11. 12.
Most már Európában is kezdenek felfigyelni arra az eléggé képtelennek tűnő lehetőségre, hogy Trump választási konoksága (hogy ti. nem hajlandó elismerni a vereségét), valamint a választási csalásokkal vagy visszaélésekkel kapcsolatos republikánus feljelentések áradata valójában nem szeszélyes hóbort vagy „színház”, ahogy a demokraták mondják, hanem egy nagyon is komoly, jól átgondolt terv része lehet, amely arra irányul, hogy amikor az elektorokat december 14-én összesítik, majd a kongresszusban január 6-án hivatalosan „megszámolják” (mert hogy egy bölcs román mondás szerint „a kislibákat ősszel kell megszámolni”[1], de télen még biztosabb a dolog, teszem hozzá) Trump felé billenjen a mérleg (ami teljesen valószínűtlen), vagy – a vitatott elektorok mellőzését követően – egyik jelöltnek se legyen elegendő számú elektora, ami már sokkal valószínűbb. (Lásd ezt bővebben itt.)
Szeretném leszögezni, hogy ez csupán egy terv. De mint november 10-i írásomban már jeleztem: amennyiben egyáltalán létezik, megvalósulására van némi esély.
A meglehetősen jó washingtoni forrásokkal rendelkező Financial Times november 11-i szerkesztőségi cikkében[2] ezeket írja:
A sötétebb magyarázat Trump viselkedésére az, hogy azt szeretné, hogy a választás befuccsoljon. Ezt azzal érheti el, ha két vagy több billenő állam republikánus törvényhozását meggyőzi arról, hogy a megválasztott elektorok helyett külön elektori küldöttséget menesszenek Washingtonba. Statisztikailag szinte semmi esély sincs arra, hogy a szavazatok újraszámlálásával elegendő hibás szavazatot találjanak ahhoz, hogy Biden győzelme kérdésessé válhasson. Az amerikai alkotmány bizonyos interpretációi szerint viszont elfogadható az, hogy az államok törvényhozásai a saját szabályaik szerint válasszák meg az elektoraikat. E forgatókönyv értelmében a 6-3 arányban konzervatív többségű Legfelsőbb Bíróság elfogadja majd azt, hogy minden állam a saját belátása szerint állapítsa meg, mi lett a választás kimenetele.
Nagyon valószínűtlen, hogy egy ilyen lépés sikerrel járhat. De ezekben a House of Cards-os időkben[3] nem lehet elhessegetni a gondolatot, hogy a kísérletre sor kerülhet.
Laure Mandeville, a Le Figaro Amerika-szakértője cikkében[4] megszólaltatja Caroline Frederickson jogprofesszort (Georgetown University), aki szerint:
A választás hitelességének aláásása egy „politikai puccsot” készíthet elő december 14-én, amikor az elektori kollégium összeül.
Az alkotmány felhatalmazza az államok törvényhozásait, hogy – amennyiben a választási folyamat korrektsége kétségbe vonható – a saját elektoraikat küldjék a kongresszusba, ahelyett, hogy a közvetlen szavazást vennék alapul. Ilyesmire 1875 óta nem került sor. És az államok többségével a republikánusok rendelkeznek. Remélem, hogy tévedek, mert ez megsemmisítené a demokráciánkat. De a republikánusok úgy tűnik, minden morális iránytűjüket elveszítették.
Sokak szerint ez a forgatókönyv veszélyes konfrontációhoz vezethet. Éppen ezért nem tartom kizártnak, hogy Trump azért menesztette a védelmi minisztert, és helyezte a saját legmegbízhatóbb embereit a Pentagon további kulcspozícióiba, hogy az előbb-utóbb minden bizonnyal kitörő összetűzések esetén éljen az 1807-es Insurrection Act által lehetővé tett rendkívüli hatalmával és a „polgári rend megzavarásá”-ra [civil disorder] hivatkozva bevethesse a tüntetők ellen az amerikai hadsereget és a szövetségi Nemzeti Gárda csapatait.
11. 13.
