Bortnyik Sándor (1893. július 3. Marosvásárhely – 1976. december 31. Budapest)
Nyolcvanadik születésnapja alkalmából levélben kértem fel a Budapesten élő Bortnyik Sándor festőművészt, hogy élményekben gazdag életéről és művészetéről nyilatkozzon A Hét olvasóinak. A huszadik századi magyar művészet úttörő mestere ő, nemcsak kifejezésmódjának újszerűségében, de műveinek következetes és céltudatos irányzatosságában, pártos voltában is. Kérdéseimre az idős mester készséggel válaszolt. Betegeskedésére való tekintettel hangszalagra mondta be válaszait. Az interjúban éppen ezért igyekeztem megőrizni az élőbeszéd jellegzetes gondolatmenetét és kifejezéseit. Szóbeli nyilatkozatát rövidesen néhány oldalas kiegészítéssel toldotta meg. Ugyanakkor felhatalmazott, hogy amennyiben szükségesnek tartom, javítsak rajta, hiszen ő fáradtan és betegen nem tudta gondolatait összeszedni, és természetesen annyit használjak fel belőle, amennyit szükségesnek tartok. A száraz kérdésekre élő válaszok érkeztek. Igyekeztem megtartani a kérdező objektivitását és a válaszok természetes hangját.
(A marosvásárhelyi születésű mestert elsősorban is szülővárosával kapcsolatos emlékeiről, gyermekéveinek élményeiről kérdezem. Arról, mikor kezdett el rajzolgatni.)
– Kérem, beszéljen marosvásárhelyi élményeiről.
– Hát kérem szépen, tulajdonképpen tragikusan kezdődött. Pár napra rá, hogy megszülettem, meghalt édesanyám és három vagy négy év múlva édesapám is. A nagyapám nevelt és így – természetesen – nála is laktam.
(A hivatalos adatok szerint 1893. július 3-án született, de ez téves dátum, mert akkor már édesanyja nem élt… Tulajdonképpen április 5-én született, de ezt még nem sikerült hivatalosan is igazolni.)
– Én jóformán négy-öt éves koromban kezdtem rajzolni. Az első elemit egy magániskolában, Both bácsinál jártam, ahol németül és magyarul tanultunk. Onnan mentem át aztán rögtön a második elemibe, a marosvásárhelyi református kollégiumba. No, most én azt hittem, hogy az első elemiből a másodikba való átlépés annyit jelent, hogy ott most rajzolni tanulok, mert nekem az volt a legfontosabb. Tehát a rajz lesz a nagy főtantárgy, mert ugyebár beszélni már tudtam, a betűket is ismertem. Hát most már csak a rajz következhet, ez csak természetes, ugye? Csalódással kellett tudomásul vennem, hogy mégsem a rajz volt a fő tantárgy. De én azért kitartóan rajzoltam tovább, sőt most már modell után próbáltam rajzolni. Hét-nyolc éves koromban lerajzoltam a nagyapámat is.
– Ki volt ekkor a rajztanára? (Gulyás Károlyra, a kiváló rajztanárra gondolok, aki annyi fiatal tehetséget indított el.)
– A református kollégiumba jártam, akkoriban azt még így hívták. Ott tényleg Gulyás Károly volt a rajztanárom. Őneki volt egy magániskolája. Akik akartak rajzolni tanulni, azok oda jártak. Én nem járhattam hozzá, mert sajnos nekünk erre nem volt módunk.
– Hát akkor ki ismerte fel az Ön tehetségét?
