A Transindex cikke 2008. május 6-án.
Összefoglaltuk azt a Szabadság-cikksorozatot, ami felháborította a Sapientia vezetőit.
Nyolc év alatt 13,608 milliárd forintba – aktuális árfolyamon kicsivel több mint 54 millió euróba – került eddig a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) létrehozása és működtetése a magyar állam költségvetésének. Az erdélyi felsőoktatás új intézményéről egy 2004-es belső átvilágítás állapította meg először, hogy nem az elvárásoknak megfelelően működik. A több mint száz oldalas szövegből akkor többek közt az derült ki, hogy „a szakértők véleménye a döntéshozatali folyamatról lesújtó: a buktatók oly mértékben a rendszer részét képezik, hogy az intézményhálózat működtethetősége kérdőjeleződik meg”.
Négy év elteltével két budapesti illetékes, Gémesi Ferenc, a magyar Miniszterelnöki Hivatal (MeH) kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára és Zilahi László, a MeH nemzetpolitikai ügyek főosztályának főigazgatóhelyettese kritizálta a Sapientián folyó intézményműködtetést és gazdálkodást. Gémesi és Zilahi a kolozsvári Szabadság kérdéseire válaszolva fejtette ki véleményét a napilap május 3-i számában.
Az egyetem működése Gémesit egy rossz szocialista nagyüzemre emlékezteti. Például a felsőoktatási intézmény „rajta ül” egy szinte kilencmillió eurót érő kolozsvári telken, „s még pénzt sem forgatnak belőle vissza. Hallgatjuk hónapok óta, hogy a csíkszeredai épületben nem működik a lift, nincs pénz megjavíttatni, miközben milliárdokon ül az egyetem, amely összegeket nem használ ki semmilyen formában. Csak gondolkodik azon, hogy milyen formában lehetne e pénzeket hasznosítani, eközben pedig napi működési és fejlesztési gondjai vannak.
Ha a hatékonyságát nézem, ez egy rossz szocialista nagyüzemre emlékeztet: nagy kapacitások, nagy lehetőségek, akár milliárdos vagyon is, csak semmi nem működik. Jó példa a lift, amit kevés pénzből meg lehetne javíttatni. Az nem működik! És ez sajnos emblematikus az intézményi menedzsment szempontjából, amelyet nem gondolok sokáig tarthatónak” – magyarázza az államtitkár Tibori Szabó Zoltán kérdéseire válaszolva. Hatékonyabb lenne, hogyha ezt a bizonyos telket az egyetem eladná, és a bevételből képezne egy külön alapot az akkreditáció folyamatának finanszírozására, és nem egy újabb épületet húzna fel rajta.
„Nem ördögtől való, hogy ha egy egyetem magát minőségi intézménnyé akarja fejleszteni, az összes forrását erre a célra állítja be. És akkor nem arról kell beszélni, hogy presztízsfejlesztést eszközlünk valahol, olyan ingatlanfejlesztést, ahol a több ezer négyzetméternek csak az ötöde szolgálna oktatási célokat, négy ötöde pedig minden mást” – kommentál Gémesi.
Mi ebben a javaslatban a logika? Ezt Zilahi László a következőképpen indokolja: „Jellemző erre a furcsa gombhoz a kabátot logikára, ami az építkezésekkel kapcsolatban elhangzik. Kolozsváron is abból indulnak ki – függetlenül ugyan attól, hogy van ott egy hatalmas működő egyetem, több ezer magyar hallgatóval –, hogy mivel az egyetemnek van egy telke, akkor építsen is oda valamit, s ha már épít valamit, akkor tegyünk oda oktatást is. Tehát fordított logika alapján épül fel ez is. Nem úgy, hogy szakmai koncepciónk van, tudjuk, milyen szakokat és tudományokat nem fedtek még le magyar nyelven, és ahhoz akarunk építeni esetleg szakmai bázist, hanem az ingatlanra építünk, s aztán majd megnézzük, hogy kinek nincs még tanszéke, s ki nem volt még dékán ebben a körben. Gyakran ezt látjuk. ”
Az akkreditáció nemcsak a szakmai szempontból lényeges: „A közös magyar–román kormányülések bebizonyították: hiába létezik politikai szándék, hogy az egyetem finanszírozásába román állami támogatást bevonjunk, a dolog elbukik, mert a Sapientia nincs akkreditálva. Amíg ezt az alapvető kérdést nem oldjuk meg, minden csak az aprópénzről szól, erről a lehetetlen hány forint, hány fillér, ki mit tud róla, kinek a számláján mikor mi jelenik meg a helyzetről, s nem pedig arról, ami valóban fontos” – fejti ki Gémesi Ferenc.
