Teljesen elhibázott az akkumulátor-központú fejlesztés ·„Nem tudom, hogy rázogatni kell-e egy tömeggyilkos kezét…”
Az iparpolitika középpontjába emelt akkumulátorgyártás, valamint az egyoldalú orosz energetikai függés jelentősen korlátozza az ország szuverenitását. Ezért is hiba, hogy nem azokra a területekre koncentrálunk, ahol előnyeink vannak, hanem éppen azokra, ahol szinte minden adottságunk hiányzik. Az Orbán Viktor által épített munkaalapú társadalom a XIX. század felé vezeti az országot. Így maradunk a közepes fejlettség csapdájában, egyre nő a lemaradásunk az uniós országok többségétől. Csaba László akadémikussal, a Corvinus és a CEU közgazdászprofesszorával beszélgettünk.
– Egyre-másra jönnek a hírek, hogy az uniós forrásoknak legalább egy részét felszabadíthatják legkésőbb jövő tavasszal. Mekkora segítség ez az országnak, a költségvetésnek?
– Az biztosan kijelenthető, hogy az uniótól várt összes támogatást nem fizetik majd ki. Egyrészt a helyreállítási és újjáépítési alap (RRF) forrásainak eléréséhez szükséges terveket nem sikerült a megfelelő minőségben prezentálni a magyar kormánynak, másrészt a 2021-2027. közötti uniós költségvetés pénzeit is zárolták az ismert okokból. Egyébként is jelentős eltérések voltak a támogatások kezelésében a magyar és az uniós felfogásban. Az egy dolog, hogy megszületik a megegyezés a felek között, és egészen más, hogy mikor és mennyit utalnak a benyújtott magyar számlák fejében. Sokakkal ellentétben úgy vélem, valamennyi pénz jönni fog, de annak nagysága messze lesz a rendelkezésre álló teljes összegtől. Az uniós bürokrácia ugyanis nem engedheti meg magának, hogy egyetlen fillért sem ad. Már csak azért sem, mert ezzel kiad a kezéből egy ütőkártyát. Ugyanakkor a körülmények ismeretében az is irreális elvárás, hogy a teljes összeget megkapjuk. Azért is lényeges a megegyezés, és legalább a részleges kifizetés, mert a befektetők figyelnek erre. Ha azt látják, hogy az unió finanszírozza az országot, akkor nem gond a hiányzó összeget a piacról megszerezni. Ellenkező esetben viszont sokkal kevesebb forráshoz juthatunk, vagy legalábbis sokkal drágábban.
– Van realitása annak, hogy közvetlen uniós finanszírozáshoz jussanak a városok, az önkormányzatok?
– Nem igazán. Van ugyan elvi lehetőség erre, de az inkább kivétel, mint szabály. A közvetlen finanszírozásnak két ellenfele van. Az egyik az unió, a másik a nemzeti kormányok bürokráciája. Sem Brüsszel, sem egyetlen kormány nem szeretné kiadni a kezéből ezen összegek feletti rendelkezést.
– A magyar kormány erőteljesen hangsúlyozza szuverenitását. Ezt azonban megkérdőjelezi Orbán Viktor Pekingben zajlott tárgyalásaira adott magyarázata, hogy nem lehetett kitérni azok elől…
– Az unióban a döntések nagy többsége, 95-98 százaléka egyhangúságot igényel, így létezik a szuverenitást megjelenítő vétójog. De tisztában kell lenni azzal is, hogy egy kis ország szuverenitása nem azt jelenti, azt csinálok, amit akarok. Ha például egy ország az akkumulátorgyártást olyan fokon helyezi az iparpolitikája középpontjába, mint Magyarország, akkor nincs olyan, hogy nem állunk szóba az imperialista Kínával. Az igen erőteljes orosz energetikai függés miatt ugyanez elmondható Oroszországgal kapcsolatosan is. Azt viszont nem tudom, hogy rázogatni kell-e egy tömeggyilkos kezét. Ezek alapján világos, hogy nem vagyunk függetlenek, mindkét országtól függő helyzetben vagyunk.