– Az egyik tanár, úgy emlékszem, hogy Szabónak hívták, aki a magyar irodalmat tanította. Én tulajdonképpen a rajz mellett írással is foglalkoztam. A második vagy harmadik gimnáziumban már lapot szerkesztettem, amolyan diáklapot. Egyszer aztán az irodalomtanárunk, meglátva az egyik rajzomat, azt tanácsolta, hogy inkább rajzoljak, mint költeményeket írjak, mert ahhoz több tehetségem van. Én akkor abba is hagytam az írást, és csak rajzolással foglalkoztam, de most már festettem is. Később nagyapámtól, illetőleg a nagybátyámtól a keresztapámhoz kerültem, akinek könyvkereskedése volt Marosvásárhelyen. Ott dolgoztam a Márványi-féle könyvesboltban. A munkám mellett tovább folytattam a rajzolást. Egyszer a pulton látta meg egyik rajzomat Sándor Kálmán, a lapszerkesztő, akinek annyira megtetszett, hogy nyomban meg is vette, öt koronát adott érte. Elég nagy pénz volt, öt-hat ebéd ára. Igen, ez volt az első keresetem. Akkor körülbelül tizenöt éves lehettem. Üzletek részére is terveztem reklámokat, feliratokat. Első plakátomat, amellyel sikerem volt, tizenhét éves koromban festettem a Reményi-bazárnak. Ennek az volt a szövege, hogy: „A Halley-üstökös nem csinál olyan nagy szenzációt, mint a Reményi-bazár leszállított árai.” Mert ez éppen a Halley-üstökös évében, 1910-ben volt.
– Miért hagyta el szülővárosát és mikor került Budapestre? (Amikor ezt a kérdést megfogalmaztam, részben kényszerítő körülményekre, részben a továbbtanulási lehetőségre gondoltam, de…)
– Tulajdonképpen szerencsém volt. Egy pesti illatszergyáros, aki itt járt, látta a plakátomat és ajánlatot tett nekem, hogy menjek fel Pestre, legyek nála rajzoló. Én nagyon szívesen vállalkoztam. Akkor mindjárt útiköltséget is adott, és pár nap múlva fel is utaztam Budapestre. (17 éves korában.) Ez nemcsak látogatás volt, hanem végleg ott is maradtam. Most már megvolt a létfenntartási lehetőségem is… Egy pár év múlva, amikor hallottam, hogy Kernstok, Rippl-Rónai és Vaszary szabadiskolát szerveznek, akkor én rögtön be is iratkoztam ebbe az iskolába. Tehát rendszeresen náluk tanultam rajzolni.
– Mesterei közül kit szeretett a legjobban?
– Kernstokot és Rippl-Rónait, mert ők igazán elmélyülten tanítottak, Vaszary kevesebbet járt be. Oktatási módszereik nem korlátozódtak a mesterek utánzására, hanem a tanítványokat önálló gondolkodásra, eredetiségre ösztönözték. Kernstoktól hallottam a „tipizálás” említését, az individuális jelleget kívánta típussá, általános jellegűvé fejleszteni. Ebben az iskolában már festeni is tanultunk. Ide járt Derkovits is. Itt ismerkedtem meg Mattis Teutsch Jánossal is, aki aztán Kassák Lajosnak is bemutatott. Kassák akkor már szerkesztette a Tett című folyóiratot.
(Az első világháború kitörésével a megélhetési lehetőségek is megcsappantak, ezért a svábhegyi és rózsadombi villák lerajzolásával kellett pótolnia keresetét.)
– Hát bizony nagyon nehezen lehetett ebből megélni, plakátokat is terveztem. Az első plakátot 1915-ben terveztem az Újság című napilap részére. Egyik barátom, aki reklámdolgokkal foglalkozott, egy plakáttervemet eladta a Zwack Unicum-nak. Ezek már nagyobb jövedelmet jelentettek.
(A korszak egyik legjobb plakátjáról van szó, mely elsősorban finom eleganciájával és tőmondatszerű egyszerűségével vált emlékezetessé.)