„Azt a rendszert, amely 93–95 százalékos arányban magyar állami költségvetésre épít, nem mondhatjuk hatékonynak. Sem az intézményi struktúra, sem a működés nem hatékony, és most nem kizárólag a fajlagos költségekről vagy az apparátus nagyságáról beszélek. Az elmúlt években megkérdőjelezhető szakmai alapon indultak el fejlesztések, de menedzsmenti oldalról sem átgondolt módon. Kiskirályságokat, a pincétől a padlásig berendezett rendszereket fölépíteni mindenhol nagyon drága. Ilyen rendszerben, négy helyszínen, négy önálló intézménnyel, rektorral, tanáccsal, hivatallal, apparátussal, kollégiummal, intézettel, könyvtárral és egyebekkel akár háromszor ennyi pénz is elfogyna. De biztos, hogy ez volt a cél: négy önálló kiskirályság? Vagy egyetlen egyetem, amely legalább a menedzsment oldaláról, de akár az oktatási célkitűzések tekintetében is egységes bázison álljon? ” – teszi fel a kérdést a szakállamtitkár.
Ami a Sapientia működtetését illeti, a finanszírozó eddiginél hatékonyabban kíván élni beleszólási jogával. Miért? „Normális magánegyetem esetében a finanszírozó dönt mindenről, hiszen ő adja a pénzt. Ez esetben viszont sajátos konstrukció jött létre: mindenki mindenről dönthetett, csak a finanszírozó nem dönthetett semmiről. Nem mondhatta meg azt sem, hogy ő mit is szeretne, vagy csak nagyon nehezen mondhatta meg. Tehát magánintézmény létesült, de nem azokkal a működési normákkal és elvekkel, amelyek szerint egy ilyen intézmény működni szokott, hanem megfejelve egy belső politikai játszmával, a történelmi egyházak képviseletével – az RMDSZ-szel szembeni meccsben” – magyarázza Gémesi.
Az egyik legfontosabb elvárás, hogy az egyetem igyekezzen minél több pénzt szerezni nem magyar költségvetési forrásból – például az erdélyi önkormányzatoktól, vállalkozásoktól, pályázatok segítségével. Vagy akár a tandíjak emelésével. „Másik nehezen elfogadható ellentmondás, hogy a szerződéseknél folyamatos ütközés van a bérek miatt. Romániában növekedtek a bérek, tisztában vagyunk vele, követnünk kell őket, ezt is elfogadjuk. De miközben ezt halljuk az egyik oldalon, a másikon azt mondják, hogy a tandíjakat nem lehet emelni, mert Romániában annyira rosszak a bérviszonyok, olyan keveset keresnek az emberek és oly szegények a családok, hogy piaci tandíjakat nem kérhetnek. Egyik legutóbbi kuratóriumon is bekerültek a műszaki képzések, megindokolták, hogy el kell indítanunk, mert nagy igény van rá, nagyon könnyen el fognak tudni helyezkedni a végzősök, de mindössze 200 eurós évi tandíjat kérnek, ami ma már Romániában is nevetséges” – ecseteli a nehézségeket Zilahi László, aki a Miniszterelnöki Hivatal képviseletében maga is tagja a Sapientiát fenntartó alapítvány kuratóriumának.
