Tabák László írja Párizsból
Kolumbusz Kristóf olyan szemérmetlen hazugságot tálal Izabella királynőnek és Ferdinándnak, hogy a néző valóban azt várná: az ácsolt deszkaemelvény menten megnyílik, és az állás nélküli hajóskapitány elsüllyed, mielőtt felfedezhetné az Újvilágot. Erről persze szó sincs. A színpadon mindenki hazudik: a királyi pár, az udvari bürokrácia jeles képviselői, a fő- és segédinkvizítorok, a minden új eszmét tagadó „tudósok”, a nagy hasznot szimatoló kalmárok és a vakmerő kalandorok. Így aztán Kristóf kapitánynak ugyancsak igyekeznie kell,hogy a jó ügy érdekében erkölcstelenségben túlszárnyalhassa maradi ellenfeleit. Különben nem számíthat a három vitorlásra.
Dario Fo olasz író Kolumbusza lángeszű csirkefogó és szeretetre méltó szélhámos, megcsalt csaló és szellemes, kegyetlen, kisszerűen kapzsi, hatalomra vágyó kalandor. Egyetlen mentsége: ebben az udvarban becsületes ember becsületes eszközökkel sohasem jutott volna hozzá a hajókhoz, és most itt állnánk Amerika nélkül. Az „Isabelle, trois caravelles et un charlatan” című színdarab kétségtelenül az évad legnagyobb közönségsikere. Párizs befogadta Dario Fot, akit odahaza, Olaszországban már régen a legsikeresebb jelenkori szerzők között tartanak számon. Pontosabban a nézők fogadták be.
Mert a Theatre de la Ville előadása elsősorban közönségsiker. A színikritika jó ideig fenntartással viseltetett iránta. A darabot ugyanis a nyáron mutatták be először Franciaországban, az avignon-i fesztiválon. A francia színibírálók java része finnyásan fintorgott: nem rossz, nem rossz mondták, de hiányzik belőle az elegáns, akkurátus francia drámai szerkesztés. Hát ami azt illeti, ez igaz. Csakhogy elfogadni vagy elvetni Dario Fot többet jelent a francia színjátszásban egy szerző kebelre ölelésénél vagy kiátkozásánál. Különösen most, a hazai drámaírás nyilvánvaló válságának nehéz óráiban. (A nagy Theatre National Populaire ebben az évadban bemutatott hét előadása közül egyetlen egynek a szerzője francia.) Dario Foval, aki a plakát szerint szerző, színész, igazgató, szervező, bohóc és díszlettervező, tehát francia kifejezéssel élve „béte de theatre”. Dario Foval mondom, el kell fogadni az úgynevezett „komplett színház” fogalmát, amelyben a hagyományos színjátszás eszközei kötetlenül keverednek a bohóckodással, a dallal, némajátékkal, sőt cirkuszi mutatványokkal is. Persze e műfajok mindegyikét tehetségesen és sikerrel művelik Párizsban, csak éppen nem egyazon előadás keretében és főleg nem a színház tiszteletre méltó szentélyében. Mert Párizsban a Feydeau-darabokban sem vetnek bukfencet a színészek. A francia színjátszás hagyományos eleganciáját sajátos vegyület biztosítja, amelyet a rendezők gondosan mixelnek aranycsináló lombikjaikban. Bizonyos százalék könnyedség biztosítja a patetizmus semlegesítését, de egy nagy merőkanál hagyományos színpadi tartásosságot csapnak hozzá, hogy a rögtönzésnek még a látszatát is messze elkerüljék. Jean-Louis Barrault sem tudott gyökeres változásokat előidézni ezen a téren.
A Kolumbuszról szóló Dario Fo-darab előadása homlokegyenest ellenkezik az egyébként megérdemelten tisztelt francia játékszabályokkal. Ezért fogadta fanyalogva a francia kritikusok java része. Illetve, egy kicsit túlzás azt mondani: homlokegyenest ellenkezik. Az előadás, amely a plakát szerint híven követi Dario Fo olaszországi rendezését (díszlet és kosztüm szintén a szerző munkája) csak sejteti, hogy milyen lehetett, mindent felforgató kötetlenségében, az eredeti előadás. Annál is inkább, mert a szöveg arra termett, hogy megnyissa a rendezői és színészi találékonyság zsilipjeit. Kiváló színészek nagyon jó figurákat alakítanak: óvatosan, mértéktartással, a jólneveltség jegyében. A közönség így is napfényes kedvvel derül, és csak az előadás után veszi észre, hogy politizáltak vele. S míg számos színház gyér közönségnek játszik és súlyos anyagi gondokkal küzd, a sarlatán Kristófról szóló szabálytalan előadás telt házakkal fut. És alaposan „felpiszkálta” a színházi válságról szóló sajtóvitát, amely lényegében egyetlen központi kérdés körül forog: hogyan lehetne visszahódítani a közönséget a színház számára. Egyesek szerint ez az út éppen az élő, sziporkázó minden konvenciótól elrugaszkodott, felszabadított, értelmes „komplett színházon” keresztül vezet, amelynek az előadásmódja vonzó, politikai mondanivalója közérthető. A kizáró jellegű ítéleteket a szerzőik lelkesedése teszi figyelemre méltóvá és egyben veszedelmessé. A „komplett színjátszás” valószínűleg az egyik lehetséges út csupán a közönség széleskörű megnyerésére. De bizonyára nem az egyetlen. A Theatre National Populaire-ben Brecht Turandot-ját láttam. Nem a Koldusoperához hasonló, közvetlenül is szórakoztató színdarabjai közé tartozik. Politikai agitprop darab, a szerző iránti hűség szellemében rendezett, minden „trouvaille”-tól mentes előadásban. Telt házzal játsszák. Lehet, hogy egy színdarab mondanivalója legalább olyan fontos tényező a közönség szemében, mint a tálalás módja?
Megjelent A Hét III. évfolyama 3. számában, 1972. január 21-én.