– Kassák Lajos, miután a Tett folyóiratot betiltották (1916), újabb folyóiratot indított Ma címen. Ez közölte Mattis Teutsch rajzait, majd miután Kassákkal is megismerkedtem, ő fölszólított, hogy legyek a lapjának munkatársa. Ettől kezdve linóleummetszeteket készítettem, mert a klisé drága volt, és a metszet egyúttal a klisét is helyettesítette. A Ma és a maisták kiállítási fórumot is teremtettek, útnak indítottak egy fiatal forradalmár író- és művésznemzedéket, amely kifejezési módjában az expresszionizmus, a kubizmus felé fordult. A Ma révén én is kiállításhoz jutottam, és már sikerült egy pár dolgot el is adnom. 1918 végén, amikor véget ért az első világháború, a Ma folyóirat úgynevezett világnézeti különszámot adott ki. Ebben jelent meg első nagy metszetem Kommunista Köztársaságot! címmel. Ugyanebbe a különszámba csináltam még egy Lenin- és Liebknecht-portrét. Az én célom a tartalom, a haladó szellemű tartalom kifejezése volt – Barta Sándor, Újvári Erzsi és Szélpál Árpád könyveinek illusztrálásával is –: az akció, a mozgás, az emberi alakok tipizálására törekedtem. A Tanácsköztársaság bukása, a politikai-történelmi tragédián túl, képzőművészetünk, irodalmunk részére is csapást jelentett. Az avantgarde művészek többsége lelkesen támogatta a tanácshatalmat, politikai-társadalmi téren egyaránt, így nem csoda, hogy a fehérterror, uralomra jutása után, hozzálátott üldözésünkhöz. Szétszóródtunk a világ különböző tájaira. A Ma munkatársai, köztük én is, Bécsben folytattuk munkánkat (Kassák Lajos, Uitz Béla, Barta Sándor, Mácza János, Kahána Mózes). Itt ismertem meg a szovjet „konstruktivistákat”, Malevics, Liszickij, Tatlin, Gabo munkásságát, persze, csak reprodukciókban. Indulásuk, világnézeti szándékuk hatott rám. Már Pesten is mutatkozott nálam – ha nem is tudatosan – bizonyos absztrahálási tendencia.
Képarchitektúrát már Bécsben kezdtem csinálni. Készítettem egy sorozat absztrakt művet. Tartalmuk – az én értelmezésemben – szimbolikus kifejezése volt egy eljövendő, szerves konstrukciójú társadalmi rendnek. Én akkor ki is adtam egy albumot, melyet tizenhat vagy tizennyolc példányban magam készítettem sablonfestéssel, „Bortnyik Album MA 1921” címmel. Ezek ún. képarchitektúrák voltak.
– Az elnevezés is Öntől származik?
– Nem, Kassák találta az elnevezést, ez az ő érdeme. Nekem azonban rövidesen kételyeim merültek fel a képarchitektúrák értelmezésében és céljában. Aggályaimat – hogy vajon nem szűkítjük-e le túlságosan kifejezésmódjukat és valóban érthetőek-e az ilyen művek – Kassákkal is közöltem. Szűknek bizonyult számomra a kizárólag síkban való ábrázolás is. A tiszta absztrakciót ekkor már csupán szerkezeti gyakorlatot adó, laboratóriumi – de tanulságos – műveletnek tekintettem. Az emberi társadalmi mondanivaló, a művészi kifejezés, a tartalom közvetlenebb, konkrétabb és érthetőbb kifejezésére törekedtem. Itt történt az összecsapás Kassák és énközöttem. Ekkor távolodtam el a MÁ-tól. Kassák tovább akarta folytatni a képarchitektúrát, ő is kezdett már ilyen képeket festeni, engem pedig már nem elégített ki ez a túlságosan is korlátok közé szorított művészet. És akkor elutaztam Weimarba.
– Beszélne talán a weimari évekről?
– Bécsben felkeresett minket Molnár Farkas, aki akkor a weimari Bauhaus növendéke, később a magyarországi modern építészet egyik megteremtője volt. Ő mesélt nekem a Bauhausról mint a modern művészetek legfontosabb európai központjáról. Hívott Weimarba, el is utaztam oda. Ebből a látogatásból kétévi ott-tartózkodás lett. Megismerkedtem az iskola mestereivel és növendékeivel. Valami négyen vagy öten voltak ott magyarok: Molnár Farkas, Forbáth Imre, Breuer Marcel, Weininger Andor, aki jelenleg Amerikában van és Papp Gyula, aki most itt van Pesten. Kiváló mesterek tanítottak ott, mint Kandinszkij, Klee, Schlemmer és Feininger. Weimarban találkoztam Bauhauson kívüli, érdekes festőkkel, Theovan Doesburg holland és El Liszickij szovjet festővel. Doesburg ott szerkesztette és jelentette meg a De Stijl című folyóiratot. Elvük a konstruktivizmus volt. Én akkor már nem iratkoztam be, idősebb is voltam, és túlhaladottnak éreztem ezt az álláspontot. Egyre jobban érdekelt az emberi figura térbe helyezése. Első ilyen képem A zöld szamár volt, amelyben a képarchitektúrának a térbe való áttétele jelentkezett.