Rendkívül változó, hogy a Partiumi Keresztény Egyetemmel együtt négy helyszínen, Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában működő egyetem melyik karán milyen mértékben sikerült plusz pénzeket szerezni. „A műszaki karokon például jó eredményeket értek el, vannak tehetséges emberek és jó folyamatok is. Kiváló az együttműködésük a budapesti Műegyetemmel, ők például tudtak bevonzani kutatási pénzeket, japánokkal működnek együtt, egymillió eurós összeget sikerült bevonniuk” – ismeri el Zilahi.
Kire öltik nyelvüket a kíméletlen tények? Dávid László és Kató Béla válasza
A Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöke és az EMTE rektora közleményben reagál a Szabadságban megjelent összeállításra, illetve azon belül Tibori Szabó Zoltán vezércikkére: „Azok számára, akik otthon vannak a támogatáspolitikában, nyilvánvaló, hogy a finanszírozók és a finanszírozott szervezetek viszonya sokszor nem feszültségmentes. Nem árulunk el titkot, ha megállapítjuk, nem kivétel a Sapientia intézménycsoport sem. Fontos azonban leszögezni, hogy a felmerült vitás kérdéseket 2000 óta a támogató és támogatott mindig kezelni tudta, ha esetenként kemény vitákban is, de egymást tiszteletben tartva. A magyarországi finanszírozó képviselői által megfogalmazott érvekkel szemben voltak és vannak tehát erdélyi érvek, ám az érvek ütköztetése eddig sem a nyilvánosság előtt történt, és ezután sem kívánunk szakmai vitákat újságok hasábjain folytatni” – szögezi le bevezetőként a két illetékes.
A gazdálkodás szempontjából a legfontosabb változás az lesz, hogy a magyar költségvetés a 2008–2009-es tanévtől „fejkvótát” fog alkalmazni a Sapientián is, azaz áttér az oktatási folyamat normatív finanszírozására. „Már az elején leszögeztük: kiszámítjuk közösen, hogy a különböző képzési területeken milyen fajlagos költségek vannak, figyelembe véve a romániai normatívákat is, és pontosan tudjuk, hogy a különböző képzési ágazatokban, szakterületeken mennyi a fejkvóta. S ha az adott tanévben megfinanszírozódik bizonyos számú mérnök vagy bölcsész képzése, az egyetem azt a pénzt, az utolsó fillérig, kiszámítható módon megkapja. Ám ha efölött vannak szándékok, például indológiát akarnak indítani, mert mérhetetlen érdeklődés van iránta, akkor azt csakis tandíjas képzésben lehet megoldani, akárcsak Magyarországon. Vagy ha kommunikáció szakos képzést akarnak indítani, azt hiszem arra is lehet tandíjas formában találni hallgatókat” – magyarázza a változásokat Gémesi.
Mi ezen a téren a cél? „2007 és 2011 között évente 5 százalékkal emelkedik majd a saját bevétel aránya. Ez a legelején összesen öt százalék volt, de az a cél, hogy ez a hányad 2011-re érje el a működési kiadások 25 százalékát. Ez nem lehetetlen, és nem jelenti azt, hogy a működtetésbeli szerepvállalását Magyarország meg akarja szüntetni. De az sem tartható helyzet, hogy 95 százalékban csak a magyar költségvetés ad ebbe pénzt, senki más nem, és ugyanez a magyar fél viseli a politikai következményeit az ottani esetleges hibás döntéseknek, illetve a különböző megalapozottságú kritikáknak. Ez elég lehetetlen helyzet. Főleg, ha összevetjük a Sapientia helyzetét romániai vagy akár magyarországi felsőoktatási intézményekével, látjuk, hogy más esetekben messze nem ilyen aránytalan a finanszírozás” – mondja Gémesi Ferenc.
