy – tekintet nélkül arra, hogy azonos európai pártcsaládhoz tartozott a két kormányfő pártja – hosszabb ideig nem lehetett szó magas szintű találkozóról. Ennek ugyanis az alapfeltétele akkor az volt, hogy a tényleges változtatás szándéka érzékelhető legyen a szlovák kormány részéről”, mondta a volt államtitkár.
Végül 2008-ban megtörtént a Gyurcsány-Fico találkozó, meg is állapodtak egy 14 pontos rendezési tervben az államközi kapcsolatok normalizálása érdekében. Ehelyett azonban jött 2009-ben a nyelvtörvény szigorítása, majd Sólyom László kitiltása. Magyarország nemzetközi fórumokhoz fordult, de ez már a Bajnai-kormány idején történt, megkezdődött az intenzív egyeztetés is a két ország között, és részlegesen sikerült kimozdítani a patthelyzetből az államközi viszonyt. A balliberális oldal „nemzetietlenségét” bizonyítandó: az akkori viszonyokra, hogy a magyar parlamenti pártok Kóka János SZDSZ-es képviselő indítványára közös nyilatkozatban kérték a nyelvtörvény visszavonását..
Gémesi szerint Budapest akkor arra összpontosított, hogy a magyarokat és a szlovákokat a közös múlton túl számos ügy köti össze, és sokkal több a kulturális-életmódbeli hasonlóság köztük, mint a különbség, ezért megvan az alapja a tárgyszerű és eredményes együttműködésnek. Ennek része volt akkor is a határmenti térségek közös fejlesztése, hidak építése az Ipolyon, a Miskolc-Kassa autópálya és számos gazdasági kérdés. Ez képezte a gazdasági-fejlesztési lábát az akkori megállapodásnak is”. A javulás azért volt csak részleges, mert, az akkori magyar kormány úgy értékelte, hogy mindez „csak akkor valósítható meg, ha a kétoldalú viszonyt nem terhelik feszültségek, ezért az együttműködés aktivizálásának feltétele volt a szlovákiai magyarságot hátrányosan érintő döntések megváltoztatása, és a szerzett kisebbségi jogok csorbítatlan biztosítása”.
Gémesi elmondása szerint Fico és kormánya már akkor igyekezett szétválasztani a fejlesztési-gazdasági és a kisebbségi tematikát azzal, hogy az első könnyebben és gyorsabban megvalósítható és sikerként mutatható be, míg a kisebbségi kérdések megoldása nehézkesebb. A Gyurcsány és Bajnai-kormányok számára azonban „sem elvi, sem gyakorlati okból nem volt elfogadható ez a megközelítés, mert egy bizalmatlansággal terhelt állapot nem tette volna lehetővé a korrekt, partneri együttműködést, és a szlovák politika által teendő gesztusokra épülő feszültségenyhítés nélkül nem volt megépíthető a közös projektek társadalmi támogatottsága sem”.
Emlékeztetőül: Orbán és Fico 2012-es látványos, emlékezetes pálinkázással egybekötött megbékélése idején a magyar miniszterelnök elfogadta a ficoi megközelítést, a kisebbségi ügyek leválasztását az államközi kapcsolatokról.
Orbán akkor azt ígérte, a „kényes kérdésekre” később térnek vissza. Ez azonban mindmáig várat magára.
A magyar-szlovák viszony és a szlovákiai magyarság ügye 2006-ot követően rendszeresen szerepelt a nemzetközi fórumok napirendjén, 2009-ben az EBESZ kisebbségi főbiztosa is bekapcsolódott abba, hogy valamilyen modus vivendi jöjjön létre a szlovák nyelvtörvény ügyében. 2010-ben a Fico-kormány a szlovák állampolgársági törvény módosításával reagált azonnal az Orbán-kormány egyszerűsített honosításáról hozott döntésére: egy másik ország állampolgárságának önkéntes felvétele – bizonyos esetektől eltekintve – máig automatikusan a szlovák állampolgárság elvesztéséhez vezet. De ez sem befolyásolja a „nemzet miniszterelnöke” és Robert Fico hatalmi érdekek vezérelte szövetségét.
Megjelent a Népszava Külföld és Reflektor rovatában 2023. október 5-én.