(A Zöld szamár egy érdekes színházi kísérlet, melynek névadója, tervezője, sőt még pantomim szerzője is volt.)
– Weimarból 1922-ben jöttem haza. 1924-ben a kassai múzeum meghívására egyéni kiállítást rendeztem. Itt keresett fel Hevesy Iván műtörténész és felszólított, hogy vegyek részt egy alakuló avantgarde-színház létrehozásában, és tervezzem meg az előadásra kerülő darabok díszleteit. Törtük a fejünket, hogy mi legyen a színház neve, és mivel én azelőtt festettem A zöld szamár című képemet, javasoltam, hogy próbáljuk meg egy ilyen fura címmel. Így lett belőle Zöld szamár.
– Mi lett a sorsa ennek a színháznak?
– Az anyagi fedezetet mi adtuk össze, illetőleg Laziczius Gyula, aki banktisztviselő volt. Ő a banknál kijárta, hogy váltóra pénzt kapjunk és azt fektessük bele. Ezzel indultunk meg.
– A műhely is az ön nevéhez fűződik, mikor is indult?
(„Magyar Bauhaus”-nak is nevezett új szellemű művészeti magániskola, melynek tízéves fennállása alatt mintegy hatvan-hetven növendéke volt.)
– 1928-ban Hevesyvel, Molnár Farkassal és Ligeti Pál építészekkel művésziskolát akartunk alapítani, de mivel megfelelő anyagi támogatást nem kaptunk, így csupán magániskolát indítottam a műtermemben. Hevesy Iván néha művészettörténeti előadásokat tartott, Molnár Farkas pedig a modern építészetről beszélt. Ez volt a Műhely.
– Kik voltak a később híressé vált növendékei?
– Vásárhelyi Győző (V. Vasarely) itt tanult nálam, két éven keresztül volt a növendékem. Emlékszem még Szántó Tiborra, aki most a Helikon kiadó vezetője, Radó Györgyre, aki Dél-Amerikában van, Halász János Londonban csinál rajzfilmet, Sándor Károly pedig mint karikaturista vált ismertté. Ez az iskola 1938-ig működött, akkor én megbetegedtem és ezért megszüntettem. Akkor aztán, bár priuszom lévén, és nehézségeim a rendőrséggel, itthon maradtam.
– Volt egy időszak, amikor közösen terveztek plakátot Berény Róberttel?
– A táblaképfestés egy priusszal terhelt művész számára megélhetést nemigen biztosíthatott, tehát plakátokat terveztem. Ugyanaz a cég egyidejűleg Berény Róberttel is dolgoztatott. Rájöttünk, hogy nem érdemes egymással konkurrálni, hanem tervezzünk közösen, írjuk rá mindkettőnk nevét.
(Bortnyik jelentős szerepet játszott a modern magyar plakátművészet megteremtésében. Ellentétben kora divatos anekdotizáló és cikornyás plakátjaival, mellőzött minden felesleges bőbeszédűséget és a tárgy nagyvonalú ábrázolására, a lélektani hatásra fektette a fő hangsúlyt. A plakátművészettel elméletileg is foglalkozott, több előadást is tartott, 1933-ban szerkesztette és kiadta a Plakát című folyóiratot.)
– A „korszerűsített klasszikusok” avagy „így festtek ti” stílusgyakorlat vagy paródia?
(Ez a sorozat szellemesen szemlélteti, hogy a polgári tartalom, a téma változó formai megjelenítésben ugyan, de megmaradt a modern művészetben is. Ismert festményeket vonultat fel, különböző modern művészek modorában. Tizian Laviniája, Picasso két jellegzetes felfogásában; a Mona Lisa, ahogyan Van Gogh festette volna: Lizácska, a postamesternő; Van Eyck Arnolfini házaspárja Bernáth Aurél modorában; Huysdael-Klee: „Al” a malom, „ál” a vitorlája; Chassériau-Léger változata stb.)