– Pedig a nemzeti energiastratégiáról szóló 2011-es országgyűlési határozatban arról van szó, hogy prioritás az energiahatékonyság és -takarékosság, illetve a beszerzési források diverzifikálása. Még sem történt sok minden ez ügyben.
– Valóban, hiszen hiába az EU zöld megállapodása, ha mi azt szabotáljuk. Vagyis alig növeljük a megújulók arányát, a felhasználást korlátozó árpolitika helyett rezsicsökkentünk. Miközben másutt az energiafogyasztás csökkentésén dolgoznak, nálunk plusz források bevonása a cél, holott már ma is energiaimportőrök vagyunk. A többletforrások megszerzése a közép-ázsiai országokból pedig inkább az álmodozások kategóriájába tartozik.
– Különösen, hogy hiába engedünk be az országba lépten-nyomon akkumulátorgyárakat, ha autóipari szakértők szerint korántsem biztos, hogy az elektromos autó lesz a végső megoldás, legalábbis a mostani technológiával.
– A Financial Times egyik konferenciáján éppen erről beszéltek az iparág szakértői, illetve befektetői. Nagy az esély arra, hogy az elektromos autó csak átmeneti szerepet tölt majd be. Egyrészt a hagyományos üzemanyaghoz adott új adalékanyagok jelentősen csökkenthetik a környezetszennyezést, hosszabb távon pedig a környezetet egyáltalán nem szennyező hidrogénmeghajtás lehet a megoldás. Az akkumulátorgyárakkal pedig az a gond, hogy éppen olyan erőforrásokat igényelnek, amelyeknek igencsak szűkében vagyunk: tőkét, vizet, energiát és munkaerőt. Ráadásul az akkumulátorgyártás a mosolygörbe alján található, azaz nagyon alacsony a hozzáadott érték a termelésben. Vagyis az akkumulátor-központú fejlesztés teljesen elhibázottnak tűnik.
– Erőteljes a kormányzati retorikában a keleti orientáció. Látható a keleti és déli nyitás hatása a gazdaságban?
– A keleti nyitás álom volt és az is marad a fenti okok miatt, a déli pedig már az előtt összeomlott, hogy elindult volna.
– A másik oldalon a Nyugat-, unió- és NATO-ellenes retorika jellemzi már hosszú évek óta a magyar kormányt. Érezhető ennek hatása a magyar gazdaság teljesítményében, gazdasági kapcsolatainkban, vagy a gazdaság el tud különülni a politikai hangoskodástól?
– Azt gondolom, szerencsére nagyobb részt elkülönül, de nehéz lenne azt mondani, hogy egyáltalán nincs semmi hatása gazdasági kapcsolatainkra. Azokból az országokból, ahol Magyarország megítélése nem jó, nem biztos, hogy jönnek befektetők. Ha például az Egyesült Államokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy General Electric kivonult, de kérdés, vajon jött-e valaki a helyére. A magyar kormány külpolitikája biztosan nem hoz a konyhára, és egyelőre talán még nem visz. Az egyéb tényezők, a kiszámíthatatlan szabályozás, a külföldi vállalkozásokat célzó különadók miatt azonban egy befektető háromszor is meggondolja, tervezzen-e nálunk. Egy egészséges gazdaságban a külföldi befektető azért jelenik meg, mert valami előnyt, például nyersanyagot, olcsó munkaerőt lát. Ezzel szemben nálunk azt látom, hogy a külgazdasági és külügyminiszter boldogan közli, hogy X befektetőa beruházás 15–20 százalékának megfelelő állami támogatást kap akkor, amikor az átlagos profitráta 3 százalék. Nagyon veszélyesnek tartom ezt a politikát, amikor a komparatív hátrányunkra szakosodunk, mint például az akkumulátorgyártás esetében. (Komparatív előny/hátrány, ha olyan termelést folytat egy ország, amelynek során olcsóbban/drágábban termel egy terméket, mint egy másik ország – a szerk.) Matolcsy György mondja már egy évtizede, hogy az egészségiparban, a tudásiparban és a gyógyszeriparban lehetne komparatív előnyünk, de ezt nem aknázzuk ki.