Szempont, hogy a Sapientia kapcsán „az elmúlt években a figyelem döntően mindig a pénzre irányult. Valóban, sok sajátos dolog is kiderült, nem csak az, hogy ez a rendszer forrás szempontból mennyire nincs alátámasztva, hogy mekkora ingatlanbérletekkel működik, hogy ki mekkora jövedelmeket szerez benne. Erről szóltak a hírek is. Az oktatás minőségéről sokkal kevesebb volt a vita, egy-két kritikus példától eltekintve. Amikor arról volt szó, hogy létező, magyar nyelven is oktató felsőoktatási intézmény keretében már meglévő szakokat indítottak, s még a laikus számára is felvetődött, hogy vajon miért kell egy helyen versengeni, amikor tudjuk, hogy a másik intézménynek éppen jobb adottságai vannak. De az, hogy mennyit ér a diploma, s a szakmaiság mennyire jó, arról ma is keveset hallunk” – mondja Gémesi.
A szakmai átvilágítást a hivatalos állami akkreditáció folyamata fogja helyettesíteni – fejti ki az államtitkár, aki bízik abban, hogy a romániai felsőoktatási minőségbiztosítással foglalkozó országos hatóság (ARACIS) szakértői korrekt szakmai döntést fognak hozni az EMTÉ-n működő szakokról.
De minthogy nem lehet mérget venni arra, hogy a hatóságot nem befolyásolják-e politikai szempontok, nem árt óvatosnak lenni: „A szabályok is szigorúak, s az első visszajelzések azt mutatják, hogy elég komolyan megnézték és adatolták a dolgokat, és hatalmas dokumentációkat kértek be. Tehát egy dolog a folyamat, amely felméri a szakmai lehetőséget, és másik dolog a döntés maga. Éppen ezért is, a legmagasabbra kell helyeznünk a mércét” – fogalmaz Gémesi.
Hogy reagálnak a kritikára az érintettek, a Sapientia vezetői? „Sok olyan dolog van, amit másképp látnak Magyarországon, és másképp itt, Erdélyben. Próbáljuk a szempontokat közelíteni, és az építő kritikától nem zárkózunk el” – válaszol a Szabadság kérdéseire Kató Béla, a a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke, aki egyben az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese is. Az elért eredmények közül Kató a következőket emeli ki: „Három karnak az akkreditálása már megtörtént, másik háromé pedig folyamatban van, remélhetőleg 2009-ig ez is meglesz.” A kuratóriumi elnök elmondása szerint nem fedezi az egyetem működési költségeit a magyar költségvetési támogatás: „idén például mintegy 400 millió forint hiányzik, ezt pályázatokból kell fedezni”. Mivel az akkreditáció egyik feltétele, hogy az egyetem a forrásai egynegyedét fejlesztésre fordítja, „A fejlesztéshez szükséges pénzalapokkal kapcsolatban a különböző helyszínek és szereplők közös stratégiában egyeztek meg: az eddig megszerzett telek- és ingatlanvagyon egy részének az értékesítéséből teremtjük elő az összegeket, ezek közös alapot képeznek a különböző helyszínek számára a fejlesztéshez” – mondja Kató Béla. Szavaiból tehát az derül ki, elvileg egyetértés van a budapesti illetékesek és a kolozsvári egyetemvezetők között abban, hogy nem szabad „rajta ülni” a hasznosítható ingatlanvagyonon.
A kuratórium elnöke visszautasítja az ingatlanspekulációval kapcsolatos vádakat. Egyszerűen a felpörgő romániai konjunktúra miatt érnek annyit most a Sapientia birtokában levő telkek: „Székelyudvarhelyen vagy Kolozsváron ezelőtt öt-hat évvel egy hektár földet meg lehetett vásárolni kétezer euróért. Nem mi vagyunk ügyesek azért, mert ma ez a százszorosát éri. Egy gazdasági közegben élünk, és nem azért vásároltuk akkor a telkeket, mert bizakodtunk, hogy egyszer majd fel fog menni az ára, hanem mert nagyon olcsók voltak. Arról volt szó, hogy Kolozsváron például campus, könyvtár épül. Időközben a tervekről le kellett mondani, kisebb területen, szerényebb elképzelések szerint kell építeni. Ma ezeknek a telkeknek az értékesítésével fejleszthetjük tovább az egyetemet, érhetjük el az akkreditáció vonatkozó követelményeit. Minket ezért tulajdonképpen meg kellene dicsérni, de nem érdemeljük meg, mert a helyzet a romániai konjunktúrából származik.”