Edward Luce tegnap így összegezte[5] Washingtonból a jelenlegi ellentmondásokkal teli zűrzavaros helyzetet:
Nem, Donald Trump valószínűleg nem fogja tudni véghez vinni azt, amit a spanyolok autogolpénak neveznek, amikor is egy kormány önmagát puccsolja meg. Nem mintha nem tenne meg mindent ennek érdekében. Az Egyesült Államokban még soha nem fordult elő olyasmi, hogy egy hivatlalban lévő elnök folyamatosan azt hangoztassa: a választást ellopták. Nehéz elképzelni, hogy egy igazi demokráciában ilyesmi megtörténhet.
Az igazi kérdés az, hogy mennyi kárt okozhat ezzel annak a rendszernek, amelynek a legitimitása máris bizonytalan.
Ha a közhangulat tovább éleződik, Amerika egyre inkább egy benzinnel átitatott hangárhoz fog hasonlítani, amelyet egyetlen szikra lángba boríthat.
De még akkor is, ha a republikánus vezetők kitartanak Trump mellett egészen január 20-áig, kevés okunk van arra, hogy azt higgyük, a rendszer össze fog roskadni. Mark Milley, az egyesített vezérkar főnöke, Amerika legmagasabb beosztású katonai vezetője már világossá tette, hogy nem támogatja az amerikai katonák kiküldését Amerika utcáira.
Az Amerikát fenyegető veszély alattomosabb. Amikor Trump 2011-ben tulajdonképpen elindult a Fehér Házba vezető útján, azt állította, hogy Barack Obama Kenyában született, ami kizárja őt az elnökségből. Sokmillió republikánus hitt ebben az összeesküvés-elméletben. Ugyanakkor sok demokrata illegitimnek tekinti Trump elnökségét az állítólagos orosz választási beavatkozás miatt. És a politikát a percepciók hajtják előre.
Bármilyen drámát tartogat is Trump a tarsolyában hivatali ideje utolsó 70 napjára, a republikánusok arra buzdítják a bázisukat, hogy Bident illegitim elnöknek tekintsék. Ezzel tálcán nyújtják Trumpnak az elnökség utáni Republikánus Pártot.
Hát igen, Trump démoni erő az amerikai politikában[6]. Sőt, Jeffrey R. Wilson, a Harvard Writing Programjának a tanára szerint ő maga a Sátán[7]:
A szóban forgó Sátán talán a legnagyobb irodalmi hős az angol nyelven írt legszebb epikus költeményben, John Milton [1667-ben megjelent] Elveszett Paradicsomában. A washingtoni republikánusok pedig a bukott angyalok.
2016-ban a republikánusok szövetkeztek az ördöggel. Akárcsak Dr. Faustus, eladták a lelküket a hatalomért. Most elfojtják a saját lelkiismeretüket, Trumpról nem mondanak semmi rosszat, szorosan magukhoz ölelik, mert félnek hívei haragjától. Ugyanaz a Lindsay Graham, aki 2016-ban leírta: „Ha Trumpot jelöljük, meg fogunk semmisülni… és megérdemeljük”, nemrég azt mondta[8]: „Minden republikánusnak: ha nem álltok az elnök mögött, mi [vagyis a hívei] sem fogunk mögöttetek állni.”
Miután az Úr kiűzte a bukott angyalokat a mennyországból, a Sátán immár a pokol mocsarában szendergő Leviatán hiposztázisában jelenik meg Miltonnál, és nem tűnik veszélyesnek. Az Elveszett Paradicsom nem árulja el, mi történik, amikor a vadállat fölébred. Milton bizonytalanságban hagy bennünket – mondja Wilson tanár úr. Majd hozzáteszi:
Trumpnak már kevés ideje van hátra. Amikor lezuhan, magával rántja mindazokat, akik hozzáláncolták magukat. A washingtoni republikánusoknak még van választási lehetőségük. Vagy felébrednek és megtagadják Trumpot és a lelkiismeretükre, a hitükre, családi értékeikre hallgatnak – vagy vele zuhannak a szakadékba, és soha nem fogunk hallani róluk.
