Varsóban 2025. június elsején (Fotó: MTI/AP/Czarek Sokolowski)
Hiába nyerte meg a romániai elnökválasztást Nicusor Dan a szélsőjobboldali jelölttel, George Simionnal szemben, Karol Nawrocki győzelme a lengyel elnökválasztáson ismét aggodalmat keltett az európai centrista pártokban. Mindenekelőtt azért, mert a jobboldali-populista jelölt úgy tudott győzni Lengyelországban, hogy Donald Tusk kormánya számos sikert könyvelhetett el az elmúlt fél évben. És bár Nawrockinak csupán egy hajszállal sikerült megelőznie a varsói polgármestert, Rafal Trzaskowskit, a közép utas pártoknak most új stratégiát kell kitalálniuk, miként fékezzék meg a szélsőjobb előretörését.
A nyugati országoknak persze már sok évtizedes tapasztalataik vannak a szélsőjobb kordában tartásában. Ezt szolgálta Németországban a „brandmauer” (tűzfal) vagy Franciaországban a „cordon sanitaire” (egészségügyi kordon) politikája, amely hosszú ideig biztosította, hogy a német, illetve francia radikális jobboldalt távol tartsák a kormányrúdtól. Az európai középpártok az elmúlt években stratégiájukat kiegészítették azzal, hogy a bizonyos követeléseit beemelték a sajátjaik közé, hogy ezzel elszívják a szélről a szavazatokat. Jól láthattuk ezt Németországban, ahol Friedrich Merz kancellár a választási kampányában „migrációs fordulatot” ígért, majd az aschaffenburgi támadás után felvetette a kitoloncolásokat és a veszélyes személyek elkülönítését. De ennek lehettünk tanúi Franciaországban is, ahol Francois Bayrou miniszterelnök újabban keményebb törvényeket szorgalmaz a legális és illegális migráció ellen. Sok szakértő azonban úgy látja: azzal, hogy a centristák magukévá teszik a szélsőjobb követeléseit, valójában csak egyengetik előttük a hatalom felé vezető utat. Hiszen azzal, hogy a mainstream politika is a felvetéseikről beszél, legitimálja azok létjogosultságát, vagyis a tegnapi szélsőségesek holnap már mérsékelt erőként tündökölhetnek.
Jelenleg úgy látszik, a szélsőjobb megszelídítése helyett inkább csak azt sikerült elérniük, hogy ezek a pártok tovább radikalizálódtak. Ennek eredményeként számos párt ma még drasztikusabb megoldásokkal áll elő, sőt olyanok is akadnak, akik egyenesen Vlagyimir Putyin hívei lettek. Több országban ráadásul napról napra erősödnek ezek a szélsőséges erők, jó példa erre Csehország, ahol októberben tartanak parlamenti választásokat. Itt Andrej Babis, az ellenzéki Elégedetlen Polgárok Akciója (ANO) mozgalom elnöke már januárban kijelentette, hogy választási győzelme esetén a jelenlegi kormánykoalíciót alkotó pártok támogatása nélkül is képes lenne az ország vezetésére. Ehhez viszont szüksége lenne a jelenleg szintén ellenzéki Szabadság és Közvetlen Demokrácia (SPD) mozgalom külső támogatására. A japán származású Tomio Okamura pártja azt akarja, hogy tartsanak népszavazást Csehország kilépéséről az Európai Unióból és a NATO-ból, és leállítanák a katonai eszközök szállítását is Ukrajnának. Ezért egyre több szakértő tart attól, hogy a cseh szélsőjobb kemény feltételeket fog támasztani az ANO felé, ha az megnyerné a választásokat, ezzel keresztül vihetné az akaratát mind belpolitikai, mind külpolitikai téren. Az Egyesült Királyságban is hasonló a helyzet: a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint Nigel Farage bevándorlásellenes Reformpártja már jócskán megelőzi a Konzervatív Pártot, amelynek a népszerűségvesztését egyelőre sehogyan sem sikerült megállítani.
Mostanra átszakadni látszik az a lélektani gát is, ami korábban távol tartotta pártjuktól a szélsőjobbal szimpatizáló szavazókat. Eddig sokan úgy kalkuláltak, hogy elveszik a szavazatuk, ha a „tűzfallal” vagy „egészségügyi kordonnal” körbezárt pártokra szavaznak, hiszen esélytelen, hogy azok kormányra kerüljenek. Ma viszont inkább azt diktálja nekik a logika, hogy ha több politikai erő is radikális megoldásokról beszél, akkor miért ne voksolnának arra, aki először állt elő ilyen felvetéssel?
A centristák válasza erre a kihívásra még mindig várat magára.
