Mielőtt a frontra vitték volna, a katona egy antikváriumban vett egy verses könyvet. A versek mélyen megérintették, de mély benyomást tettek rá utolsó tulajdonosának széljegyzetei is. Az antikváriumban megadták neki a hölgy címét. Már a frontról megírta neki, mennyire megmozgatták a bejegyzései. Választ is kapott, levelezni kezdtek. Végül bevallotta, hogy szereti, és kért tőle egy fényképet. Az ismeretlen azt írta, ha igazán szereti, nem kellene számítson, hogy néz ki.
A háború végeztével elhatározták, hogy találkoznak egy közeli városban, s megállapodtak, hogy a könyv és egy rózsaszál lesz az ismertetőjelük.
Úgyhogy aznap egy állomáson egy katona kezében könyvvel izgatottan fürkészte, kinek a kezében van rózsa. Egy égszínkék ruhás lány megállt mellette, minden képzeletet felülmúlóan gyönyörűnek látta – de a kezében nem tartott semmit. És akkor valamivel távolabb megpillantotta az egyszerű, idősecske nőt, kezében a virággal! Közben a kék ruhás lány hozzá lépett: – Eljönnél velem, katona?
A dilemma mindig a választás kényszerűségéből adódik. Mellette a csoda, észbontó tekintettel, de ő a rózsát látta maga előtt – és elindult a középkorú, csúfacska nő felé! A lány eltűnt.
A fiú a hölgyhöz lépett: – Hát én volnék. Menjünk be, vacsorázzunk, közben beszélgethetünk.
A hölgy azt válaszolta: – Édes fiam, én nem tudom, mi történik itt. Az a kék ruhás lány, aki téged az imént megszólított, a kezembe adta ezt a szál virágot, és azt mondta, ha idejössz hozzám, mondjam meg neked, hogy vár a szemközti étteremben. Vigyed ezt is, mondta, és odaadta a fiatalembernek a rózsát.