Mi a magyarázat arra, hogy egyfelől az egyetem növeli oktatónak munkabérét, de ezzel párhuzamosan nem akar tandíjat emelni? Kató szerint a következők a szempontok: „Amikor az egyetem elindult, az átlagos romániai tanári bérek másfélszeresét fizethettük, hogy képzett oktatókat verbuváljunk. Ma már a bérek a minimumon vannak, sőt, egyes esetekben az alatt. Nem válhatunk ki a romániai közegből, ha ott emelkednek a bérek, akkor nekünk is lépnünk kell. A tandíjak esetében pedig szem előtt kell tartanunk azt, hogy sok magánegyetem létezik, még a Székelyföldön is. Ezek az intézmények megengedhetik maguknak a diplomagyártást, azt, hogy párszáz euróért oklevelet adnak valakinek, még tanulni sem kell hozzá. A Sapientia-EMTE viszont nem erre vállalkozott, hanem minőségi oktatást szeretne megvalósítani. Nem vezethet tehát be olyan költségeket, amelyek arra késztetnék a diákokat, hogy inkább válasszanak egy magánegyetemet, hiszen ott könnyebb is és olcsóbb is, esetleg közelebb is van. Figyelembe kell vennünk a népességcsökkenést is, azt, hogy a létszámért kell harcolnunk.”
Különben az újonnan indult szakokon van teljesen tandíjas képzés is. Dávid László, a a Sapientia–EMTE rektora bízik abban, hogy 2009-ben kormányhatározat ismeri majd el: az egyetem akkreditált felsőoktatási intézmény. Beszámolója szerint 2008-ban várhatóan lezárul a folyamat: „mind a hat szak vizitációja lejárt, most a jelzett gondokat orvosoljuk. (…) Készítjük az akkreditációs iratcsomót, amit még idén leadunk, hogy jövőre döntés születhessen. Addig be kell fejezni a szükséges beruházásokat és a pénzügyi ellenőrzéseket.”
Ami a négy helyszínen működő egyetem koordinációs zavarait illeti, Dávid szerint „jelzésértéke van annak, hogy például a Kolozsváron értékesített ingatlanvagyon szolgáltat pénzalapot a csíkszeredai fejlesztésekhez, hiszen ott nemigen van mit eladni. ” „Meg vagyok győződve arról, hogy jogunk van a román állam támogatásához is, és ez a jövőben meg fog valósulni. A pályázási lehetőségeink a román törvényes előírások értelmében az akkreditációig korlátozottak. Csak alapítványként pályázhatunk, a feltételek pedig nagyon nehezek. Egyébként hadd jegyezzem meg, hogy téves az az elképzelés, miszerint az oktatás egy jó üzlet. Az oktatás hosszú távú befektetés, amely tudást gerjeszt, megváltoztat egy társadalmat. Ez sok esetben anyagilag ráfizetéses” – mondja az egyetem gazdálkodási lehetőségeiről a rektor. Dávid László szerint Damoklész kardjaként lebeg a romániai magyar felsőoktatás fölött az, hogy párhuzamosan indítottak ugyanolyan képzéseket a Sapientián és a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Mit lehet itt lépni? „Nem voltunk elég bölcsek, bár én személy szerint akkor is elleneztem a folyamatot. Addig meg kell tartanunk ezeket a szakokat, amíg akkreditálják az egyetemet. Azután viszont meg kell szüntetni a duplázásokat, kivéve azokat az eseteket, amelyekre reális igény van, és csak ha tandíjasan tudnak működni – összegez a rektor.
Az interjúkat Tibori Szabó Zoltán, a lap korábbi főszerkesztője és Ercsey-Ravasz Ferenc készítette.
A szerkesztő megjegyzése
A hivatkozásokat a Transindex (archívum)cikkéből elhagytuk, tekintve, hogy „nem élnek”, a linkekre kattintva nem jelennek meg.