– Hogy fogunk kitörni a közepes fejlettség csapdájából, ha a kormány retorikája a versenyképesség, a termelékenység emeléséről szól, a gyakorlatban azonban akkumulátort akarunk gyártani, tovább növelni az ipar arányát, ahelyett, hogy a tudásalapú társadalom felé lépnénk?
– Sehogy! A fejlett világ már rég a tudásalapú társadalmat építi, amely alapjaiban más szemléletet kíván, mint a tőke-munkaalapú. Semmi nem úgy működik, mint korábban. Vagyis, aki az értékláncon felfelé akar menni, annak a tudásba kell fektetni. Nem véletlen, hogy a nagy cégek nem nyersanyagot akarnak vásárolni, hanem a fiatal tehetségeket magukhoz láncolni. A tudásalapú társadalom nem a jövő, hanem a jelen. Így, ha valaki leragad az olcsó munkaerőnél, a nyersanyagoknál, az a XIX. század felé veszi az irányt. Ahogy egy évtizede Barack Obama mondta, nem szabad belenyugodni, hogy a társadalom jelentős részének az általános iskola elvégzése is gondot okoz. Hatalmas a szakadék a világ fejlettebb része és hazánk között: amíg ott emelkedett a tudás megbecsültsége, addig nálunk jelentősen csökkent. Ennek ledolgozására egy, de lehet, hogy két generációra lesz szükség. Afrika is ezzel a problémával küszködik. Hiába képezik jó egyetemeken tehetséges fiataljaikat, ha azok egy része már nem tér haza, másik része pedig hazatér ugyan, de az afrikai környezetben nem tud érvényesülni.
– 2022 harmadik negyedévétől recesszióban a gazdaság, jó eséllyel az idei év egészében is ott marad az ország. Mire számíthatunk jövőre, illetve hosszabb távon?
– Az idei recessziót követően biztosan jön a felpattanás, de nem mindegy, hogy 2–2,5 százalékos növekedésről beszélünk – aminek nagy a valószínűsége –, vagy 5-6 százalékról. A gazdaság lassú bővülését magyarázza, hogy a gyengén teljesítő iparra és mezőgazdaságra épülő magyar gazdaságban a komparatív hátrányos termelésre koncentrálnak, a számunkra előnyös ágazatokra viszont nem. A növekedés összefüggésben van az inflációval, hiszen ha recesszióban vagyunk, akkor nem nagyon lehet árat emelni. A tízszázalékos béremelés viszont már teret nyit ennek, ahogy az alacsony hozzáadott értéket termelő és energiaigényes gyártás szintén inflációs nyomást jelent. Ezt tovább erősítik az adóemelések, illetve hogy a jegybank a jelenlegi globális környezetben nem tudja kellően alacsonyra vinni a kamatszintet. Összességében nem gondolom, hogy sokkal lejjebb lehet nyomni jövőre a pénzromlás mértékét, mint ahol az idei év végén lesz. Még szerencse, hogy a külpiacokról érkező inflációs nyomás egyre kisebb. A magasban ragadó infláció és a lassú növekedés pedig a forintárfolyam gyengülését vetíti előre. Ezzel együtt nem temetném a magyar gazdaságot. Ez folytatható, de nem felzárkózó pálya. Nem jó a nemzetnek, a kormánynak viszont igen, hiszen igazolja politikáját: folytatjuk, haladunk tovább, ahogy eddig.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 45. számának (november 10–16.) nyomtatott változata.