Wilson ezt a szép és tanulságos cikket 2019. februárjában írta, amikor még Trump liberális kritikusai úgy látták, hogy az impeachmenttel vagy végső soron az új választással Trumptól és a bele kapaszkodó republikánusoktól egyszer s mindenkorra meg lehet szabadulni. Most már tudjuk, hogy nem így történt. Sem Trump, sem a Republikánus Párt nem tűnt el a süllyesztőben.
Vagyis: a Leviatán „feltámadt”. De nem a 20. század eleji német politikai filozófia Leviatánja.[9] És nem is a Hobbes-é, akinek a könyve másfél évtizeddel a Miltoné előtt, 1651-ben jelent meg. Wilson – nagyon helyesen – felhívja a figyelmet arra, hogy „Trump Hobbes Leviatánja szeretne lenni, de a republikánusok rá fognak döbbenni, hogy ő Milton Leviatánja”.
De közel két évvel ezelőtt (ami mostanában, amikor egyetlen hét egy egész esztendővel ér fel, iszonyúan hosszú idő), amikor ez a cikk az amerikai Spectatorban megjelent, még nem lehetett tudni, milyen lesz ez a Leviatán, amikor felébred. Akkor még a cikk szerzője meg volt győződve róla, hogy ítéletnapig ott fog horpasztani a pokoli mocsárban. De most már látni véljük, hogy ebben a hátralévő időben, ebben a tíz hosszú hétben Trump hogyan írja tovább a bukott Sátán, a miltoni Leviatán történetét.
Trump mint Leviatán? Ez a legnagyobb képtelenség, a legtökéletesebb oximoron. Fekete fény, mint Borges írta. A Leviatán, legalábbis Hobbesnál és Jóbnál[10] – abszolút hatalom. Trump pedig, mint abszolút üresség, ennek a teljes ellentéte. De – mint bukott Sátán – valamire képes lehet: életveszélyes játékával feltámaszthatja az amerikai társadalom démonikus erőit, amelyek tulajdonképpen ott szunnyadnak minden társadalomban, ott szunnyadnak magában a történelemben.
[1] Toamna se numără bobocii. Kb.: „nyugtával dicsérd a napot”.
[2] Donald Trump’s dangerous election reversal game. FT (editorial board), 2020. nov. 11.
[3] Én inkább „Game of thrones”-os időket írtam volna. Mert hogy a „trónok harca” nemcsak a trónok között, hanem a trónokon belül is zajlik.
[4] Laure Mandeville: Le camp républicain s’engage dans la bataille judiciaire de Donald Trump. Le Figaro, 2020. nov. 10.
[5] Edward Luce: Donald Trump is not done with America yet. His unsubstanciated allegations of voter fraud are weakening the US political system. FT, 2020. nov. 12.
[6] Vö. Damon Linker: Trump is a demonic force in American politics. The Week, 2020. nov. 11.
[7] Jeffrey R. Wilson: Trump is Satan. Paradise Lost in Washington, DC. Spectator USA, 2019. február.
[8] Vö. How Lindsay Graham went from Trump sceptic to Trump believer. NYT Magazine, febr. 25. Lindsay Graham, frissen újraválasztott republikánus szenátor, aki egészen nyilvánvalóan érdekből lett Trump „feltétlen” híve, a választás után kijelentette: „Ha a republikánusok nem változtatják meg az amerikai választási rendszert, soha nem fognak még egy republikánus elnököt megválasztani.”
[9] Vö. Molnár G.: A feltámadt Leviatán. [1984-1985]. In: Alternatívák könyve. II. Pro Philosophia, Kolozsvár, 2007. 470-532.
[10] Nyakszirtjén az erő tanyáz, előtte félelem ugrándozik. Szíve kemény, mint a kő, oly kemény, mint az alsó malomkő. Alatta éles cserepek vannak, mint szeges borona hentereg az iszap felett. Felkavarja a mély vizet, mint a fazekat, a tengert olyanná teszi, mint a festékedény. Maga után világos ösvényt hagy, azt hinné valaki, a tenger megőszült. (Jób 41: 22,24, 30–32)