– A Korszerűsített Klasszikusokat az 50-es évek elején kezdtem csinálni. Megpróbáltam kissé szatirikus módon azt hangsúlyozni, hogy a mai festők is ugyan azt csinálják, mint a régi művészek, hogy a téma, az új téma még nem elevenedett meg az emberekben, hanem tulajdonképpen ugyanazt csinálják, mint az előttünk járó nemzedékek. Ebből festettem vagy félszáznyi képet. Ezek mind Budapesten, mind Moszkvában több kiállításon szerepeltek. Szó volt róla, hogy esetleg könyvalakban is megjelennek, de aztán elmaradt. Jelenleg az egész képsorozat a Nemzeti Galéria tulajdonában van.
– Milyen külföldi múzeumokban és gyűjteményekben őrzik képeit?
– Vannak, igen, külföldön is, Kassán, Kölnben és miután a múlt évben éppen Kölnben volt kiállításom, ezek Amerikába is elkerültek, Hamburgba és más múzeumokba vagy magángyűjteményekbe. (Nemrég Bukarestben Konstruktív törekvések a magyar képzőművészetben címmel kiállítást rendeztek, melyen Bortnyik Sándor Lámpagyújtó című festménye is szerepelt.)
– Mikor készült a Lámpagyújtó, és ha valami kedves emléke fűződik hozzá?
– Tényleg fűződik. Ezt a képet 1923-ban (katalógus szerint 1921?) festettem Bécsben. Akkor látta ezt a képet két emigráns író, Gábor Andor és Balázs Béla. Kifogásolták, hogy miért van a figura négyszögesítve, és hogy az egész kép tulajdonképpen egy ilyen geometrikus formákból álló kompozíció. Néhány évvel ezelőtt, itt nálunk ebben a lakásban a padlásról befolyt a víz. Két tetőfedő munkás jött, hogy kijavítsa a hibát. Egyikük megállt a kép előtt. A feleségem mondta neki, hogy nem itt van a beázás, hanem a sarokban… Látom én, kérem, a beázást, de engem ez a kép érdekel… Feleségem kérdezi, hogy mit lát rajta?… Én egy embert látok, aki világosságot visz a városba… (körülbelül ezekkel a szavakkal magyaráztam én is annak idején annak a két írónak)… És az nem zavarja önt – kérdezi a feleségem –, hogy ilyen egyenes vonalakkal, kockaszerűen van megcsinálva?… Azt mondja – egyáltalán nem zavar, én ezt nagyon jól megértem, kérem, hogy ez nem Kovács János, egy lámpagyújtó, hanem ebben minden lámpagyújtó benne van. Tehát össze van vonva ez a figura, ez egy típus…
– Kérem, beszéljen művészi hitvallásáról: szervesnek látja-e a folytatást?
– A magam részéről szervesnek látom, bár sohasem kötöttem magam ugyanahhoz a kifejezési módhoz. Ez mindig a témától függött. Tehát nem kényszerítettem magamra egy bizonyos stílust, hogy egy és ugyanazon módon fejezzek ki valamit, hanem a téma és a tartalom természete szerint változik… Tulajdonképpen a tartalom a fontos, az, hogy mit akarok mondani. A művész is elkötelezettje a társadalmi haladásnak. Én magam a realizmus híve vagyok, világszemléletem alapján, illetőleg a marxizmus alapján. A szocialista realizmust mindenképpen respektálom, de a szocialista realizmus alatt nem a naturális formákat értem. A mondanivaló fontossága nem csökkenti a formai, esztétikai megjelenítés fontosságát. Sőt! Esztétikum nélkül nincs művészet! A formát mindig a mondanivaló, a közlés értelme, célja határozza meg. A művésznek legyen szabad úgy és olyan formában kifejezni korát, kora tartalmát és önmagát, amilyent a kifejezés tartalma megkövetel.
– Köszönet a rendkívül érdekes, színes és körültekintő alapossággal megfogalmazott válaszaiért.
Ezúton fejezem ki köszönelemet Nemes Mártának, aki az interjú gyakorlati lebonyolítását volt szíves elvállalni.
Nagy Pál festőművész
Megjelent A Hét IV. évfolyama 28. számában, 1973. július 13-án.
